Katona Csaba történésszel beszélgettünk, akinek kutatási területe a „hosszú 19. század” magyarországi története, ezen belül a művelődés- és társadalomtörténet, a hétköznapi élet története. Sörés borvacsorák rendszeres fellépője, gasztrotörténeti előadásaival.
Korábban a Magyar Levéltárosok Egyesülete választmányi tagja, a Magyar Történelmi Társulat titkára, a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság alelnöke. Jelenleg a Magyar Történelmi Társulat igazgatóválasztmányi tagja, a Csokonai Vitéz Mihály Irodalmi és Művészeti Társaság elnökségi tagja, a Magyar–Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság tagja, a Nagy Imre Alapítvány kurátora, a Múlt-kor és a Lymbus szerkesztőbizottsági tagja, az Újkor.hu tudományos tanácsadója, a „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport külső tagja, az ELTE BTK és a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem óraadó tanára.
Mit lehet tudni a te családodról és származásodról?
A család alapvetően szlovák eredetű. Az eredeti családnév Kabina volt. Az ükapám, František Kabina 1863-ban a Matica slovenská egyik alapító tagja volt. És ő volt az egyik alapítója az egyetlen felföldi, katolikus szlovák gimnáziumnak, a znióváraljainak. Az ükapám, amikor megözvegyült, meg se várta a gyászév leteltét, feleségül vette a „barátnő”-jét, ezért a fia, Sándor, a dédapám, a családi legenda szerint, fogta magát és Selmecbányáról Esztergomba költözött az anyai nagymamájához. Úgy tudom, az apjával soha többet nem találkoztak az életben. Innentől kezdve modellezhető, hogy az ő identitásválasztásában szerepet játszott az, hogy ha az édesapja a szlovák identitást képviselte, akkor belőle ezért is magyar lett és ő magyarosította Katonára a nevet.
Akkor a saját példádat idecitálva: egy ilyen családi vita az identitásválaszt tekintve akár ilyen következményekkel is járhat?
Jó eséllyel igen. Az üknagyapa ugyanis abszolút nem a türelmetlen szlovákságot képviselte. A csehszlovakizmussal nem szimpatizált, az álláspontja az volt, hogy ha a magyarok megadnak bizonyos jogokat a szlovákságnak, akkor továbbra is éljünk együtt velük testvérként, ahogy eddig. Emiatt „természetesen” két oldalon volt elég népszerűtlen. Miután Selmecbányáról elköltözött, Budapesten élt, többször volt országgyűlési képviselőjelölt, de mindig elbukott, néhányszor lecsukták, például nemzetiség elleni izgatásért, vallás elleni izgatásért, de ő szinte büszke volt erre. 1919-ben a Tanácsköztársaság idején menekülni kellett Magyarországról, akkor visszakapta az immár Csehszlovákiában újraalapított znióváraljai gimnázium igazgatói posztját. Amennyire tudni lehet, ott egészen hamar szembesült azzal, hogy a csehszlovák állam az nem egészen ugyanazt az álláspontot képviseli, mint ő. Utána Nyitrán próbálkozott valamiféle vállalkozással. Majd hazajött Békásmegyerre és itt halt meg. Az a fajta figura volt, aki soha nem találta meg a helyét. Az ő személye jelentős mértékben hozzájárult, hogy a 19–20. századi szlovák–magyar együttélés kedves témáim egyike.
És mit lehet tudni a családod anyai ágáról?
Az anyai ág az teljesen más. Az édesapám tengerész volt, Moszkva mellett született, édesanyám pedig félig orosz, félig lengyel. Ez egy ilyen közép-európai történet. Ők ketten egy Renyi nevű kikötővárosban találkoztak először, ahol apám a Somogy nevű tengerjárón szolgált első géptisztként. Renyiben románok, moldávok, ukránok, oroszok, gagaúzok, zsidók élnek, tehát egy igazi „multikulti” város. Itt születtem és egyéves voltam, amikor átköltöztünk Budapestre. Szeretném felnőtt fejjel is látni a szülővárosom.
Honnan tudsz ennyi mindent a saját családodról? Azért viszonylag ritka, hogy valaki az ükszüleiről is ilyen információkkal rendelkezzen.
Ennek több összetevője van. Az egyik a szerencse. Apai nagyapám, Katona Gábor már konkrétan foglalkozott a családfa kutatásával, amit le is írt, meg rengeteg dokumentumot gyűjtött össze vagy szerzett meg másolatokban. Hosszú életet élt, sokat tudtunk ezekről beszélgetni is. Minden nehézség ellenére, mint például a kitelepítés, ezek megőrződtek a család birtokában. Persze voltak veszteségek is, nagyapám és ükapám naplóiból másfél oldal maradt meg. Segített, hogy ha az embernek az ősei közéletet élnek a 19. és 20. században, akkor annak a levéltárakban is nyoma kell hogy legyen. Főleg úgy, ha a családi „hagyomány”-hoz hozzátartozik, hogy apámat leszámítva minden egyenes ági ősömet sikerült letartóztatni legalább egyszer. Ükapámat nemzetiségi és vallás elleni izgatásért, dédapámat párbajvétségért, majd 1919-ben a kommunisták, nagyapám pedig 1945-ben is rendőri felügyelet alá került, aztán 1952-ben is. 1956-ban pedig úgy gondolta, hogy jó ötlet a forradalom, amiért vizsgálati fogságba került. Innen ugyan szabadult, de az ügyvédi oklevelét elvették, és sajátos módon csapos lett a Ságvári-ligetben.
Több mint tizenkét évig dolgoztál levéltárosként a Magyar Országos Levéltárban. Hogyan lettél te történész?
Minden gyerekkori nyaramat Jászárokszálláson töltöttem, a családom anyai ágának lakóhelyén. Ők rendes redemptus jászok, ahogy ezt arrafelé mondani szokták. A falon ott lógott a nemesi címer, 1905-ös dátummal, hogy Ferenc József megerősítette a Nyitrán adott nemességet. A falakról pedig a dédapám, a nagymamám és több más ősöm olajba festve néztek rám. Szerencsére rengeteg régi könyv is megmaradt, én ezeket a könyveket szedegettem le gyerekkoromban a polcokról. Igen jólesett az is, amikor az idősebb emberek a tanyáról engem tekintetes úrfinak szólítgattak. Ami nekem nem járt volna egyébiránt, mert az én dédapám volt még a tekintetes úr, egy rendes dzsentri, aki a gazdasági világválság idején főbe is lőtte magát, ahogy „illik”. Az ő lánya, az én nagyanyám még tekintetes kisasszony volt, de hát ő már egy esztergomi polgárfiúhoz ment feleségül, nagyapámhoz. Én ezt akkor még nem értettem, de szórakoztatott, és utólag úgy gondolom, legalább részben ez a környezet indított el a történészi pálya irányába. Mert az egyértelmű volt ettől függetlenül, hogy az irodalom és a történelem érdekelt legjobban, tehát a humán terület. Végül történelem szakon végeztem az ELTE-n, és innen kerültem a Magyar Országos Levéltárba. Ott viszont klasszikus levéltárosként csak szűk egy évet dolgoztam, utána többféle pozícióban Gecsényi Lajos főigazgató úr mellett voltak feladataim, főleg a kiadványok, a PR, a honlap stb. terén hol sajtóreferensként, hol osztályvezetőként, hol főigazgatói titkárként. A levéltárból kerültem 2011 elején az MTA BTK Történettudományi Intézetébe, ahol a kutatói főállásom mellett folytatódott ez a munkám is, mert 2013-tól a BTK kommunikációs referense is vagyok.
Irodalmi babérjaid sosem voltak?
Nem. És utólag nagyon örülök is neki, hogy nem vettek fel irodalom szakra. Így csak olvasom, és nem írom az irodalmat. Döntően a 19. és 20. század klasszikusait olvasom, nagyjából a Nyugat nemzedékével bezárólag. De nagy kedvenceim Raymond Chandler detektívregényei, nagyon szeretem Theodor Fontane-t is, aki meg a 19. századi Berlin egyik legjobb krónikása volt, irodalmi vonalon legalábbis, s hogy magyar nevet is említsek: Heltai Jenő szerintem az egyik legkevésbé elismert sokoldalú zsenije a hazai irodalomnak. De a fentiek ellenére azt gondolom, hogy maradjon a suszter a kaptafánál. Persze tudok olyat, aki képes egyszerre több hajóban is evezni, de néha előveszem a tizenéves koromban írt verseimet, és akkor ez figyelmeztet rá, hogy nem, nekem nem kell irodalmat írnom.
Mióta írnak az emberek naplót? És miért fog valaki naplóírásba?
A 17. századból már maradtak fenn magyar nyelvű és magyarországi naplók. Ha nagyon leegyszerűsítem, a naplóírásnak kétféle célja lehet. Az egyik egy belső késztetés, hogy oly módon is feldolgozzam a velem történteket, hogy leírom. Ez ötvöződhet azzal is, hogy utólag vissza akarom olvasni, tehát emléket akarok keletkeztetni. Nagyon sok olyan ember van, aki viszont a külvilágnak akar írni és csak látszólag készül a napló az asztalfióknak. Innentől különböző elágazásokat találunk: valaki a vele történteket szeretné inkább hangsúlyozni, más a külvilág krónikása szeretne lenni, és van, akinek valóban egyfajta belső szükséglet, hogy a benne forrongó érzések és indulatok gerjesztette nyomást azáltal enyhíti, hogy ezeket leírja.
Előfordult veled, hogy volt egy képed valakiről, a naplóját elolvasva viszont ez a kép megváltozott?
Volt ilyen. Mégpedig az 1821-ben, Temesváron született Slachta Etelka soproni úrilány naplója kapcsán. Az édesapja kamarai hivatalnok volt, az édesanyja pedig egy soproni bárónő. Egy reformkori leányzó naplójától az ember általában afféle biedermeier romantikát vár. A naplót az örökösök valamikor a második világháború idején eladták a soproni levéltárnak, és a napló Csatkai Endre értő gondozásában kivonatolva megjelent. Csatkai részben a korszellemnek engedve, de a saját érdeklődése nyomán is, döntően a soproni közélet epizódjaira fókuszált, és sokkal kevésbé foglalkozott Etelkának a magánéletével. Egy balatoni tárgyú írást olvastam, talán Vörös Károlytól, és egy helyütt hivatkozott arra, hogy Slachta Etelka egy nyarat a Balatonnál töltött, és egy soproni levéltári jelzetet adott meg. A levéltárban megkaptam a napló köteteit. Különösen érdekelt az a rész, ami az 1841-es balatoni nyaralásról szólt. Utána viszont egyértelmű lett, hogy bármennyire is érdekes a nyaralás, a napló igazi érdekessége Etelka mint személyiség. A szövegből kirajzolódott egy folyamatos lelki gyötrelmekkel küszködő, művelt, irodalmi ambíciókat dédelgető, kiválóan zongorázó ifjú hölgy identitáskeresése, aminek volt egy erotikus vonala is, természetesen ahogy ezt a 19. századi értelemben használjuk, tehát senki ne várjon ebben 21. századi valóságshow-s elemeket. Afféle „alfanőstény”-ként minden számba vehető fiatalemberrel kikezdett, majd pedig elutasította őket. Adta magát, hogy érdemes lenne egy teljes szövegű kiadást készíteni. Végül négy kötetben ez el is készült, és elég nagy sikert aratott a szakmán kívül is. Két esetben egyébként megszakad a napló. Egyszer az édesanyja halálakor. Etelkát ez egy komoly traumaként érte a füredi nyaraláskor, és utána egy ideig nem vezette a naplót. A másik ilyen hiátus a nászéjszakáját követően figyelhető meg. Előtte hosszan-hosszú oldalakat ír tele arról, hogy vajon mi vár rá. Amikor a napló folytatódik, már állapotos. Kilenc gyereket szült végül.
Széchenyi István meghagyta a titkárának, hogy halála esetén a naplóit égesse el, vagy a kompromittáló részeket azokból tüntesse el. Wesselényinek pedig, tudomásom szerint, szokása volt – a máig egészében kiadatlan naplóiban –, hogy a hónap végén strigulázta, hogy hány nővel volt együtt. Adódik a kérdés, mi a helyzet a történelmünk nagyjaival? Szerinted az rossz, ha kiderül, hogy a történelmünk nagyjai is hús-vér emberek voltak?
Nem, semmiképp. Pont ez a lényeg benne, de nem mindenki gondolkodik így. Ha megpróbáljuk a történelmi szereplőket makulátlan héroszként elképzelni, akkor hamis képet sugárzunk róluk. Ők is hús-vér emberek voltak, és így élettelen szobrot faragnánk belőlük. Az egy torzkép lenne. Ha csak azt emelnénk ki, ami számunkra szimpatikus, akkor ez olyan, mintha a megidézett szereplőt szoborként úgy ábrázolnánk, hogy nagy feje van és ilyen pici lába, mert csak arra fókuszálunk, ami a szívünknek kedves. Szerintem, ha el tudjuk mondani azt, hogy voltak hibáik, gyengeségeik, horribile dictu bűneik, emberibbé és igazi példaképekké tesszük őket. Ha azt képzeljük, hogy valaki csak azért tudott a haza, a nemzet javára nagyot alkotni, mert hibátlan volt, akkor először is nem mondok igazat, másodsorban nem tudok példát állítani a mai emberek elé. Mert azt üzenem, hogy először válj hibátlanná, ami lehetetlen. De ha arra mutatok rá, hogy itt egy ember, akinek voltak hibái és gyengeségei, ennek ellenére tudott olyat alkotni, hogy száz, kétszáz év elteltével is példaképekként nézünk rájuk, akkor ez olyan üzenet, hogy igen, te is lehetsz ilyen, te is lehetsz a közösségünk értékes tagja, akire tisztelettel fognak emlékezni. A tökéletesség hiánya tehát nemhogy nem csorbítja nagyjaink érdemeit, hanem magasabb szintre emeli. De nem mindenki gondolja ezt így. Vegyük például a balatonfüredi Anna-bál történetét. Egyáltalán nem biztos, hogy 1825-ben volt az első Anna-bál, nem tartották meg 1914-től 1954-ig, nem Annának hívták a házikisasszonyt, hanem volt körülbelül öt keresztneve, de az Anna pont nem volt köztük, nem ott ismerte meg Kiss Ernőt – későbbi férjét, Aradon kivégzett honvédtábornokot, nem ő temettette el Kiss Ernőt, mivel néhány évvel a házasságuk után meghalt ő is és a gyermekük is. Darabokra omlik a legenda. Tapasztalatom az, hogy vannak, akik az ilyet nagyon nehezen viselik. Gondoljunk csak a magyar őstörténet legendáira stb. Sok ember egy idealizált múltra vágyik, ahol a dolgok egyértelműen jók és rosszak…
Miért van igény ennyire a legendákra?
Ennek a jelenségnek az erősödése megfigyelhető minden olyan társadalomban, ahol vannak nehézsorsú emberek. Gondolhatok társadalmi, anyagi nehézségekre, de akár egy dugába dőlt magánéletre is. Az ember ilyenkor keres valamit, amiben kiteljesedhet. Így lehet egy videójátékban a főhős, de belekapaszkodhat a múltba is. Az az érzésem, hogy az idealizált múlthoz sokszor azért ragaszkodnak az emberek, mert az ad egyfajta megnyugvást, hogyha a múlt lehetett tökéletes, akkor lehet talán a jövő is. Erre mondta Csorba László kollégám, hogy sokunkban dolgozik a „bizonyosság örök sóvárgása”… Egy példa a fentiekre: Damjanich János a magyar történelem abszolút pozitív alakja. Ismert a történet, hogy 1849 tavaszán a Tápió mentén két katolikus plébánost kivégeztetett a törvényes eljárás mellőzésével. Néha ezt úgy szoktam elmesélni, hogy Damjanich helyett Szamuely Tibort mondok, 1849 helyett pedig 1919-et. Erre a reakció az, hogy hát igen, Szamuely ilyen volt. Mivel egy abszolút negatív figuráról beszélünk, az emberek lelkében nem borul meg az egyensúly. De amikor jelzem, hogy nem 1919-ben, hanem 1849-ben történt és nem Szamuely, hanem Damjanich adta ki a parancsot, akkor ez a látszólagos egyensúly megbomlik, mert egy pozitív hőshöz kellene a súlyosan negatív tettet társítani. Ilyenkor kerülnek elő olyan érvek, hogy a papok tán mégis rászolgáltak a halálra, vagy ez nem is így volt. Ilyenkor elkezdünk a pozitív figurának mentségeket keresni. De azt gondolom, hogy ez már nem történelem, hanem lélektan.
Előszeretettel zökkented ki a hallgatóságodat váratlan fordulatokkal vagy jól időzített humorral. Ezeket mennyire csinálod tudatosan?
Nehéz erre válaszolni. Van egy keret, tudom, miről fogok beszélni, egy szabad előadás keretében túlságosan nem szakadhatok el a témától. De a tapasztalat az, hogy ha az ember figyel, akkor éreznie kell azt, hogy a közönség mennyire nyitott, mit kell tenni, hogy az érdeklődése fennmaradjon, sőt, akár fokozódjon. Ilyenkor adja magát, hogy ha az egyik dologról valami más eszembe jut, elkalandozok. De mindig vissza kell találni a kiindulóponthoz, nem törhet meg a mondandó íve. Egyszer egy újságíró egy népszerűsítő előadásomat stand upként határozta meg, amit sokan átvettek. Bennem elég sok impresszió dolgozik ilyenkor. Nyilván más egy sörkóstoló, mint egy konferencián egy történeti előadás, mindezzel együtt igyekszem a kettőt nem túlságosan máshogy csinálni. Az is fontos szempont, hogy vannak visszajáró vendégek az előadásaimon – főleg a nyári sörfesztiválokon –, és őket sem szeretném untatni. Ezért keresek mindig új adatokat. Persze a „kötelező elemeket” akkor is el kell mondani, legyen szó a bajor sörtisztasági törvényről, a sör fogalmáról, vagy hogy koccintunk-e sörrel, de mindig törekszem arra, hogy tudjak újat is mondani.
Igaz, hogy csak legenda, hogy az aradi vértanúk kivégzését követően az osztrákok sörrel koccintottak? De kérdezhetném úgy is: magyar ember koccinthat sörrel?
Történeti alapja nincs. Annak idején ennek a történetnek Katona Tamás és Hermann Róbert alaposan utánajárt. Mai tudásunk szerint 1849. október 6-án nem koccintgattak az osztrák tábornokok. Az, hogy ez a nem koccintás így beleégett a tudatunkba, nagy valószínűséggel a borlobbi munkájának az eredménye. Amikor a filoxéra kiirtotta a borszőlőt és erősödtek a sör piaci pozíciói, a borászok megpróbálták visszaszerezni a presztízsüket. A történet, hogy a magyar ember nem iszik sört, mert az ilyen osztrák ital, akkor terjedhetett el. Én azt gondolom, ha valaki nem koccint sörrel, ne rójuk meg érte, mert egy hagyományt követ. De azt is gondolom, hogy ha meg valaki koccint, akkor meg ne gondoljuk, hogy hazaáruló. A hazához fűződő viszony ugyanis nem egy korsó sörön múlik.
Hogyan jött a sör történetével való foglalkozás?
Véletlenül. 2008-ban megkeresett a Kisüzemi Sörfőzdék Egyesületének akkori elnöke, Vaskó György, hogy szeretne egy tudományos konferenciát a sör történetéről. Miskolcon az ottani egyetem Bölcsészettudományi Kara segítségével összehoztunk egy konferenciát. Ebből lett egy tanulmánykötet, később még egy konferencia és még egy könyv. Ebből lett a sörös stand up. Én beszéltem két órát a múltról, egy vendéglátós barátom a jelenről, a vendégek meg kóstolhattak többféle sört is a vacsora mellé. Elég sok hír és beszámoló megjelent ezekről az interneten, most meg már tartok kóstolóval egybekötött whiskey-, bor- és pálinkatörténeti előadásokat is. Ezek népszerűsítő előadások, de egyfajta missziónak tekintem, hiszen mindig akad olyan, aki komolyabb kérdéssel keres meg. Ugyanígy tekintek a Jazzy rádió Millásreggeli című műsorának Mesél a múlt rovatára is, ahol minden kedden élő adásban bő fél évtizede körüljárunk egy-egy történeti témát, és a hallgatók körében roppant népszerű az adás. Úgy vélem, egy történésznek élnie kell a modern kor lehetőségeivel. Ezért is készült például „kosztümös” reklámvideó a sörkóstolókról. De jó példa a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtörténelmi Tanszéke megbízásából Budavár 1849. május 21-i visszavételéről készített háromrészes film is, amelyet Németh Balázs kollégámmal készítettünk, Csikány Tamás és Hermann Róbert közreműködésével, végigjárva az ostrom legfontosabb helyszíneit. Ezt több ezren látták pár nap alatt a Facebookon.
A másik nagy témád a Balaton története, különösen Balatonfüredé. Hogy csöppentél a Balaton-kutatásba és ezen belül most mivel foglalkozol?
1991 nyarán, miután felvettek az ELTE BTK történelem szakára, gondoltam egyet és úgy döntöttem, hogy követem Eötvös Károlyt, akinek akkortájt olvastam el a híres könyvét, az Utazás a Balaton körült. Én egyedül indultam el, hol gyalogoltam, hol vonatra ültem, hol stoppoltam, hol hajóztam. Reveláció volt, hogy a Balaton nem csak víz meg tóparti diszkók. Az egyetemen Kósa László tanár úr pedig tartott egy kurzust a Monarchia fürdőkultúrájáról, így „beleragadtam” Balatonfüred történetébe. Most már elsődlegesen nem annyira a fürdő érdekel, hanem olyan értelemben foglalkozom vele, hogy az a reformkor, az önkényuralom és a Monarchia időszakának egy sajátos vizsgálati terepe. Tehát a fürdő a háttér, és lényegében a társadalom érdekel. Miért? Azért, mert sokan azt gondolják még ma is, hogy a fürdőbe elsősorban a nemesek jártak fürödni. Na most, ha megnézzük a fürdőlistákat, amiket 1839-től vezettek, akkor láthatjuk az adatokat. Ma úgy mondanánk, hogy be kellett „csekkolni” a fürdőbe: megadni a nevemet, a lakóhelyemet, meg úgymond a karakteremet, ami a státuszt jelölte. Ezekből kiderül, hogy a polgári elem már akkor is túlsúlyban volt, csak nem ők kerültek az újságokba, és az irodalom sem ezt sugallta. Innentől jött egy olyan kutatás, amelynek révén az 1910-es évekkel bezárólag minden évtizedből feldolgoztam legalább egy teljes fürdőlistát. Különösen azt érdekelt, hogy kik jöttek, milyen társadalmi osztályhoz tartozó emberek és honnan. Ebből az rajzolódik ki, hogy jól megfogható a fürdőközönség változásán, hogy hogyan válik a rendi társadalom nyomán, főleg 1867-et követően, Magyarország társadalma polgári társadalommá. Lassan, de biztosan mindinkább túlsúlyba kerül a polgári elem a fürdővendégek között. Nagyon érdekes az is, hogy miközben, ahogy Szekfű Gyula írta, elkülönített zsombékokon ültek a társadalom rétegei, főnemesek, köznemesek, polgárok stb., a fürdőben viszont egy nagyon szűk fizikai területre szorultak és úgy viselkedtek, mint két mágnes: vonzották vagy taszították egymást. Lehetőség volt arra is, hogy nyissak, de arra is, hogy az ellentétek kiéleződjenek. A fürdő tehát egy lehetőséget kínált, ha akarok, közel kerülhetek a másikhoz. A fürdőtulajdonos bencés rend ehhez abszolút kapitalista módon viszonyult, ugyanazon pénzért ugyanaz a szolgáltatás járt mindenkinek. Tehát miközben a társadalomban még a rendi normák érvényesültek, 1867-ig jogilag is, addig a fürdőn jóval korábban a polgári normákat érvényesítették. Alapvetően a reformkortól az első világháborúig terjedő időszak hétköznapjai érdekelnek legjobban, ezért is foglalkozom például Rigó Jancsi cigányprímás házasságával, aki egy belga főherceg feleségét, egy detroiti üzletember lányát, Clara Wardot megszöktette, majd feleségül vette a 19. század végén, ezt követően pedig színpadi fellépésekből éltek. Óriási botrány volt ez, a legérdekesebb benne persze nem maga a hangzatos sztori, hanem a társadalom reakciója, a kettős mérce, miszerint illett szörnyülködni rajtuk, de mégis a kor celebjei voltak. Azt hiszem, ez ismerős jelenség a 21. század hajnalán.
Mióta van a Balatonnak kultusza?
Valójában csak a 19. századtól. Először az íróknál, költőknél bukkan ez föl, hogy a Balaton gyönyörű. Az nagyjából Petrarca óta megfigyelhető, hogy a táj mint szépség, mint esztétikum megjelenik, aztán Magyarországon a felvilágosodás szellemében ez az üzenet Berzsenyi Dánielnél, Csokonai Vitéz Mihálynál, Kisfaludy Sándornál még inkább megerősödik. De a környéken élő embereknek a Balaton nem jelentett szépséget a 19. század első évtizedeiben. Például olyan újságcikkek jelennek meg, hogy a Balatont ki kellene szárítani, mert gyilkos a tó, évente ki tudja hány ember fullad bele, a partja egy bűzös, mocsaras láp, egészségtelen, megközelíthetetlen, nem járnak rajta hajók, elvágja a vármegyéket egymástól. Mire jó a Balaton? Lehet halászni, nádat, illetve télen jeget vágni. Innen jutunk el oda, hogy megjelenik a Balaton mint esztétikum. Füred lett a Balaton első fürdője. De senki nem azért ment oda, hogy a Balatonban fürödjön, hanem a forrásvíz, a savanyúvíz miatt. Tehát csak fizikailag voltak a Balatonhoz közel. Igazából a 19. század derekán kezdik a tó vizét fürdésre használni. Ez számolja fel Balatonfüred monopolhelyzetét, mert onnantól fogva, hogy a tó a fő vonzerő, lényegében minden Balaton-parti település konkurencia lesz. A korabeli kényelmetlen utazási viszonyok miatt, ha valaki Füredre jött, nem két napra érkezett. A savanyúvíz miatt érkező vendégeknek, hogy ne unatkozzanak, kiépítettek egy infrastruktúrát, lett bálterem, kávéház, étterem, kölcsönkönyvtár és színház. Ezért elkezdtek megjelenni azok a vendégek, akik nem voltak betegek, pusztán jól akarták érezni magukat. Innentől vált Balatonfüred gyógyhelyből gyógy- és üdülőhellyé. Ahol egyébként megjelentek azután a pechvogelekre vadászó hamiskártyások és a kuncsaftokért az idény Pest-Budáról, majd Budapestről leruccanó prostituáltak. Valaki egyszer úgy fogalmazott, hogy a betegek egy része betegebben távozott, mint ahogy érkezett.
Tehát a fürdőlistákból kibogarászható, hogy ki honnan érkezik Füredre? Honnan érkeztek legtávolabbról?
New Yorkból, Vancouverből vagy Tokióból is érkeztek a 19. században, de ezek a kivételek. Kuriózumnak ezek jók, de ne vigyenek tévútra minket. Mert nagyjából az 1870-es, 1880-as évekkel bezárólag kimagaslóan a legtöbb vendég Pest-Budáról érkezik, utána Veszprém, Fejér, Somogy, Zala vármegye területéről, különösen ezen megyék nagyobb városaiból. A közlekedés változását, illetve a Monarchia rohamléptekben polgárosodó társadalmát jól mutatja, hogy már az 1900-as évek legelején ezek a városok (Győr, Székesfehérvár, Nagykanizsa, Veszprém, Pápa) háttérbe szorulnak, de Budapest továbbra is abszolút vezet. Utána jellemzően tehetős polgársággal rendelkező nagyobb városok lakói érkeznek: Kolozsvár, Kassa, Debrecen, Nagyvárad, Temesvár. Ebbe belejátszik az is, hogy Füred drága fürdő, és a vidéki dzsentrik helyett sokkal inkább a tehetős polgárok tudták megfizetni. Ráadásul aki megteheti, az a közlekedési viszonyok javulása miatt már főleg nem Füredre akar menni, hanem távolabbi fürdőkbe. Persze marad egy varázsa Fürednek, de ahogy a település vonzani kezdi a távolabbi tájak lakóit, úgy nyilván a Monarchia többi fürdője is vonzotta a Dunántúl lakosait. Ne felejtsük el, hogy Füred Magyarországon élvonalbeli fürdő, de az olyanokkal, mint Baden bei Wien, Gräfenberg, Franzensbad vagy Karlsbad egyáltalán nem tudta felvenni a versenyt. Amíg ugyanis Balatonfürednek volt egy idényben három- esetleg négyezer vendége, ezeknek nemritkán tízezer feletti látogatottsága volt. Egyébként egyetlen olyan város van, ami tartósan ott van a legtöbb füredi vendéget vonzó város között és nem magyarországi, ez pedig Bécs.
Tanítasz-e most egyetemen?
Ősztől az ELTE-n fogok a levéltárosképzés keretében egy sajátos tárgyat, aminek előzetesen a „PR a levéltárosoknak” címet adtam. Ez abból fakad, hogy 2013 óta a Bölcsészettudományi Kutatóközpont kommunikációs referense is vagyok. Időről időre összegyűlik annyi levéltár szakos hallgató, hogy indítsanak egy ilyet is. Tanítottam régebben a Corvinus, majd a Szent István Egyetemen sörtörténetet, illetve egy félév erejéig a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem magyar hallgatóinak 19. századi szlovák–magyar együttélést. Jó volt látni, hogy a huszonéves határon túli magyar fiatalok meg tudták érteni, hogy Ľudovít Štúr és törekvései nem feltétlenül az ördögtől való dolgok voltak, hanem megpróbálták mostani, határon túli magyarként megérteni azt, hogy az akkori Magyarországon élő szlovákok számára mit jelentettek azok a jogok, amiket ma evidenciának tudunk tekinteni. Terveim szerint a tanítás Nyitrán most ősztől vagy jövő tavasztól folytatódik. A múlt évben sajnos egy órát tudtam megtartani „élőben”, az összes többit online. Megtapasztaltam mindent, amivel az online oktatás járhat. Nincs annál gyönyörűbb, mint amikor elkezdem megtartani az órám, a macskám az ölembe ugrik, és az összes hallgató nevetni kezd. Aztán mindenki hozta a saját állatát.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
