Az 1956-os forradalom és szabadságharc világtörténelmi jelentőségű esemény volt, amelyben egyházi személyek is részt vettek. Így a ma 88 esztendős Kuklay Antal, az Egri Főegyházmegye nyugalmazott plébánosa, kanonokja is. Mátramindszenti otthonában beszélgettünk vele.
– 1955-ben szentelték pappá, a forradalom idején a fővárosban, a Központi Szemináriumban élt. 1956-ban folytatta a tanulmányait, hogy megszerezze a doktorátust. Hogyan keveredett bele a forradalmi eseményekbe?
– 1956 őszén egyhetes lelkigyakorlaton vettünk részt a szemináriumban. Ilyenkor teljes a csend, nem érintkezünk egymással. Ebben a csendben szólaltak meg a Magyar Rádiónál a fegyverek, odahallatszottak a lövések. Másnap
Civil hallgatók is jártak be hozzánk a szemináriumba, és jezsuita kispapok, akik részt vettek a Petőfi Kör összejövetelein.
Október 25-én, a véres csütörtökön elkísértem a Madách téri rendelőbe Fila Béla paptársamat, akinek fájt a foga.
Ötven évvel később egy megemlékező összejövetelen az egyik résztvevő felidézte: akkoriban munkaszolgálatos katona volt, a Kilián Laktanyában lakott. A véres csütörtökön a rakparton sétált, az úgynevezett Fehér ház (az akkori Belügyminisztérium, ma képviselői irodaház – a Szerk.) előtt. A lövések elől egy fa mögé húzódott, mellette egy halott hevert. Tehát nemcsak az Országházból és a Földművelődésügyi Minisztériumból, hanem a Fehér házból is lőttek a karhatalmisták a tüntetőkre. Szervezett tömegmészárlás volt, amit később folytattak Salgótarjánban, Mosonmagyaróvárott és más helyeken. Amikor Nagy Imre fegyverszünetet hirdetett, azt hittük, győzött a forradalom. Fogalmunk sem volt arról, hogy közben már mozgósították a szovjet csapatokat, mert az itt állomásozó egységeik vereséget szenvedtek.
– Mi jellemezte az akkori helyzetet?
– Bekövetkezett a hadtörténelem legszégyenteljesebb veresége: a világ legnagyobb hadseregét tűzharcban megfutamította egy hirtelen összeverbuválódott civil bagázs. A katonák így, ilyen lenézően beszélnek a civilekről. Mi, papok a kispapokkal együtt forradalmi lázban égtünk, Bécsből megindultak a forradalmi szállítmányok a Katolikus Karitász szervezésében. Gyógyszer- és élelmiszerraktárak létesültek a fővárosban.
Mentem az Üllői úton, és láttam a leomlott tűzfalakat. Közben kerülgettem a halott szovjet kiskatonákat, akik úgy vesztették életüket, hogy a saját tankjaik taposták halálra őket, amikor kiugrottak a harckocsi tornyából. Ilyen élményeket után tértünk vissza a szemináriumba. A papnövelde szomszédságában volt a jogi egyetem, itt az egyetemisták között nemzetőrök is voltak, kapcsolatban álltunk velük. Számítottak arra, hogy az oroszok körülfogják őket. Ezért megnyitottam az Egyetemi-templom átjáróját, amin keresztül be lehetett jutni a szemináriumba.
– Kik voltak azok a felszentelt papok vagy kispapok, akikkel együtt élték át mindezt?
– Marosfalvi László jezsuita kispap, akiről egyébként akkoriban nem tudtuk, hogy titokban jezsuita. Ott volt Tabódy István, Fábián István és a ma élők közül még Varjú Imre is. Marosfalvi Lacinak eszébe jutott, hogy azonnal értesíteni kell Mindszenty bíborost: az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) iratait le kellene foglalni. Fölment a Várba azzal, hogy Csávossy Elemér jezsuita szerzetes teológustól hoz üzenetet. Bejutott a bíboroshoz, és elmondta, mi a jelentősége az ÁEH-ban lévő iratok lefoglalásának. A bíboros megkérdezte: Hol van az a kincs? Rögtön telefonált a Honvédelmi Minisztériumba. Beszélt Maléter Pállal, aki akkor már miniszter volt, és kérte, hogy adjon katonai segítséget az iratok lefoglalásához. Maléter ki is jelölte az egységet.
– Tevőlegesen is részt vett az akcióban?
– Igen, velem együtt négy-öt kispap ment fel a Várba. Legnagyobb meglepetésünkre ott találtuk a jezsuita kispap barátainkat, akik megszervezték a II. kerületi forradalmi bizottságot. Ők tehát megelőztek bennünket. Később megtudtuk, hogy a tanáraink is készültek egy akcióra, ugyanilyen céllal.
– Milyen volt ekkor a hangulat? Hogyan hatott Mindszenty bíboros rádióbeszéde?
Úgy értékeltük, hogy nem akarja visszakövetelni a földbirtokokat, és a demokratikus Magyarország kibontakozását szeretné elősegíteni. A beszédből és XII. Piusz pápa 1956-tal kapcsolatos megnyilvánulásaiból, valamint a már említett orvostanhallgató lány feljegyzéseiből összeállítottunk egy húszoldalas összefoglalót, amit sokszorosítottunk és elküldtünk a barátainknak.
– Hogyan végződött a kalandjuk?
– Mindszenty bíborost az amerikai nagykövetségen befogadták, de a titkárát, Turchányi Egont nem. Ő elindult Nyugatra, de útközben elfogták, letartóztatták.
Ebbe illesztették be a mi mozgalmainkat, tevékenységünket is. Engem az elöljáróim elhelyeztek Szikszóra, káplánnak.
– Mikor tartóztatták le?
– 1957 tavaszán, Szikszón. A karhatalom emberei innen vittek Budapestre, a Fő utcai börtönbe. Másokkal együtt néhány hónapig itt voltam kihallgatáson. Amikor lezárták a nyomozást, átvittek bennünket a Központi Bíróságra, az ottani cellákban raboskodtunk. A kommunista hatalom ebben az időben oszlatta fel az internálótábort az ENSZ nyomására. Ez úgy történt, hogy az internáltak felét hazaengedték, a másik felét pedig bebörtönözték, vádat emeltek ellenük. Ekkor voltak a legzsúfoltabbak a magyar börtönök.
– Mit tapasztalt a fogva tartása idején?
– Huszonketten szorongtunk egy négyszer négy és fél méteres, aszfaltozott zárkában. Tíz szalmazsák és tíz szalmával tömött vánkos volt a felszerelésünk, fejtől-lábtól összezsúfolva aludtunk. Egész éjjel égett a villany, a szemünkbe világított. A kezünket nem tehettük a pokróc alá. Nagyon rossz volt az élelmezés, a legelviselhetetlenebbek pedig a poloskák voltak, ellenük nem tudtunk védekezni, mert éjszaka ránk estek a plafonról. Az elsőfokú ítélet után átvittek a Gyűjtőfogházba. Ott ugyanilyenek voltak a körülmények, csak egy kétszer négy méteres zárkában voltunk tízen-tizenegyen. Közben felállították Márianosztrán az osztályidegenek börtönét; ide azokat vitték, akik részt vettek a forradalomban, valamint egykori földbirtokosokat, a Horthy-rendszer minisztereit, csendőreit, rendőr- és ludovikás tiszteket. Velük együtt raboskodtunk. Kétszer egyméteres magánzárkában voltunk négyen, két emeletes vaságyon. Minden felekezetből voltak rabok, még a jehovisták vezetője is köztünk volt.
– Mit érzett a legnehezebbnek a börtönévek alatt?
– Nekünk, katolikus papoknak súlyos büntetés volt, hogy nem dolgozhattunk, nem érintkezhettünk a bajtársainkkal. Ráadásul több mint egy éven keresztül semmiféle nyomtatott szöveg, írás nem juthatott el hozzánk, a börtön könyvtárát sem használhattuk. Ezt lelki megtörésnek szánták a rabtartóink, de az ellenkezője történt, mert
Amikor megérkeztem, meglepődve láttam, hogy a fogvatartottak között ott volt Sátoraljaújhelyről Juhász Miklós, aki másodikos gimnazista koromban a hittanárom volt, és kiváló ember. Nagyon gazdagító időszak volt ez számunkra.
– Hogyan tudtak ilyen körülmények között misézni?
– Félévente küldhettek a hozzátartozók élelmiszercsomagot.
A cellában hárman ültek a hokedlin és a vaságyon, a negyedik meg fel-alá járt, és fejből mondta a miseszöveget. Az őr, ha benézett, csak azt látta, hogy valaki járkál, és valami szöveget mormol.
– Hány évre ítélte a bíróság?
– Harmadrendű vádlottként tíz évet kaptam, ebből hatot ültem le. Az 1963-as amnesztiával szabadultam. Utána még tíz évig nem kaphattam lelkipásztori beosztást. Három éven át fizikai munkát végeztem, majd a sárospataki plébánia könyvtárát, levéltárát rendeztem. Akkoriban zajlottak az ásatások a pataki vártemplom altemplomában. A régi iratok kutatásával én is részt vettem a munkálatokban. Negyedévente könyvbemutatókat tartottam. Ebben az időben nagyon kevés könyv jutott el a papokhoz külföldről. Tájékoztattam a paptársaimat a külföldön megjelent magyar nyelvű irodalomról, például a Mérleg folyóiratról.
Ez egy átmeneti időszak volt. A könyvtárba bejártak táborozó fiatalok. Jóban lettem a múzeum igazgatójával, nyáron hangversenyeket rendeztünk a fiatal zenebarátok közreműködésével. Ezek a tevékenységeim mind terhelőek voltak rám nézve. A hatalom végül úgy döntött, hogy megadja a papi működési engedélyemet, mert úgy látták, ha nem a hivatásomat gyakorlom, azzal több bajt csinálok, mint három pap. Így kerültem Körömre, az egyházmegye legdélibb, legelhagyatottabb vidékére, és végül innen mentem nyugdíjba.
– Amikor becsukódott a börtöncella ajtaja, mi tartotta Önben a reményt?
– Hittem abban, hogy nem fogom leülni a tíz évet, és ez így is történt.
– Amikor szabadult, azzal kellett szembesülnie, hogy nem gyakorolhatja a papi hivatását. Az Állami Egyházügyi Hivatal eltiltotta a papi tevékenységtől. Hogyan élte meg azokat az időket, amikor a lemezgyárban, majd a cserépkályhagyárban dolgozott segédmunkásként?
– Pilinszkyt idézve, „gyötrő és hányatott remény” volt bennem. Megpróbáltam azt tenni, amit abban a helyzetben lehetett.
Az emberi természetbe bele van írva az autonómia és a szolidaritás. Ennek engedelmeskedni kell. A keresztény szociológia három alappillére: az emberi személy autonómiája, az emberi közösségek autonómiája és a szolidaritás, az egymás iránt felelősség.
– Hogyan látja a forradalom és szabadságharc két főszereplőjének, a mártírhalált halt Nagy Imre miniszterelnöknek és Mindszenty József bíboros, hercegprímásnak a szerepét?
– Nagy Imre hívő kommunista volt, akárcsak Rákosi Mátyás. Benne azonban lezajlott egy lelki folyamat, és rádöbbent, hogy a kommunista eszme, amiben hitt, téveszme. Emberi nagyságát bizonyítja, hogy a bolsevizmusból kiábrándulva hitet tett egy többpártú, demokratikus Magyarország mellett, vállalva a halált is. Mindszenty József nem volt hajlandó részt venni a kis lépések politikájában, amit a Vatikán követett akkoriban. A Szentszék fölvállalta, hogy közvetít a Szovjetunió és Amerika között. Mindszenty bíborosnak viszont meggyőződése volt, hogy a kommunistákkal nem szabad semmiféle egyezséget kötni. Nem volt világpolitikai áttekintése Európáról, Magyarországról és a Katolikus Egyházról. Ezért nem volt hajlandó engedelmeskedni a pápai diplomáciának.
– Miben látja Mindszenty bíboros életszentségét? Hiszen a boldoggá avatási eljárása már nagyon előrehaladott fázisában van.
– Abban, hogy hűségesen kitartott a hite mellett a legnagyobb megpróbáltatások idején is.
– Mit üzen a mának 1956?
– Nem változott a helyzetünk. Magyarország kísérleti laboratórium volt Nyugat és Kelet között, ez a mi ezeréves szerepünk. Tudjuk, hogy egyedül vagyunk. A XX. század legnagyobb történelmi személyisége Antall József, a rendszerváltozás miniszterelnöke volt, aki világosan látta ezt. Tudta, mit kíván tőle a kor, a nemzet, a hazafiság, és feláldozta magát. Nem véletlen, hogy többször hangoztatta, kamikazekormányt vezet. Magáévá tette a XX. század első felében működő Hangya Szövetkezet jelszavát: Isten, család, haza, munka.
– Idén júniusban ünnepelte a vasmiséjét. Mi a papi ars poeticája?
– Az Új Ember néhány évvel ezelőtt indította el a Villanófényben című sorozatát, amelyben papok vallanak a hivatásukról. Velem kezdték. Az volt az írás címe: „Isten magyar népének szolgája.” Továbbra is így látom magam.
Fotó: Merényi Zita
Kuzmányi István, Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. október 18-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
