Több mint hatvanezer magyarországi kisgyermek utazhatott ki hónapokra 1930-ig holland, belga és svájci nevelőszülőkhöz az első világháború utáni hazai nyomor elől. Sorsukat és történeteiket mutatja be az Úti cél: remény című kiállítás a Budapest Történeti Múzeumban. Interjúnkat a kiállítás kurátoraival, Perényi Rolanddal és Réthelyi Orsolyával készítettük.
Honnan jött az ötlet, az indíttatás, hogy a gyermekvonat-akciók történetének utánajárjanak? Mondhatjuk-e, hogy az elmúlt pár évig ez egy kimondottan fehér folt volt a kutatásban?
Réthelyi Orsolya: A gyermekvonatok története valóban hiányzik a hivatalos történetírásból, maximum egy lábjegyzet, ha van róla, vagy valamilyen utalás. A családok emlékezetében viszont ott van ez az akció, és nemcsak a magyarországi családokéban, hanem a holland és belga családokéban is. De mivel nincs benne egyik érintett ország történelemkönyveiben sem, ezek a családok nem tudták a saját történeteiket „felakasztani” a hivatalos történetírásra, és gyakran nem értik, miért és hogyan is került ki a nagymama Hollandiába, vagy honnan vannak ezek a megőrzött holland nyelvű levelek stb. Volt ugyan néhány tanulmány, ami ezzel foglalkozott, például Mezősi Kamilla történészé, akinek a nagymamája is ilyen „gyermekvonatos” volt. 2018-ban, már készülve a gyermekvonat-akció századik évfordulójára, összehívtam mindazokat, akik Magyarországon, Hollandiában és Belgiumban ezzel a témával foglalkoztak, és szerveztünk egy nemzetközi konferenciát az ELTE-n. Ennek a kötete jelent meg 2020-ban a L’Harmattannál, hollandul pedig ugyanez a könyv párhuzamosan a Verloren Kiadónál. Ez azért volt fontos, mert Hollandiában és Belgiumban nagyon sok leszármazottja van az akcióban érintetteknek, mert a gyermekeknek feltehetően 8-10 százaléka kint maradt. Számomra azért is különösen kedves ez a téma, mert elég régóta kutatom, hogy a magyar nyelvű kultúra hol érintkezik a holland nyelvű kultúrával. A két világháború közötti időszak pedig tulajdonképp csúcspontja ennek a kapcsolódásnak.
Perényi Roland: Én alapvetően várostörténettel foglalkozom és ezen belül is főleg különböző szociális problémák történetével. Én a gyermekvonatok történetéről egészen máshonnan hallottam először, méghozzá Hollandiában. Egy nemzetközi digitalizációs projekt keretében egy holland kolléga kérdezett erről, aki ott helyben ezt kutatta. Réthelyi Orsolyát már ismertem, mert dolgozott a Budapesti Történeti Múzeumban korábban, de ennek a kutatásnak a során kerültünk jobban kapcsolatba. Korábban foglalkoztam már Tábori Kornéllal, akinek komoly szerepe van a gyermekvonat-akciókban is. A fővárosi helyszín (a Budapest Történeti Múzeum) pedig adta magát, mert a nyomor és a szociális nehézségek az első világháborút követően is döntően a nagyvárosokban és a fővárosban voltak a legszembetűnőbbek.
Meddig/mikorra vezethető vissza a gyermekvonatok története?
PR: Magát azt a jelenséget, hogy szociális célból gyermekeket vonattal elviszünk, a 19. század végi Amerikáig lehet visszavezetni, amikor egy akció keretében nagyvárosi árvákat vittek el vidékre. Ebben az értelemben ez a humanitárius segélyakció nem újdonság. A mi szempontunkból az aktualitást az első világháború adta. Ekkor zajlott már az uralkodóhoz, IV. Károlyhoz köthető nyaraltatás, aminek keretében osztrák gyerekek jöttek Magyarországra, hiszen itt jobb volt az élelmiszerrel való ellátottság, magyar gyerekeket pedig vittek Abbáziába. Ez abból a szempontból eléggé problematikus volt, hogy a front az utóbbi helyhez már elég közel húzódott. A közvetlenebb előzményekhez tartozik, hogy a háború után már osztrák és német gyerekeket is vittek egy akció keretében Hollandiába. Innen indult el, hogy a hollandok befogadnak külföldi gyerekeket, és így sikerült egy propagandaakció segítségével elérni, hogy ez magyar gyerekekre is vonatkozzon.
A kiállításon külön tablón szerepel Tábori Kornél. Ki volt ő, mit tudhatunk a szociális riportjairól, és mik voltak az úgynevezett „nyomorrazziák”?
PR: Sokáig elfeledett alakja volt a századfordulós budapesti sajtótörténetnek. Pedig ő már akkortájt egy ismert alak volt, aki a legnagyobb budapesti napilapoknak írt riportokat. Ez az az időszak, amikor a modern sajtó létrejött, és a riport mint műfaj megjelenik. Tábori néhány társával az elsők között volt, akik felhívták a városlakók figyelmét, hogy Budapestnek és a boldog békeidőknek nemcsak fényes oldalai, de a fejlődésnek árnyoldalai is vannak. A háborúban haditudósítóként is dolgozott, és kevés téma van, amivel ne foglalkozott volna. Huszár Károly miniszterelnök kifejezetten felkérte őt, hogy ezeket az úgynevezett nyomorrazziákat megszervezze, hiszen ő volt az, aki tudta, hova kell az antant missziók és az egyes segélyszervezetek képviselőit elvinni. Tábori tevékenysége nagyon szerteágazó volt, sok új médiummal is foglalkozott, filmezett is, rendezett is, és az sem zárható ki, hogy fényképfelvételeket is készített. Több nyelven is jól beszélt, tehát minden szempontból remekül tudta ezt a propagandamunkát végezni. Amellett, hogy előadásokat is tartott, megírta ezeket a riportokat és tudósításokat, szervezte a nyomorrazziákat, segélyeket is hozott Hollandiából. Nagymértékben neki is volt köszönhető, hogy ezek a segélyakciók beindultak Magyarországon is.
RO: A kiállításon el szoktuk mondani, hogy az a könyve, ami kifejezetten Huszár Károly felkérésére (Egy halálraítélt ország borzalmai) nemcsak hogy három nyelven (angolul, franciául és olaszul) jelent meg, de a címlapon egy második példányának hollandul is ott van a címe. Ez jól mutatja, hogy már 1920-ban Hollandia is mint potenciális segítő ország képbe került és fontos volt a magyar propagandatevékenység számára.
A kiállításon hangsúlyos szerepet kapnak a külföldi segélyakciók a különféle – holland és amerikai – missziók, vagy a Vöröskereszt tevékenysége? Ezeket a szervezeteket mi motiválta ezekben az akciókban?
PR: Ezeknél az akcióknál az nagyon fontos, hogy nem volt igazán hangsúlyos politikai vonulata, sokkal inkább egy civilek és magánszemélyek által alulról szervezett program volt. Azok a zömmel semleges országok, amelyek megúszták a háború borzalmait, szerettek volna valamit pótolni azok felé, akik megszenvedték a hosszan elnyúló küzdelmeket. Az Amerikai Vöröskereszt hasonló okokból járt el így, ott megvolt az a gazdasági erő, hogy Európa ezen országaiban is tudjanak segíteni. Ők már a Tanácsköztársaság idején megjelentek Magyarországon, tehát még meg sem várták a háború utáni politikai káosz végét. Emellett az amerikain kívül holland és svájci részről is volt az egész akciónak egy vallásos vonulata is, a felebarát megsegítése a bajban.
RO: A kezdeményezésben valóban hangsúlyos szerepe volt a protestantizmusnak, de a katolikusok is nagy szerepet vállaltak, nemcsak Belgiumban, de Hollandiában is. A magyar–holland protestáns hitsorsosi kapcsolatok persze sokkal régebbre nyúlnak vissza. A diplomáciának olyan szempontból volt szerepe, hogy részt vettek a segítésben diplomaták vagy diplomatafeleségek, de nem diplomataként, hanem magánszemélyként. J. Clinge Fledderus holland főkonzul például mindent megtett, hogy a holland népben tudatosítsa a magyarországi és budapesti helyzet súlyos voltát. Így érte el, hogy jelentős közadakozásból gyűjtött segélyt irányított Hollandia Magyarországra. De a gyermekvonat-akciót Hollandiában irányító első szervezet megalapításában is komoly szerepet játszott. A magyarok nagyon hálásak voltak a baráti támogatásért. Jó példa erre, hogy már 1920 áprilisában a Városligeti Fasort átnevezték Vilma királyné útjára. Számos más jele is van a korszakban a Vilma holland királynő iránt érzett hálának, pedig a legújabb kutatások szerint nincs nyoma annak, hogy anyagilag támogatta volna az akciót.
Hány gyermeket érintettek ezek a gyermekvonat-akciók? Hova kerültek? Hogy szervezték meg? Mennyire volt sikeres?
PR: Az Országos Gyermekvédő Liga statisztikáiból tudjuk, hogy körülbelül 60 ezer gyermek vett részt ebben az akcióban – ez mind az öt befogadó ország együttes számadata. De közülük leginkább Hollandia, illetve az 1923-tól belépő Belgium voltak azok, akik a legnagyobb mértékben vállaltak szerepet. Svájc áll a harmadik helyen, ahol több mint tízezer gyermek volt, Svédország és Anglia pedig egy-egy vonat erejéig volt érintett az akcióban. Utóbbiak esetében nyilván a távolság és a logisztika is komoly nehézséget okozott. A befogadó szülőket is tekintve ez az akció akár több százezer embert érintett. A gyermekek egy része ott is maradt a szülőknél, egy részük többször is kint volt (akár kétszer-háromszor), Karády Katalinról is tudjuk, hogy először Svájcba került gyermekként, majd Hollandiába. Az is jól jelzi az akció sikerét, hogy tíz évig tartott, ennek az időszaknak a második felében pedig már nem is annyira a humanitárius szál volt a lényeg, hanem azok a kulturális és személyes kapcsolatok, amik eddigre kialakultak. A húszas évek második felére a bethleni konszolidáció már ott tartott, hogy nem volt annyira szükség a humanitárius akcióra, azt leginkább ez a civil lelkesedés vitte tovább.
RO: Hivatalosan a gyermekvonat-akció 1926–27-ig tartott, de nagyon nehéz volt leállítani, mivel mindkét oldalról volt még rá igény. Jól látszik, hogy 1926–27-ig nagyon nagy számban mentek külföldre vonatok, rendszeresen, néha havonta, onnantól pedig már inkább vakációs vonatok mentek. Azok a nevelőszülők ugyanis, akik nagyon ragaszkodtak a gyerekekhez, visszahívták őket a nyári hónapokra. Az akció abból a szempontból is roppant sikeres volt, hogy egy humanitárius akcióból kinőtt egy elképesztő egymás felé fordulás és egymás iránti érdeklődés Magyarország és Hollandia, valamint Magyarország és Belgium között. A gyerekek és a nevelőszülők, valamint a családok között gyakran mély, szeretetteljes kapcsolatok szövődtek. A befogadó szülők szervezett utazások során nagy számban jöttek a befogadó országokból Magyarországra, turisztikai és gazdasági kapcsolatok is alakultak, és a kulturális kapcsolatok is megerősödtek. Magyarország ezeken keresztül is igyekezett megmutatni, hogy a rászorultsága csak átmeneti volt, és a magyar kultúra legjavát próbálta hálából az érkezőknek megmutatni.
Hova kerültek ezek a gyerekek, és mennyi időre?
RO: Amikor a Liga először kezdte toborozni a gyerekeket, az elképzelés szerint 6 és 14 év közöttiek mehettek ki 4–6 hónapra a nevelőszülőkhöz feltáplálásra, és közülük rászorultsági alapon válogattak. Előnyt élvezett például, ha valaki árva vagy félárva volt. Ha a gyerek jól érezte magát kint és a nevelőszülő megszerette, akkor gyakorta előfordult, hogy felajánlotta, maradjon kint hosszabban, vagy jöjjön újra. Sokan azután tényleg évekig nem jöttek vissza, és volt, hogy a gyerekek végleg kint maradtak.
Hogyan zajlott a kiállításhoz a tárgyak gyűjtése? És van-e olyan, amelyik az önök számára a legérdekesebb vagy a legkedvesebb?
PR: Nagy feladat volt a kiállított tárgyak összegyűjtése, és valóságos nemzetközi akció alakult ennek érdekében. Külföldi közgyűjteményekből és magánszemélyektől is kaptunk tárgyakat, például a kint maradtak leszármazottjaitól, akik gyakran megőriztek tárgyakat, eszközöket, ruhákat. A kinti, holland és belga intézmények segítségével is sok magánszemélyt sikerült elérnünk, és nagy segítséget nyújtott, hogy korábban már remek kapcsolatok alakultak ki ezekkel az intézményekkel. De hazai közintézményektől is kértünk kölcsön tárgyakat, és kaptunk magánszemélyektől is. Fennmaradt például egy fotóalbum Klaniczay Gyulától, aki a Ligának volt a főtitkára, és fotókat gyűjtött össze. Ebben van 3-4 olyan kép, ami nagyon megható történetet mesél el, egy medve történetét. A századik, Svájcba induló gyermekvonattal ugyanis egy medvét küldtek a magyarok a hála jeléül Bernbe. A városban élt ugyanis korábban egy medve, de elpusztult. A magyar közvélemény az elküldött mackót elnevezte Erdélyi Miklósnak, az állatot nagy csinnadrattával fogadták. Amikor évekkel később ő is elpusztult, a bőrét olyan nagy becsben tartották, hogy a mai napig megőrizték egy múzeumban. De az is érdekes történet, amikor a magyar futballválogatott egy ilyen vonattal utazott ki Hollandiába egy válogatottmérkőzésre.
RO: Nekem sok legkedvesebb tárgyam van. Nagyon szeretem például azt a levelet, amit a kilencéves Bibó István írt a szüleinek. Ebben először leírja, hogy kikhez érkezett, az apát, az anyát, a gyerekeket, a kutyát és a kanárit, aztán pálcikaemberekként le is rajzolja őket, sőt mindegyiknek a talpnyomát is megörökíti. De nagyon megható volt az a kekszdarab is, amit Faron Margit tett félre a gyerekvonaton. A haláláig megőrizte ezt egy fiolában, majd a családja is, akárha valami kegytárgy lenne. De őrizték az utazáshoz használt ruháját, a bögréjét is. Ezek a történeteket hordozó tárgyak számomra fontosak, mert a családokban kialakult emlékezetkultúráról is elmondanak valamit.
Sokak életpályájára hatással volt ez a kirándulás. A kiállítás végén bemutatnak tizennégy érdekes életutat, azok közül a gyerekekéi közül, akik ebben részt vettek. A viszonylag ismert Bibó István és Karády Katalin mellett van egy felvidéki kislány, Horváth Irén története is.
RO: A Horváth család Leszenyéről előbb Sopronba menekült. Olyan szegények voltak, hogy a kislányt nem is tudták elkísérni Budapestre a vonathoz. Horváth Irén visszaemlékezései később magyar és holland nyelven is megjelentek (magyarul: Ország gólyák nélkül. Budapest, Karolina Egyesület, 2004). Belgiumban Irén és öccse, Ferenc egy plébánoshoz került, de az igazi befogadószülőjük egy nagypolgári család volt. Ferenc visszakerült Magyarországra, Irén csak évekkel később. A belga befogadó szülők viszont erőteljesen hívták vissza, és rájött, hogy elvárják tőle, hogy időskorukban majd gondozza őket. Végül valóban vissza is ment Belgiumba, és ott élte le az életét. Külön érdekes, hogy az egyik tárlatvezetésünk végén odalépett hozzánk egy férfi, és elmondta, hogy ő Horváth Ferenc fia, és hozott magával fényképeket apjáról és nagynénjéről. Csodálatos volt megélni, hogy egy tárlatvezetés során is kiegészülhet egy hiányzó mozaikdarabbal egy gyermekvonatos történet.
Réthelyi Orsolya (1970) irodalomtörténész, történész, néderlandista. Habilitált egyetemi docens, az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Néderlandisztika Tanszékének tanszékvezetője. Kutatási területei a Németalföld és Magyarország közötti interkulturális transzfer, hatás-, fordítás- és adaptációtörténet, a régi és modern holland nyelvű irodalom történetének és terjedésének vizsgálata és a migráció irodalma. A gyermekvonatok témáját évek óta kutatja, gyűjti a korszak forrásait és dokumentumait, a témában konferenciákat szervez és publikál. Ötletgazdája és társszerkesztője a magyarul és hollandul megjelent tanulmánykötetnek: Aalders, Maarten J., Pusztai Gábor és Réthelyi Orsolya (szerk.), A gyermekvonatok. Élő híd Magyarország Hollandia és Belgium között az első világháború után (Budapest: L’Harmattan, 2020).
Perényi Roland (1976) társadalomtörténész, muzeológus. 2003 óta dolgozik a Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeumában, 2021-től a múzeum igazgatója. Kutatási területe a 19–20. századi Budapest társadalmi problémái, szociális konfliktusai. A századfordulós főváros bűnözését elemző disszertációja A bűn nyomában címmel 2012-ben jelent meg a L’Harmattan Kiadónál. 2018-ban a Napvilág Kiadó adta ki a bécsi és budapesti szociális riportokat bemutató könyvét, melynek címe: A nyomor felfedezése Bécsben és Budapesten. Szociális riportok a 19–20. század fordulóján. Ezenkívül több mint 50 tanulmánya, recenziója és fordítása jelent meg különböző szakfolyóiratokban. Kiállítási kurátorként számos várostörténeti kiállítást rendezett a Budapesti Történeti Múzeumban, a Kiscelli Múzeumban és más, hazai és külföldi intézményekben.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
