A Közkincs sorozat olyan területeket mutat be hónapról hónapra, amelyeket értékesnek, közös kincsünknek, és megőrzésre, továbbadásra méltónak látunk. Ilyen a magyar nemzetpolitika is. A kifejezés elvont, valójában azonban gyakorlatias cselekvési program, amely mögött kétségkívül erős gondolati háttér áll. A nemzetpolitika elsősorban gondolkodásmód: arról szól, hogy nem a fizikai határok által határolt országban, hanem az ennél sokkal bonyolultabb módon egybekapcsolódó lelki és kulturális közösségben gondolkodunk, amit nemzetnek nevezünk. A nemzet tagjai a határainkon túl élő magyar közösségek, de tagjai a határainkon belül élő más nemzetiségű kisebbségek is.
Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkárral Kakasdon, Bonyhádon, Mecseknádasdon beszélgetünk – igazi lokálpatrióta elfogódottsággal vezet engem körbe a neki kedves hazai tájakon. Ez a környék jó példa a fenti szubjektív nemzetfogalomra: Mária Terézia idején német anyanyelvű telepesek érkeztek ide, a 20. századi traumák idején bukovinai székely családok leltek itt otthonra, majd felvidéki magyarok érkeztek. Kakasd község híres, Makovecz Imre által tervezett faluháza is ezt a közösséget fejezi ki. Az egyik tornya a régi sváb építészet hagyományait hordozza, a másik viszont az erdélyi fatemplomok mintájára épült. Az előtte álló öt székely kapu az öt beszédes nevű, bukovinai székely falut jelképezi, ahonnan a ma itt élő székely közösség ősei elmenekültek: Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Andrásfalva és Józseffalva lakói előbb a Bácskába, majd 1945 áprilisában a Dél-Dunántúlra érkeztek, többek között Kakasdra is. „Talán azért volt bizalmuk a tolnai vidék iránt a nagyszüleinknek, mert ez a dimbes-dombos, változatos táj emlékeztette őket Bukovinára, a hazai tájakra” – véli Potápi Árpád János, aki maga is bukovinai székely. Többnemzetiségű, összetett közösségből származik tehát az államtitkár, aki a nemzetpolitikáért felel.
Kell is ez a zsigeri tudás ehhez a munkához, hiszen amilyen összetett ebben az egy járásban a népcsoportok helyzete, ugyanolyan bonyolult az egész Kárpát-medencében.
Mi a közös a nemzetiségek helyzetében? – kérdezem az államtitkárt. „A huszadik század megpróbáltatásai egész Európát érintették, a két világháború és az ezeket követő békekötések átrajzolták a térképet, Közép-Európában különösen. Akkoriban terjedt el a mondás, hogy »Élvezd a háborút, mert a béke sokkal rosszabb lesz!«. Gondoljunk Trianonra, ez bizony magyar megtapasztalás is. Az igazságtalanul súlyosnak érzékelt büntetések az itt élők mentális egészségét is tönkretették, kihatottak a családokra, a nemzetiségi közösségekre is. Én egy olyan körzetben élek és dolgozom, ahol 1945-ig alapvetően német nyelvű lakosság élt. Őket nagy számban kitelepítették, majd a helyükre olyan népcsoportok érkeztek, akiket szintén elűztek a saját otthonaikból. A mi környékünkre bukovinai és kis részben erdélyi székelyek jöttek, ma körülbelül tizenötezren vannak. Aztán felvidéki magyarok érkeztek, akiknek annyi bűnük volt, hogy magyarnak születtek. A csehszlovákiai mártír-politikus, Esterházy János kérdezte meg az ellene zajló koncepciós eljárás során a cseh büntetőbírót, hogy mégis mi a bűne igazából – a bíró őszinte válasza mindannyiunknak a fülében csenghet: az, hogy magyar vagy.
Ez a politika rossz volt mindenkinek: annak, aki ment, annak, aki maradt, akiket elszakítottak egymástól. Megbomlottak a nemzetiségi arányok. Én ebbe nőttem bele. Meghatározó volt, ahogyan a nagyszüleim meséltek arról, milyen volt Bukovinában, hogyan éltek, mi lett volna, ha… Minden család hasonló sorsról tud beszámolni, attól függetlenül, hogy székelyek vagy svábok. Ez a trauma mindannyiunk családját érinti. Badarság lenne úgy tenni, mintha nem kellene ezzel tennünk valamit, mintha nem kellene gyógyítanunk ezt a traumát. A mai magyar nemzetpolitika tulajdonképpen erről szól, gyógyulás a traumából, a magyar identitás, a magyar önbecsülés erősítése elsősorban a Kárpát-medencében, de mindenütt, ahol magyar közösségek élnek.”
Az államtitkár nem elsősorban a számtalan programot, beruházást, támogatást félti, amit az elmúlt évtizedben a külhoni magyar közösségek kaptak, még csak nem is az olyan stratégiai fontosságú intézmények megszüntetésétől tart, mint a kettős állampolgárság – vagy nem elsősorban ettől. Ami igazán fontos, és amit nem szabad tönkretennünk, az az összetartozás-élmény, ami mindezen nemzetépítő, nemzeterősítő intézkedések következtében megszületett a szerteszét élő magyar közösségekben.
Ma Magyarország egy teljes évszázad után ismét kárpát-medencei térben gondolkodik, túllépve azon, hogy az államhatárok megváltoztathatatlanul nem a magyarságnak kedveznek, és megkeresve azokat a területeket, ahol van mozgástér.
Az ország területe szétszabdalható, egy nemzet azonban mentálisan, kulturálisan, nyelvében és történelmében kapcsolódik össze. Ezek a kötelékek lazulhattak ugyan száz év alatt, de amint szervezetten megkeressük őket, kiderül, hogy erősek, feszesek, strapabíróak.
Potápi Árpád János nem tartja irreálisnak a tizenötmilliós becslést a világban élő magyarság összlétszáma tekintetében. A Kárpát-medencében még mindig két és fél millió magyar él a határokon kívül, és a diaszpórában is ugyanennyi. Egy részük már nem beszél magyarul, de ismeri a gyökereit, számontartja a családi ősöket, az ünnepeken még magyar ételeket főznek otthon – egyszóval vannak családi, kulturális kötődései a magyar nemzethez. „Jó az, hogy ezeknek az embereknek is megadtuk a kettős állampolgárság lehetőségét, szorosabbra fűzve ezzel a kapcsolatot köztük és Magyarország között.” Összesen több mint egymillió határainkon túl élő magyar kapta meg az elmúlt években az állampolgárságot, egy részük rendszeresen él a szavazati jogával is. A legtöbben érzelmi alapon vették fel, nem a vélt gazdasági haszon vagy a szociális támogatások miatt.
Az államtitkárság munkatársai számos ország nemzetpolitikáját vizsgálták meg, mielőtt a miénket kialakították. Keresték a jó, adaptálható példákat. Ma már ott tartunk, hogy mások vesznek példát a magyar programokról. A huszadik század nem csak a mi nemzetünket tépázta meg, van feladata mindenkinek, kisebb-nagyobb mértékben. „A legerősebb nemzetpolitikai program talán a zsidó népé, bármilyen nehézség érte őket, azt látjuk, hogy összetartottak és odafigyeltek egymásra, összezártak. Kétezer év után országot tudtak létrehozni, modern államképző nemzetet, ez szinte hihetetlen. De jól működik ez az íreknél is. Négymillió ír él Írországban, és mindenhol máshol további hetvenmillió. A világban szétszóródott sokadik generációs írek annyian vannak, hogy az USA-ban például el tudják dönteni az elnökválasztást. Érdemes odafigyelni az örmények, oroszok nemzetpolitikájára is.”
A nemzeti identitás megerősödése kisebbségben életmentő lehet, véli Potápi Árpád János. Jó példaként a vajdasági magyarokat említi, akik 25-30 évvel ezelőtt a legnehezebb sorban voltak.
„A háború, a háború utáni állapotok, lebombázott gyárak, pusztulás őket is keményen érintette. Abból a helyzetből kellett felállni, gazdaságilag, morálisan, politikailag. A magyarok az összetartozásuknak és a nemzeti identitásuknak köszönhetően jobban kezelték ezt a válságot. Most hasonlóan nehéz helyzetben van a kárpátaljai magyarság. Egy olyan nagyhatalmi politikai játszma áldozatai, ami nem is róluk szól. Jóllehet Kárpátalja aztán tényleg 1100 éven át a magyar állam része volt, itt kezdődött el a magyar történelem, még csak nem is egy különálló történelmi tájegység, a nevét is alig száz éve kapta – most mégis az itt élő 150 ezer magyar fizikai léte van veszélyben. Más részről viszont, ahol nincsenek problémák, ahol jólét van, ahol békés az egymás mellett élés az adott ország többségi nemzetével, ott sokszor az asszimiláció is gyorsabb. Ilyen például a Muravidék, ahol későn jöttünk rá, hogy a kéttannyelvű iskolák nem jelentenek jó megoldást, gyorsítják az asszimilációt.”
December első napjaiban beszélgetünk éppen, nem tudjuk nem felidézni a mindkettőnknek sokkoló, 17 évvel ezelőtti december 5-ét, a kettős állampolgárságról szóló népszavazás napját. A határainkon túl élő magyarok okkal érezhették, hogy a kettős állampolgárság ellen kampányoló kormány és a szavazók egy része is megtagadta őket. A szekunder szégyen azóta is kísért minket. Az államtitkár azonban azt is hozzáteszi, lehet, hogy éppen ez kellett ahhoz, hogy nagyon határozott módon kezdjünk el gondolkodni a nemzetpolitikánkról. „Kaptunk egy fejbe rúgást. Tényleg ezt akarjuk? Ekkor határoztuk el, hogy radikálisan szembe fogunk helyezkedni ezzel a felfogással. Ha lesz rá lehetőségünk – és lett! –, olyan nemzetpolitikát fogunk csinálni, amivel ezt az újkori traumát és a mélyen betokosodott, százéves sérüléseket is orvosolni tudjuk. Hogy a határon túli magyarok érezhessék, hogy mindezek ellenére egy nemzet vagyunk. Szerintem ez sikerült. Külön büszke vagyok a Határtalanul programra, mert ez a hosszú távú megoldás egyik záloga. A program keretében csaknem minden hetedik osztályos gyerek eljut 4-5 napra valamelyik határon túli magyar vidékre.”
„Látja, hallja, hogy magyarok élnek tőlünk távoli vidékeken, barátokat szerez, velük kapcsolatot is tart – bízunk abban, hogy ezek a gyerekek olyan felnőttek lesznek, akik már nem fogják lerománozni a székelyeket vagy leszlovákozni a felvidéki magyarokat.”
December elsejéről, amit a mai Románia születésnapjaként ünnepelnek a románok, nem szívesen emlékezünk meg. Egy valamit azonban felemleget Potápi Árpád ennek kapcsán is: a saját meghunyászkodásunkat. Történelemkönyvekből ismert a tény, hogy erre a bizonyos román nemzetgyűlésre Gyulafehérvárra Károlyi Mihály magyar miniszterelnök engedélyével ingyenesen szállította a MÁV, a magyar vasút a résztvevőket. „Nálunk megengedőbb, elfogadóbb nép nincs is. Egy magára valamit adó állam nem támogatja azokat, akik éppen el akarnak szakadni!”
Ehelyett inkább a bonyhádi kötődésű Vörösmarty Mihályra emlékezünk, akinek éppen december elsején van a születésnapja. A bonyhádi Perczel családnál házitanítóskodott, a múzsája, Etelka is Perczel lány volt, meg is látogatjuk a családi sírokat és a költő szobrát Bonyhádon. „Áldjon vagy verjen sors keze” – mint önbeteljesítő jóslat lebeg a történelemtudatunk felett. Bár a feladatok mindig újratermelődnek, minden nemzedéknek megvan a maga küzdelme, azért az elmúlt tíz év mégiscsak az áldás időszaka volt a nemzetpolitikában.
Molnár-Bánffy Kata, Képmás
The post Gyógyulni a nemzeti traumából – beszélgetés Potápi Árpád János államtitkárral appeared first on Külhoni Magyarok.
Forrás:kulhonimagyarok.hu
Tovább a cikkre »
