Bár az elmúlt napokban a szlovák sajtóban megjelent uszító írások, amelyek a magyar–szlovák kapcsolatok kútmérgezőinek tollából fröcsögtek elő, ostoba elszólásnak tűnhettek, azért valamennyien tudjuk, hogy a probléma ennél mélyebb gyökerű. Annál is inkább, mert az egymás baromságaira rálicitáló cikkek a politikai újságírás két ellentétes oldaláról, egy liberális és egy konzervatív lapból érkeztek. Ami közös bennük: mindkettő a magyar–szlovák ellentétnek, a magyar ellenségkép gyártásának „nemes hagyományát” folytatják.
Míg a Postoj konzervatív portál jegyzetírója, Karol Hirman arról morfondírozott, hogy Putyin és Orbán meg akarják változtatni a határokat, a liberális Sme cikkírója, Samuel Marec azt vizionálta, hogy Magyarország megtámadhatja Szlovákiát. De tulajdonképpen édes mindegy, hogy balos vagy jobbos agyszüleményről van szó, a két írás közös nevezője az a gyógyíthatatlan magyarfóbia, amely az első világháború óta hangsúlyosan van jelen a szlovák sajtóban.
Ez a gondolkodásmód egyenes folytatása az 1919-es pozsonyi sortűznek, annak a hazug propagandának, amely szerint Mária Terézia pozsonyi szobrát, a „csehszlovák Fadrusz” alkotását „magyar nacionalisták” verték szét, folytatása a II. világháborút követő ligetfalui mészárlásnak (és a tény mai napig tartó takargatásának), vagy például a közelebbi múltból a dunaszerdahelyi magyar szurkolóverésnek.
De kevésbé tettleges példákat is említhetünk a magyargyűlölet kontinuitására, ami végigvonul az egész szlovák történelmen. Ennek mozgatója az a szándék, hogy legitimálni próbálják a nemzetállami törekvéseket, hogy a Magyarországtól elcsatolt területeket meg kell őrizni minden áron.
A témában a rendszerváltás sem hozott változást, hiszen számtalan esetben tapasztaltuk, hogy némely nacionalista fejekben az agy térfogatának 90 százalékát a magyarellenesség foglalja el. Ilyen volt a Beneš-dekrétumok parlamenti határozattal történt bebetonozása (aminek köszönhetően ma is vígan koboznak el földeket), a kettős állampolgárság elleni hisztérikus kirohanás, a Ján Slota-féle hőzöngés („pisilek egyet, aztán tankokkal nekimegyek Budapestnek”), a magyar köztársasági elnök megállítása a határon, vagy Ján Čarnogurský víziója, hogy mi, magyarok majd csak eltűnünk Szlovákiából. A sort lehetne folytatni a végtelenségig.
Ezzel szemben keresve sem találnánk magyar agresszióra példákat, sem a közeli, sem a távolabbi múltban.
Még 1938-ban sem beszélhetünk magyar katonai agresszióról, hiszen Magyarország akkor a második bécsi döntés értelmében foglalta vissza a trianoni gyalázatos döntéssel igazságtalanul elcsatolt területeinek egy részét, s ezközben erőszakos cselekményre nem került sor.
Aki figyelemmel követte a szlovák parlamentben felcsapó indulatokat, amelyek az amerikai–szlovák szerződés „megtárgyalását” kísérték, láthatta, hogy a legrosszabb hagyományok és az erősebb hatalomnak behódoló szervilizmus egymásnak feszülő mentalitásai adtak találkát egymásnak. És mutattak elkeserítő jövőképet a szlovák utókornak. A parlamenti cirkuszban és az azt megelőző tüntetéseken megjelentek az egykori ludákok mai utódai, a kriptokommunisták és a libertariánusok, már-már tettlegességre ragadtatva magukat. Csak egyvalami hiányzott: a józan hang.
Nem kell ahhoz észkombájnnak lenni, hogy lássa az ember, mi áll az egésznek a hátterében.
A két cikket, a liberális Sme és a konzervatív Postoj jegyzetét, valamint a liberális úthenger szándékát, amely tűzön-vízen keresztül átverte a megállapodást, egyazon félelem táplálja. Az orosz–ukrán konfliktus hátterében a szlovák érdekek veszélybe kerülése lappang.
Ott dolgozik az a magyarfóbia, amely bármilyen baráti gesztusok, konkrét ígéretek és kézfogás ellenére kiirthatatlanul virágzik a szlovák társadalomban.
Szlovákia számára nem is egy esetleges ukrán–orosz háború és az azt követő menekültáradat jelenti a fő veszélyforrást, hanem magának az országnak a léte. Ezért feszülnek egymásnak a russzofilek és az amerikamajmolók. Közös nevezőjük (miután a cseh testvérektől sikeresen megszabadultak), hogy garanciákat szeretnének a nagy testvérek valamelyikétől az ajándékba kapott ország megtartására. Mert a rettegők számára szemmel láthatóan még az sem nyújt elég garanciát, hogy Magyarország ugyanannak az Európai Uniónak és NATO-nak, s ha még ez is kevés lenne, ugyanannak a V4-es csoportnak is a tagja. Az ebül szerzett jószág fölötti aggodalom mindennél erősebbnek bizonyul.
A legnyugtalanítóbb a dologban, hogy az uszító cikkek kapcsán nem akadt egy józan hang a szlovák közéletben, amely helyre tette volna ezeket a hangulatcsinálókat,
másrészt az állami szervek sem álltak a helyzet magaslatán, pedig ezek a gyalázatos irományok felvetik a jogi felelősségre vonás tényállását.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
