Az Ilie-tető felől a Terkő-mező felé tartva már a sokadik juhnyájba botlunk. Következik az ilyenkor megszokott szertartás: a pásztorkutyák csaholva vesznek körbe bennünket, majd előkerül a pásztor is, aki beinvitál kalibájába egy kis ordára. Nagy örömmel teszünk eleget a meghívásnak, hisz utolsó megállónk, a Muhos-tető igencsak rég volt, ráadásul a pásztor csíki székely, így könnyebben szót érthetünk.
Velünk van csíkmadarasi barátunk, Gáll Levente is, akivel a lenti, távoli világ dolgai is szóba kerülnek. Valahogy a genderelméletnél és a feminizmusnál lyukadunk ki, de mikor Levinek és újdonsült pásztor barátunknak próbáljuk elmagyarázni, mit is takarnak ezek a fogalmak, egyszerre törünk ki kacagásban, és egyszerre szégyelljük el magunkat amiatt, hogy ilyen tájidegen témát importálunk a gyimesi tájba. Inkább megszeljük a kenyeret, vágunk egy nagy szelet szalonnát, és hátradőlve szemléljük a békésen legelésző juhokat és szarvasmarhákat.
A csonkahoni turista bizony megbecsüli ezt a látványt, mennyire más, amikor szabadon regelnek, vagyis legelnek az állatok a verőfényes oldalakon, mint amikor a nagy nyugati, iparizált húsgyárakban zsúfolódnak. Érdeklődve hallgatjuk a történeteket a havasi legelők farkasjárásairól, a kinnvalón eltöltött hosszú hónapokról, arról, hogy valójában a pásztorok helyett az öreg kutyák tanítják be a kölyköket a nyáj terelésére, őrzésére.
Sok szerencsét kívánunk a maradék pár hétre – hisz augusztus lévén, hamarosan leköltözik a nyáj a faluba – majd továbbindulunk a Terkő-mezőre, hogy ott fejezzük be a Tarkő-hegységet és tágabb környezetét bemutató filmünket. A széles mezőről visszatekintve sokadszor állapíthatjuk meg: „a gyimesi közösség és táj nem skanzen, nem a múlt konzerválandó darabja, hanem a globális világ egyik szeglete, a táj és ember kapcsolatának egyik alternatívája”, amely – isten tudja miért – szimpatikusabb számunkra a genderelméletet termelő gyökértelen nagyvárosi miliőnél.
Maga a Tarkő-hegység majdnem az isten háta mögött, de legalábbis, a nyugati keresztény Európa határán, a Keleti-Kárpátok külső karéján, a Tatros völgye fölött őrködik. Igazi határhavas: földtanilag a Pannon- és a Moldáv-lemez ütközési vonalán emelkedik, míg a történelem Erdély és Moldva határának jelölte ki. Turisták ritkán járják, jelzett ösvényei alig vannak, de havasi legelők és kaszálók tarkította erdőségeiben annál több a vadcsapás és a pásztorösvény.
S ahogy a táj alakította a csángó magyar néplelket, úgy alakította Gyimes népe az ősvadont hegyvidéki kultúrtájjá. Szinte nincs még egy vidéke történelmi hazánknak, ahol ennyire együtt él, ilyen mértékben formálja egymást a táj és az ember. Közben túránk végállomására, a kiterjedt havasi legelő keleti sziklaperemére, a jellegzetes mészkő képződményeiről ismert Tolvaj-kőre tartunk. Valahogy a vándor hosszú útja végén mindig egy olyan helyre vágyik, ahol kicsit összegezhet, eligazíthatja önmagát és viszonyát a környezetével, vagy akár a világmindenséggel. A Terkői-fennsík pereme, a Tolvaj-kő éppen egy ilyen nyugvópont, ahol átadhatjuk magunkat a táj nagylelkűségének.
Erdélyi utunk következő filmjéért csak a közeli Gyergyóig kell utaznunk, amelyet igaz hogy már keresztbe-kasul bejártunk, de a Görgényi-havasok déli szeglete mind ez idáig még nem került terítékre. Sujto Béla 1944-ben így írt a hegységről:
Turista szempontból a Görgényi-havasok a legárvább az erdélyi hegyek között. A föld méhéből született, akárcsak a Hargita és a Kelemen. Tisztes hely illeti meg Erdély vulkánikus származású hegytömegei sorában, s mégis, testvérei sokkal több turistát látnak. Uralkodó magaslatai néptelenek, csak a nyergekben és az alacsonyabb hegyhátakon folyik pásztorkodás.”
Amilyen árva, annyira vonzó a Görgényi-havasok végtelenbe vesző vadonja. Megtapasztalhattuk már rejtelmes rengetegét északi és központi tömbjén is, most féltve őrzött titkait a Libántól a Bucsin-tetőig húzódó déli andezit boltívén, a Csudáló-kő és a Dél-hegy vulkáni építményén kutattuk. Itt két irányban is ősi, hatalmas átmérőjű kráterei tátonganak a mélyben. Délnyugatra a Szobászok pataka mély völgye bontakozik ki. Északkeletre a Sikaszó-patak vágta át a krátert. A Dél-hegy sziklapereméről rálátunk a Hagymásra, a Gyergyói-havasokra és távolabb még a Csalhó körvonalai is előtűnnek, közvetlenül alattunk meg ott terpeszkedik a Gyergyói-medence.
Természetesen a hegyi túra mellett nem maradhatott el a gyergyói falvak bejárása sem; ezúttal Csomafalvát látogattuk meg. A hagyomány szerint a csomafalvi Várhegyen egy ősi vár, a rabonbánok sasfészke állhatott.
A Farkasdomb nevű helyen meg egy bizonyos Csoma Ferencnek volt tanyája, amiből aztán a település keletkezett. Dúlták Apafi Miklós seregei, ritkította török és tatár, pusztította labanc, nem csoda, hogy a csomafalviak egy emberként álltak ki a ’48-as magyar forradalom mellett, és több mint 200 tisztet és honvédet adtak a szabadságharcnak.
De a két világháborúban is sok csomafalvi adta életét a hazáért. A vészterhes múlt és a vad természeti viszonyok megkeményítették Csomafalva népét, és arra is megtanították: ha túl akarnak élni, elsőbbnek kell lenniük az elsőnél is. Úgy tartja a fáma, hogy amikor Neil Armstrong a Holdra lépett, a közvetítés egy kis időre megszakadt, ugyanis szembe találta magát egy csomafalvival, aki éppen hazatérőben volt egy rőcényi kokojzával a hátán. Mi rögtön majd az egész faluval találtuk szembe magunkat, hisz ottjártunkkor éppen Szent István napját ünnepelte Csomafalva. Nagy szigorú első szent királyunk is biztos, hogy elejt egy mosolyt, ha letekint régi országa gyergyói szegletébe, ahol az ősi hit mellett legtovább kitartó, makacs, mégis szeretni való népe, a hűséges székelyek emlékeznek rá. Jó érzés volt tapasztalni az emlékezés mélységét, és a ragaszkodást első királyunk hagyatékához, több száz kilométerre a budapesti tűzijáték parádéjától.
Megjelent a Magyar7 2024/9.számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
