Bár őszi vagy akár tavaszi időjárásunk volt, van, mégis – gondolom – megpróbálta mindenki meghitt, békés, szeretetteljes hangulatban eltölteni az elmúlt napokat. Mert bár a karácsonyhoz dukálna az igazi tél, a talpunk alatt recsegő hó, mégiscsak rajtunk múlik, hogy miként teremtjük és éljük meg az ünnepet. Mert hol van már a tavalyi hó…? És az azelőtti, és így tovább. Gyermekkorom, majd később az én gyermekeim nagy szánkózásai, a hóember és a hógolyózás? A mai gyermekek már szinte hiába kérnek az angyaltól szánkót, ha megkapják, az többnyire a sarokba állítva szomorkodik. Most is esik az eső, és a hóról álmodozó gyermekhad csak abban reménykedhet, hogy a naptári tavaszig mégiscsak beköszönt egy kis igazi tél. Amikor előkaphatják a ródlit, a fiókból a gombokat, a fogasról a kalapot, sapkát az emeletes hóembernek.
De a karácsony kapcsán nem csak a hó körül forognak a gondolataim. Azok a folyton felbukkanó, piszkálódó, összevissza cikázó akármik a fejemben, amik általában nem hagynak nyugodni. A fene ott egye meg, hogy nem tud az agyam (bocsánat a szerénytelenségért) kicsit sem pihenni. Nem leszek ünneprontó, nem is lehetek, hiszen elmúlt már karácsony. Most már nyugodtan feltehetem a számomra mindmáig megválaszolatlan, örökzöld kérdést. Éspedig, hogy miért csak karácsony körül borítja el a lelkünket valami jóleső szeretethullám, miért csak akkor szelídülünk egymáshoz, és adakozunk ezerrel minden irányba? Miért csak akkor vesszük észre a mellettünk, körülöttünk lévő, mindenkori szenvedést, nyomorúságot? Már aki egyáltalán legalább ilyenkor észreveszi. Év közben hová tűnik az ilyenkor ránk törő rettentő nagy empátia, a meglágyult szív és lélek? A szeretethullám, amivel elárasztunk mindenkit? Persze, lehet mondani, hogy legalább most, ha máskor nem. De mégis… Hogy van az, hogy elmúlik karácsony, és mint amikor elvágják a cérnát, vége a nagy lelki cécónak. Megy minden tovább, mintha mi sem történt volna. Lelkiismeretünk megkapta a maga évi, pár napos adagját, szépen kifényezve várakozhat a következő év végére.
Nem először említem, hogy mennyire csodálatos az ember alkalmazkodóképessége. Sok mindenen átsegít, hálásak lehetünk érte. De nem csak a mindenkori túlélésében van hasznunkra. Amint a fent vázolt ábra is mutatja, igazi kaméleonokként vagyunk képesek átváltozni pillanatok alatt a legszeretetteljesebb, legjobb, legszerethetőbb lényekké bizonyos ideig, majd ugyanolyan gyorsasággal alakulunk vissza. Most is, mint mindig, bocsánatot kérek a remélhetőleg többségben lévő kivételtől, de az örökzöld kérdésem továbbra is megválaszolatlan marad. Hogyan tovább, amikor elmúlik karácsony?
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
