Az orvosok 2 százalék esélyt adtak arra, hogy a koraszülött György Alfréd megtanul valaha járni; a ma már kamillinánusként szolgáló szerzetes szerint a fennmaradó kilencvennyolc százalék az Istené. A szatmári egyházmegye sajtóirodája kérdezte élettörténetéről, munkásságáról és az egyházmegye reményre fókuszáló pasztorális tervéről. Az alábbiakban részleteket olvashatnak a beszélgetésből.
Az interjúban György Alfréd kamilliánus szerzetes elmondta:.
„Csíkszentdomokoson születtem 1975-ben, szentévben. Koraszülöttként és ebből adódóan fizikai sérüléssel jöttem a világra, ami nehézséget jelentett az életemben. Ötéves koromban álltam először lábra, és csak ezután tanultam meg járni. Ez meghatározta életemet, identitáskeresésemet, illetve istenkapcsolatomat is. A rendtartó székely faluban úgy tartották, ha valaki beteg, akkor betegsége biztosan Isten büntetése. Úgyhogy én ezt is élethivatásomnak élem meg, hogy ezeket az előítéleteket segítsem lebontani az emberekben. Ha valaki beteg, akkor az nem büntetés. Jézustól is kérdezik, hogy kinek a bűne miatt lesz valaki beteg. Ez a mentalitás sajnos ma is benne van a közgondolkodásban. Ezt én gyerekként nagyon rosszul éltem meg, mert amíg föl nem nőttem és rá nem jöttem, hogy ez másképp működik, úgy értelmezték: valószínű szüleim bűne miatt lettem ilyen. Ezért életem egyik hivatásává vált, hogy jelként jelen legyek az emberek életében, és rávilágítsak, hogy a sérültség nem Isten átka, nem Isten büntetése, nem valaki bűne miatt kaptuk, hanem ez egy kiválasztás.
Amikor megszülettem, az orvosok azt mondták, 2 százalék esély van arra, hogy a gyermek megtanuljon járni: 1 százalék a gyermeké, a másik 1 százalék az anyáé. Hála Istennek, az a 2 százalék elég volt mindehhez, mert a maradék 98 százalék az Istené. Ezt nem az orvos mondta, hanem ezt én így gondolom, így hiszem.
Tanulmányaimat szülőfalumban végeztem, ahol édesanyám volt a tanítóm. Ez azért volt jó, mert így könnyebben tudtam túllépni az akadályokat. Hála Istennek, ez jól sikerült, hiszen édesanyám elég szigorú volt hozzám. A később végzett tanulmányaimhoz viszonyítva – egészen a római tanulmányokig – a legrosszabb iskolai minősítésemet édesanyámtól kaptam, utána már csak jobbak voltak. A kellő szigor és a szülői szeretet meghozta gyümölcsét. A gyergyószentmiklósi Salamon Ernő-gimnáziumban érettségiztem, ott váltam önállóvá egy gyógytornász segítségével. Már önállóan tudtam járni, a saját csomagomat is tudtam vinni, vonattal is tudtam önállóan utazni. Nyolcadikos koromig az iskolástársaim vitték a táskámat. Úgy nőttem fel a falusi társak szemében, hogy látták a kezdetet, és látták, hova érkeztem.
„Legelőször akkor éreztem a hivatás kegyelmét, amikor eltűntem otthonról, úgy, hogy még járni sem tudtam, csak négykézláb másztam. Szüleim elmondása szerint egész estig keresett a rendőrség, aztán megtaláltak a templomban. Akkor beszéltem Jézussal, akkor hallottam azt, hogy Jézus hív, és akkor döntöttem úgy, hogy pap akarok lenni. Ekkor öt év körüli lehettem. Tehát ötéves korom körül volt az első istenélményem. Aztán a saját magam krízisét éltem át; 16 évesen megtudtam, hogy az »ép testben ép lélek« mottójára a fizikai sérülésem miatt nem vesznek fel az egyházmegye szemináriumába. Megkérdeztem az akkori érsek atyát: Valóban igaz, hogy emiatt nem vesznek fel? Mivel ilyen közvetlenül kérdeztem, így az érsek nem tudott kibújni a válasz alól, és azt mondta: »Ez sajnos így van, én az egyházi törvényeket nem tudom megváltoztatni, de hát sekrestyésnek jó leszel.«
16 éves fiatalként nagyon rosszul éltem meg, hogy Istennek sem kellek. Akkor volt az első szuicid, öngyilkos késztetésem. Ma már tudom: Isten arra hívott meg, hogy azoknak segítsek, akik nem látják életük értelmét. Így tudok rajtuk segíteni, hiszen megéltem a mély poklokat. Bálint Lajos érsek úr, mint utólag megtudtam, haláláig imádkozott, hogy megtaláljam hivatásomat. Papszentelésemre levelet írt édesanyámnak, amelyben leírta, hogy nagyon örül imái meghallgatásának, mivel ő nagyon sajnálta, hogy nem tudott rajtam segíteni, de ahol Isten bezár egy ablakot, ott kinyit egy ajtót.”
„Életemnek meghatározó részei a személyes kapcsolatok: szüleimmel, barátaimmal, és természetesen az Istennel való kapcsolat is. Mindig jó visszatérni erre a bizalmi kapcsolatra, ami erőt és reményt ad.
(…) Amikor már elfogy az erőm, ránézek a keresztre feszítettre, hogy igen, legalább ennyiben hasonlítunk, és ez összeköt bennünket. Egy barátságban, egy szeretetkapcsolatban mindig újra felfedezzük egymásban, ami közös, s ez erőt és reményt ad.
„Anton Gots atya Erdélybe járt lelkigyakorlatokat tartani. Azt hallottam róla, hogy sánta pap, aki alapított egy mozgássérült falut valahol Ausztriában. Elmentem, hogy találkozzam vele (…) Isten a saját vágyamon, érdeklődésemen keresztül érintett meg. Az egyik lelkigyakorlat alkalmával Anton atya rám mutatott, és azt kérdezte: „Nem akarsz te kamilliánus lenni?” Azt válaszoltam: Nem lehet. Akkor azt mondta, hogy Szent Kamill is sánta volt, én is sánta vagyok, te is sánta vagy, neked is esélyt adunk. (…) Autóstoppal Csíkszentdomokosról elutaztam Nyíregyházára, a kamilliánus rend ünnepére. Úgy stoppoltam, hogy közben az árokba betettem a nagy zsákomat, másképp nem vettek fel nagy hátizsákkal. Akkor is érintettem Szatmárt, mert szakaszonként hoztak el autóval. Nyíregyházán éreztem, hogy megtaláltam a helyem. 1996-ban be is léptem a rendbe. Amikor még 1991-ben Máriapócson voltam, II. János Pál pápa látogatásán a kegyképnél letérdelve azért imádkoztam a Szűzanyához, hogy mutassa meg a hivatásomat. Azt kértem tőle, hogy az sem baj, ha nem messze helyez tőle. Ez 1991-ben volt. 1996-ban, amikor megérkeztem Anton atyához a kolostorba, azt mondta: Gyere fiam, elviszlek a Szűzanyához. És elvitt Máriapócsra. Öt év telt el a kérésem óta, és öt év után a pócsi Szűzanyától 30 kilométerre kerültem: körülbelül ugyanolyan távolságra, mint amilyen közel van a somlyói Szűzanya Csíkszentdomokoshoz. Hiszem, hogy ha valaki gyermeki szívvel őszintén kér valamit a Szűzanyától, azt meg is kapja.”
„Azt gondoltam, ha nem vesznek föl, akkor alapítok egy új rendet, akkor megoldódik a probléma. De már volt egy sánta pap, aki megoldotta. A kamilliánus rendet választottam, mert mindig a betegekkel szerettem volna foglalkozni. (…) Nem lettem orvos, nem lettem pszichológus, de Isten gyógyító jelenlétének a jele akarok lenni a világban, és ezért lettem kamilliánus…
A teljes interjút ITT olvashatják.
Forrás és fotó: Romkat.ro/Szatmári Római katolikus Egyházmegye
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
