Nagy volt a dilemmám, hogy a tragédia után kérhetek-e interjút a Berlinben élő Ludik Évától. A család februárban két koporsót kísért egyszerre a temetőbe – a koronavírusnak áldozatul esett ügyvéd édesapjáét, Ludik Zoltánét és a nagymamájáét. Nem tudtak, és még sokáig nem fognak tudni napirendre térni szeretteik elvesztése felett. A Bundestagban dolgozó Éva csak remélni tudja, hogy megtanul ezzel élni. Dietrich Bonhoeffer gondolatait idézi, ezek nagyon pontosan írják le, ahogy jelenleg érez. „Semmi sem helyettesítheti egy olyan ember távollétét, akit szeretünk, és meg sem kellene próbálnunk; csak el kell viselni és kitartani. Ez eleinte nagyon durván hangzik, ugyanakkor nagy vigasz is, lévén, hogy a rés valóban kitöltetlenül marad, az ember rajta keresztül kapcsolódik egymáshoz.” Azután, hogy Éva elfogadta az ajánlatomat, hogy elbeszélgessünk, nem is kezdhettük mással, mint szeretett édesapjával.
Bár édesapád nem volt egy kitárulkozó ember, inkább racionális jogász gondolkodású, apa-lánya kapcsolatotok rendkívül bensőséges volt…
Apám a szakmájában nagyon aprólékosan és korrektül dolgozott. Becsületes jogász volt, amit sajnos jelen pillanatban nagyon kevés jogászról lehet elmondani. Ő egy régi vágású úriember volt. Nagy szenvedéllyel viszonyult minden ügyéhez, ügyfeléhez. Az ügyvédi irodája nemcsak munkahely volt, hanem szenvedély is. Fontos volt számára az utolsó percéig. Az öcsémmel az irodával együtt nőttünk föl – az iroda előtti Medikus-kerti homokozóban, később az ügyvédi iroda helyiségeiben töltöttük gyakran a szabadidőnket. Ami a viszonyunkat illeti, példátlan szép és jó kapcsolatunk volt. Az édesapám az ügyvédi munkára inspirált, ez tény. Szenvedélyünk volt az utazás és a távoli kultúrák megismerése. Nagyon értékelte az utazás szabadságát és a szabad utazást. Ezzel mindkettőnket „megfertőzött”. Az a tény, hogy egy nemzeti kisebbséghez tartozunk, megmutatta a hátrányát is, és azt, hogy mit jelent korlátozottan élni egy állítólagos szabad országban. Ezért apám mindig arra tanított, hogy harcoljak a szabadságért és az igazságért, és nem csak a bíróságon.
A történtek után segít, hogy távol élsz, vagy így még nehezebb, hisz édesanyád és az öcséd Pozsonyban él?
Édesapámmal a halála előtti éveiben naponta kapcsolatban voltunk, s ehhez nem kellett, hogy naponta lássuk egymást. Amikor találkoztunk, nagyon sokat beszélgettünk. Olyan apánk volt az öcsémnek és nekem is, amilyenről sok gyerek csak álmodhat. Amióta visszatértem Berlinbe, magányosabbnak érzem magam, mert az apámmal folytatott napi eszmecsere híd volt Pozsonyhoz és a családomhoz.
Jó ideje Berlinben élsz, a Bundestagban dolgozol. Elmondanád röviden, milyen út vezetett oda?
Olyan családban nevelkedtem, amelyben fontos volt, hogy pozsonyiként nőjek föl. Ez azt jelenti, hogy mind a három pozsonyi nyelven – magyarul, németül, szlovákul – folyékonyan beszéljek, a város történetét, a magyar, osztrák, szlovák kultúrát elsajátítsam, és európai szellemben gondolkodjam. Szlovák bölcsődébe és óvodába jártam, alsó tagozatosként a Duna utcai magyar iskolába, felső tagozatosként egy osztrák UNESCO-iskolába. A gimnáziumot ismét a Duna utcán, az egyetemet pedig Pozsonyban és részben Bécsben végeztem. Ausztriai iskolásként, 12-13 évesen a német tévéhíradót figyelve próbáltam az európai és a német politikai összefüggéseket megérteni. Az egyetem befejeztével szerettem volna Németországot közelebbről megismerni, de jogászként nem volt egyszerű a szakmán belül külföldön dolgozni. Rábukkantam azonban egy nemzetközi ösztöndíjra, így 2014-ben a Humboldt Egyetem és a német Bundestag ösztöndíjára jelentkeztem. Pár hónappal később a német nagykövetségen megnyertem a pályázatot, s 2015-ben sikeresen elkezdtem berlini ittlétemet. Hihetetlenül izgalmas időszakot töltöttem a szövetségi köztársaság parlamentjében, rengeteg eseményen vehettem részt. Ezt az időszakot egy képviselőnél töltöttem, aki a pénzügyi bizottságban tevékenykedett. Ő is jogász volt, és az irodájában két jogászt alkalmazott. Sokat foglalkoztak velem, hogy kiismerjem magam az akkori politikai témákban. Ez az öt hónap volt életem legizgalmasabb időszaka. A program, amelyben 45 országból 116 hasonló típusú, gondolkodású és értékrendű fiatal vett részt, augusztusban véget ért. Szerencsémre az ott töltött időm nagyon intenzív volt, így közben megismertem a jelenlegi főnökömet, egy frakció elnökét, aki a képviselői irodájába új kollégát keresett. Ő is ügyvéd, de a tevékenysége ismertségének és óriási politikai tapasztalatának köszönhetően nem csak egypár témára és a bizottság feladatkörére redukálódott. Sok színészt, politikust, neves személyiséget ismerhettem meg. Azóta már a második bundestagi választási kampány időszakát élem meg. Jelenleg is a külügyi bizottságban tevékenykedő képviselőnél dolgozom, nemzetközi és európai joggal foglalkozom. A német–görög parlamenti képviselői csoportot a képviselőm mellett vezetem, és a német–orosz képviselői csoportban is tevékenykedem.
Jogász lettél, mint édesapád, sőt, az öcséd is követ. Szóba sem jött más?
Egy-két évig volt olyan elképzelésem, hogy orvos szeretnék lenni, mint a nagypapám. De aggódtam a túl sok matematika, biokémia miatt. Azzal találkoztam, hogy a jogászok közt sokan vannak olyanok, akik orvostudományt tanulnának, de nem merik a túl sok számtan miatt. Így volt vele édesapám is.
A legtöbben azért mennek külföldre, hogy jobb munkát szerezzenek. Neked itthon is megvolt, édesapádék pozsonyi ügyvédi irodájában dolgoztál. Mi vitt ki mégis?
Annak idején kényelmet és biztonságot hagytam vissza. Pontosan tudtam, hogy mit jelent ügyvédnek lenni, hisz sok időt töltöttünk az öcsémmel a jogi témák közelében. Amikor befejeztem az egyetemet és elkezdtem dolgozni az ügyvédi irodában, rájöttem, hogy soha életemben nem fogom apukámat utolérni. Végtelenül intelligens volt, olvasott, mindig jó tanácsokkal látott el minket az öcsémmel egyetemi tanulmányaink alatt is. Engem mindig vonzott a külföld. Olyasmit szerettem volna, amiben nem fognak összehasonlítani az apámmal, mint addig. Egyetemista kollégáim ugyan irigykedtek, mert nekem könnyű volt az egyetem befejezése után állást találni, és a szakmában tapasztalatot szerezni. De egy családi „cégben” dolgozni nagyon nehéz. Apám nagyon sokat ért el az ügyvédi szakmában. A bársonyos forradalom után felépített a kollégáival egy jó nevű irodát, s a 90-es évek elején minden nagyobb, Szlovákiában céget alapítani akaró nyugati cég a mi ügyvédi irodánkhoz fordult. Így apukám rengeteget dolgozott, utazott, az Ügyvédi Kamara nevében gyakran képviselte Szlovákiát. A kollégájával a modern ügyvédség alapját, az ügyvédi törvényt alapította. Abba viszont nem mert belevágni, hogy külföldre költözzön. Bár gyerekként a szüleivel pár évig Drezdától nem messze élt, felnőttként csak utazott. Sokat utazott. Mindenki, aki csak egy évet is külföldön tölt, alá tudja támasztani, hogy ott egy év olyan, mint öt otthon. Nagyon gyorsan telnek a napok. Kimerítők, de izgalmasak. Én erre vágytam.
Mennyire szövi át a munkádat a politika? Lehet ettől függetlenül végezni?
A mai napig nem vagyok párttag. A főnököm elfogadja a függetlenségemet, én magam nem vagyok egyetlen pártideológiával sem összekapcsolva, így megőrizhetem a kritikus gondolkodásomat, értékelésemet.
A Németországban töltött évek alatt sikerült a helyi kultúrába beilleszkedni?
Egyértelműen integráltnak tartanak a barátaim, ismerőseim. Mindennap csak németekkel, német környezetben, főként németül és német szempontból próbálom a dolgokat megérteni, lebonyolítani. Különböző minisztériumokkal dolgozom együtt, sőt, a Német Szövetségi Köztársaság elnöki irodájával vagy a kancellár asszony munkatársaival is volt pár esetben dolgom. A férjem és egész családja német, Berlinben házasodtunk össze, a kisfiam itt, a berlini Charitében született, német barátaim is vannak. Minden előnnyel és hátránnyal élek itt, ugyanúgy, mint egy német.
A külföldön élés során állítólag általában drasztikus személyiségváltozás megy végbe. Szerintem azonban ez egyéniségfüggő.
Németország nagy ország, nagyon különböző észak, ahol a férjem szülei élnek, és dél. Vagy a keleti és nyugati részei. Tizenhat szövetségi országból tevődik össze. Katolikus, protestáns vagy ateista részei vannak. Nem homogén ország. A férjem szerencsére nem a politika világában tevékenykedik, így mérsékeltebb a véleménye a közéletről. Sőt, sokszor nem érti, miért született ilyen vagy olyan döntés szövetségi szinten. Ha tudok rá választ adni, akkor próbálom megmagyarázni. Így én is jobban értem, hol vannak a politikának, a kommunikációnak a hibái. Ami a személyiségváltozást illeti, ezt elismerem. Számomra viszont a legnagyobb változás a kisfiam születése volt. Egy idegen országban nagyon sok mindent megtanul az ember, hogy mi működik és mi nem. És bizony itt sem működik minden számukra tipikusan németesen.
Német férjed, Sebastian, aki a te nevedet vette fel, beszél már pár szót magyarul? Vagy szlovákul? Nálad az a kettősség áll fenn, hogy Szlovákiából magyarként mentél a világba.
A férjem igyekszik minél több dolgot megérteni az én kultúrámból. Egy komplikált hátterű lánnyal ismerkedett meg, és elvette feleségül. A kultúra megismerésének alapja a nyelv, de ez az út még hosszú. A kisfiam most kezd beszélni, így ő is tanul mellette. A szlovákkal egyszerűbb, mert az orosz nyelvből pár szót ki tud következtetni, de a magyar nyelv itt nagyon egzotikus.
Milyen nyelven olvasod a mesét a 27 hónapos kisfiadnak?
Német könyvet németül, magyar könyvet magyarul.
Téged a Bundestagban magyarként vagy szlovákként könyveltek el?
Pozsonyiként… Kihangsúlyozom, hogy Pressburgból származom. Ez sok magyarázkodáshoz vezet, de a szlovákiai német nagykövetség nevében is Pressburg áll. Ez nem revizionizmus, hanem egy érzés. Ha Bratislavát mondok, akkor azzal a 1919-es megnevezést használom, amely bizony a fővárosban levő többnyelvűség eltörléséhez vezetett. De a kisebbségi háttér nagyon komplikált, ismeretlen téma itt, Németországban. Itt a legnagyobb a török kisebbség, de azt idetelepítették. Ezzel szemben a magyar kisebbség sok megpróbáltatáson, például kitelepítésen esett át. Így nem ugyanaz a kettő. Ha egyszerűsíteni akarja valaki ezt a bonyolult témát, erre csak azt mondja, hogy szlovák személyi igazolványom van, és szlovák útlevéllel utazom, így szlovák vagyok. Ilyenkor csak mosolygok, mert a tények sosem feketék és fehérek. De ez már politika. A munkában ez nem téma. De engem sem szlováknak, sem magyarnak nem érzékelnek. A megjelenésem miatt gyakran skandináv kategóriába sorolnak.
A boldogság és a biztonság helye nosztalgikusan a szülőföldünk. Nem kínzott a honvágy az évek alatt? Azt tartják, hogy ez az évek múltával nemhogy csökken, inkább erősödik.
Ha szeretném, hogy valamit a kisfiam is ismerjen, akkor próbálok erről a férjemnek mesélni: például hogyan ünnepeljük a karácsonyt, mit eszünk húsvétra. És ott vannak a névnapok, amelyek nem igazán ismertek Berlinben. Amikor a temetés után pár hetet Pozsonyban töltöttünk, én is meg voltam lepődve, mennyire jót tesz nekem az otthonlét. Milyen nyugalom száll a lelkembe, hogy a jól megszokott helyeken sétálunk. A Duna, a Zerge-hegy, a Hegyi-park, ez a változatosság ebben a kis városban nagyon kellemes. Berlinben csak síkság van. A férjem kezd rábeszélni, hogy próbáljunk meg Pozsonyban élni, mert ő is szeretne megélni egy külföldi tapasztalatot. Ami még rosszabb, mint a honvágy, az a család hiánya. 2017-ben a kollégáim és a főnököm elutaztak velem Pozsonyba, mert meg akarták ismerni a hazámat, így pár napot Pozsonyban töltöttek, és egy este a szüleimnél vacsoráztunk. Akkor tudatosítottam, hogy ha az ember hazát cserél, azzal szívet is cserél.
„A külföldi lét egy brutális önismereti munka” – mondja Heller Csilla pszichológus. Egyetértesz?
Így van. Az ember nagyon magányos. Míg a hazaiak szombaton, vasárnap a családdal, barátokkal, ismerősökkel töltik az idejüket, egy idegen magára marad. Amíg nem volt saját családom, sokszor csak az árnyékommal voltam sétálni.
A külföldi lét az izgalmak mellett rengeteg kihívással jár. Tapasztaltad? Megélted?
Az ember sok mindent tapasztal – főleg, hogy mennyi minden nem az elképzelésünk szerint működik. A német hivatalokkal, orvosokkal, előírásokkal és kultúrával másképp kell megbirkóznia, másképp éli meg, mint egy turista. De minden alkalommal tanítja valamire az embert.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
