Nyolcvanéves még nem volt, és még Kossuth-díjat sem kapott ezelőtt, ezért zavarban volt, amikor köszöntötték, vagy éppen kitüntették. Dráfi Mátyásnak pályája során voltak emlékezetes alakításai, volt színidirektor, alapított vándortársulatot – a beszélgetésből kiderül, mégis mire a legbüszkébb, s bár kapott ajánlatokat, mi tartotta itt, a Felvidéken.
Úgy tudom, nemrég született a harmadik dédunoka…
Bizony! A legidősebb lányom kisebbik fiánál most decemberben született egy kisfiú. A középső lányom fiánál pedig most született a második kisfiú… Üsse kő, dédapa lettem! De, hogy dédöregasszony a feleségem… (Nevet…)
Hogyan telnek mostanság a dédapa napjai?
Eléggé zűrösen. (Nevet…) Előadások vannak Székesfehérváron a színházzal. A beszélő köntös, négy előadás egymás után, ma a negyedik (az interjú múlt pénteken készült). Szerencsére olyan szerepem van, hogy az elején fél órán belül végzek, utána beülök a kocsiba, és mehetek haza. Úgyhogy most már ide jutottam, nyolcvanéves koromra.
Örülök neki, hogy játszom, de annak is örülök, ha nem fognak be annyira, hogy az elejétől a végéig ott kell lennem.
Készülődünk Sajógömörre, meghagytuk a feleségem szülői házát. Nagyon jó ott, a telek végén már megy föl a hegy, kellemes a levegő. A feleségemben buzog a tettvágy túrhatja a földet. Persze besegítek neki, de az ő felügyelete alatt megy, mert ő a mezőgazdász.
Vagyis munka van bőven. Tervek is akadnak?
Klemen Terike, a komáromi Lehár Ferenc Polgári Társulás elnöke felfedezett egy Lehár-gyermekoperetett. A kottája megvan, de a szövegkönyvet nem találta, így azt megírja ő. Arra kért, hogy rendezzem meg a darabot. Ezt még megcsinálom, aztán meglátom, hogy lesz. Még spekulálgatok, nemcsak Petőfinek van évfordulója, hanem Madáchnak is. Ezzel is lehetne kezdeni valamit.
Szeretném folytatni a beszélgetéseket középiskolásokkal a versmondás művészetéről.
Ide kapcsolódik, néztem a Virtuózokat, a díjazottakkal együtt fellépett a zsűri is. Azon gondolkodtam, mi lenne, ha a szavalóversenyeken, itt nálunk, a zsűri is bekapcsolódna a díjkiosztásba. Attól kezdve nem kellettem zsűritagnak…
Senki sem szereti, ha a hóhért akasztják!
Úgy látszik… Ezt én mindenféleképpen szeretném bevezetni. Ha egy pedagógus elhatározza, hogy egy gyereket vezet, nyilván tudnia kell, mit csinál. Akkor mutassa is be!
A Kossuth-díj kapcsán kérdezem, mérlegre tette-e, mi a fontosabb: a közönség szeretete, vagy az, hogy ilyen rangos elismerést kap az ember?
Azt szoktam mondani, a díjakat nem kapják, hanem adják. A hatvanas, hetvenes években a magyar állam „Cseszkóba” meg Romániába nem nagyon osztogatta a díjakat. Abban az időben sokat vendégszerepeltem Győrben, jött is utánam az igazgató, maradjak ott, hurcolkodjunk át. A feleségem ment is volna: nem lesz így belőled semmi – mondogatta.
Erre azt feleltem, én itt maradok, legfeljebb nem leszek Kossuth-díjas. Könnyen mondtam, abban az időben biztosra lehetett venni, hogy ez így lesz. De valahol csak észrevették, hogy itthon maradtam.
Amikor a születésnapján köszöntötték, úgy fogalmazott, „zavarban vagyok, mert még sosem voltam nyolcvanéves”. Kossuth-díjat sem kapott még ezelőtt…
Tudtam, illik kezet csókolnom az elnök asszonynak, de olyan zavarban voltam, hogy azt sem tudtam, hol vagyok. Még a közönség felé is elfelejtettem meghajolni. Nagyon szép, megható volt az egész ünnepség… Nézem, mellettem ki van írva, Duba Gyula. Mondom, no, nézd, a szomszéd! Duba Gyulával Pozsonyban egy utcában laktunk a Redut mellett. Igaz, nem ő volt ott, hanem a lánya. Adamis Anna meg gútai születésű… Csak összejött a Felvidék!
Hatvanhárom éve van a pályán…
Bizony, ’59 óta…
Sokat változott ez idő alatt a közönség?
A közönség nem változott, a színházi világ változott. Ne értsen félre senki. Semmi bajom a modern darabokkal, a moderneskedő rendezőkkel van bajom. Amikor egy klasszikust ki akar forgatni: majd én megmagyarázom, mit akart a szerző.
A lányomnak van egy képzőművészeti tankönyve, úgy kezdődik, hogy tanár és diák beszélgetnek. Tanár: Ezzel a művével a művész azt akarta mondani… Diák: Tanár úr kérem, és akkor miért nem azt mondta? Nekem senki ne mondja, hogy az a mondat „Ember küzdj, és bízva bízzál!”, idejétmúlt. Mert volt ilyen, kihagyták a darabból. Hát álljon meg a menet… Vannak modern darabok, azokat el kell játszani, a régi darabokat meg hagyják békibe’! A közönség továbbra is igényli a jó előadásokat… Kohn áll a zsinagóga előtt, morog: nem értem, nem értem. Jön a rabbi: mi van fiam? Jaj, rabbi, nem értem… Mondd el édes fiam, majd én elmagyarázom! Jaj, rabbi, elmagyarázni én is tudom, de nem értem! Volt egyszer egy ilyen esetem. A Jókai-napokon jött egy moderneskedő előadás. Jön ki az ismerős, lelkendezik, micsoda fantasztikus előadás, mit szólok hozzá? Mondd el a tartalmát! – csak hebegett. Nem tudod elmondani, mit láttál? Veled erről nem lehet beszélni – ezzel inkább otthagyott…
A hatvanhárom évbe belefért számos emlékezetes alakítás. A pályája során volt színidirektor, alapított vándortársulatot…
Az az igazi…
Arra a legbüszkébb?
Jó huszonöt évvel ezelőtt feleségemmel Bártfafürdőn voltunk. Jön az egyik magyar fürdővendég, majd a másik: miért nem jár a színház hozzánk? No, mondom, akkor most már valamit csinálni kell, összeszedjük a bandát, és elmegyünk tájolni. Szabadnapon, szabadidőben, nekünk is jól jön pár koronácska – nem tudom miért, a rádió már akkor sem nagyon foglalkoztatott bennünket – a színház meg elmegy tájolni a kis falukba is. Leszűkítjük az előadást kisszínpadra, esetleg betanulunk egy új darabot. Kibéreljük a színháztól az autóbuszt, és megyünk „haknizni”. Igen? A színház adjon autóbuszt, hogy maguk haknizzanak? Majd a hakniról még egy szót… Azóta eltelt jó húsz esztendő, és a mesétől az operáig tulajdonképpen mindent csináltunk. A Bánk bánt is…
És akkor még büszkélkedhetek? Mutassanak nekem másik magyar komédiást, aki a Bánk bánban prózában és operában is eljátszotta Tiborcot. Az én voltam, nagyon büszke vagyok rá!
A hakni… Az előbb félbehagyta a gondolatot…
A kőműves munkaidő után elmegy fusizni, akkor már görbén húzhatja a falat? Én, ha munkaidő után elmegyek haknizni, akkor már „görbén” játszhatom azt az előadást? Nem, ugyanolyan értékű kellene, hogy legyen az is. Csak ugye hakninak hívják, mert munkaidőn kívül csinálja az ember, mint a kőműves.
Sok emlékezetes szerepe volt. Van olyan, amely kimaradt?
Igen, a III. Richárd…
Miért éppen az? Ez Shakespeare egyik korai darabja, nem vetekszik a későbbi nagy királydrámáival. Ráadásul III. Richárd gátlástalan, negatív hős…
Gonosz, igen. De mitől, kiktől lett gonosz? Kényszerítették rá, hogy gonosz legyen. Én ezt szerettem volna kihozni a szerepből. Ahogy az Ember tragédiájában Lucifer. Az volt az egyetlen szerep, amelyet én kértem. Győrben vendégszerepeltem, Ádám szerepét kaptam, de mondtam, elegem van a pozitív figurákból. Lucifer nem gonosz, ő az ész, a ráció, ő viszi előre a darabot.
Hallgatva önt az jut eszembe, a színpadról nem csak szórakoztatja a nagyérdeműt. Miközben sokan éppen szórakozni, felszabadulni mennek a színházba, és nem a világ nagy dolgait keresik…
Még egy vígjátékban is meg lehet találni azokat a pontokat, amelyekre elégedetten „csettint” a közönség.
Ezek a legjobb pillanatok?
Ezek… Amikor nem vagyok a színpadon, nagyon szeretek egy lyukacskát keresni a díszletek között, és lesni a közönséget. És akkor a csillogó szemeken látom, hogy itt kellene változtatni, emitt nem szabad változtatni, na ez jó! Nagyon szeretem ilyenkor nézni az emberek arcát.
De ilyenkor rendezői szemmel nézi a darabot…
Hogyne! Is… Amikor a színpadon vagyok, nem tudom lesni a közönséget! (Nevet…)
Melyek voltak azok az alakítások, bár a színpadon állt, s mondja, nem nézhette a publikumot, amikor úgy érezte, csillognak lent a szemek?
A Lucifer feltétlenül ilyen volt, a Tevje is. Azért érzi a színész fönt a színpadon, mi az, amit „csíp” a közönség.
Az imént úgy fogalmazott, mióta színpadon áll, a közönség igénye nem változott. A színészi hivatáson sem fog az idő?
Shakespeare-t idézem, de szerintem ma is érvényes. A színház tükröt tart a természetnek, és felmutatja az erény önábrázatát. De van egy érdekes dolog, ha a színházon nem is, de a beszélt nyelven bizony fog az idő. Shakespeare műveit le kellett fordítani mai angolra, mert azt a régi angolt nem értik. Ezt most azért mondtam, mert van egy elképzelésem, hogy a magyar nyelvről és a beszédről szeretnék tartani egy előadást.
Az utóbbi időben rettenetesen satnyul a magyar beszéd. A csúnya, éneklő beszéd ellen vagyok.
A rádióban hallottam, kátyúzzák az „utakata” a második kerületben. Mondom, mi van a Katával? És ezek a hangsúlyok elkerülnek a szavalóversenyekre is. Nincs, aki figyelmeztesse őket, természetesen szavalni, fából vaskarika. A vers nem egy természetes szöveg, szigorú ritmusa van.
Minden mondata oda vezet, hogy tiszteli a magyar nyelvet, az anyanyelvet. Itt a magyarázat, hogy bár kínálkozott lehetőség, itthon maradt a Felvidéken? Megtartani, átadni az anyanyelvet?
Erre azt szoktam válaszolni, hogy miért, Magyarországon nincs elég magyar színész? Mit csináljak én ott? Itt kell a magyar színész, a magyar orvos, itt kell a magyar pedagógus. Vannak ott elegen, hadd csinálják.
Tehát jó volt ez így?
Igen, jó volt ez így. És van még egy érdekes dolog. Én az édesapámat nem ismertem, azon az éjszakán halt meg, amikor én megszülettem. Anyámnak két hónapig meg sem mondták. A fronton hastífuszt kapott, itt halt meg Komáromban, itt is van eltemetve. Anyám ide temettette magát mellé.
És hol van magyar színház? Komáromban. Ha már egyszer engem az Isten ide pottyantott, akkor itt van a helyem!
És még a Kossuth-díj is meglett…
Pedig arra nem is számítottam…
Megjelent a Magyar7 2023/17. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
