Gyenes Gábor: Tíz év után új formát keres az In Situ művésztelep – Interjú Havran Kati2026. 08. 11., k – 11:55
Az In Situ művésztelep az elmúlt évtizedben nemcsak a természetművészet és a helyspecifikus alkotás fontos műhelyévé, hanem hazai alkotók szoros baráti és szakmai közösségévé is vált. Gyenes Gábor szerint azonban éppen a tíz év ad lehetőséget arra, hogy újragondolják a művésztelep működését, a résztvevők kiválasztását és azt is, hogyan kapcsolódhatnak egymáshoz a különböző műfajok.
A Gyenes Gábor és Václav Kinga által alapított művésztelep 2017-ben indult Vajkán, majd költözött, az elmúlt két évben Helembán alkottak a résztvevők. Idén ismét helyszínt változtattak, méghozzá a Kis-Csallóközbe tértek vissza: a tizedik évfolyamot a Vajkával szomszédos Doborgazon tartották. Gyenes Gábor azt mondja, néhány évre most biztosan megtalálták a művésztelep otthonát. A szimpóziumot záró tárlatot, amelyen tizenhat résztvevő művész állított ki idén, augusztus első péntekén tartották. Arról, hogy hol tart egy évtized elteltével az alapkoncepció és mit érdemes átgondolni, Gyenes Gábor mesélt.
Gyenes Gáborral egyébként a dunaszerdahelyi maffia történetét feldolgozó 113 lövés című képregénye kapcsán beszélgettünk legutóbb.
Tízéves az In Situ. Ez azért hosszú idő, úgy tűnik azonban, hogy az itt kialakult művészközösség alkotói energiája nem apadt ki. Te hogyan látod: rejlik még benne lehetőség?
Mindenképpen. A közösség és az egyéni pályák azonban organikusan alakulnak, és most eljött az idő arra, hogy leüljünk, és átgondoljuk, hogyan öntsük új formába az In Situt. Mit tehetünk azért, hogy még jobban működjön.
Az In Situ annak idején helyspecifikus, természetművészeti programú művésztelepként indult, és ebben nagyon sokan meg is találták magukat. Vannak azonban olyan alkotók, akiknél ezek a témakörök időközben kimerültek.
Én is közéjük tartozom, hiszen az elmúlt években a képregény műfaja felé mozdultam el.
A gyakorlati dolgokat is át kell gondolnunk. Például azt, hogy rövidítenünk kell a művésztelep időtartamát, vissza kell vennünk a tíz napból. Ennek az az oka, hogy mivel egyre többen pályáznak a Kisebbségi Kulturális Alapnál, egyre kevesebb pénz jut az egyes projektekre, így a miénkre is.
Októberben pedig lesz egy kiállításunk a tizedik évforduló jegyében, Pozsonyban, a Bázis fesztivál keretében.
Ismét helyszínt változtattatok. A helyszín voltaképpen új is volt, meg nem is, hiszen Doborgaz Vajka mellett terül el, a természeti környezettel pedig több éven át dolgoztatok.
Jó hír, hogy teljesen bevált a mostani helyszín, a doborgazi kemping. Megtaláltuk a helyünket, pár évre legalábbis biztosan. Vajkán több helyszínen voltak elszállásolva a résztvevők, és mindig improvizálnunk kellett azt illetően, hogy éppen hol fogunk alkotni.
A Kis-Csallóköz által kínált témák persze ismerősek voltak, hiszen Vajkán hét alkalommal tartottuk meg a művésztelepet. Ami azonban megkeserítette az életünket, az a hőség és az aszály, amely a területet sújtja.
Aki továbbra is a természetművészetre helyezte a fókuszt, hogyan reagált ezekre a körülményekre?
A hőség és az aszály sok munkába bekerült. Én is reagáltam erre az állapotra, igaz, egyfajta könnyed humorral: egy képregénynaplót készítettem.
De Szőke Erika és Pézman Andrea elszáradt leveleket gyűjtöttek – olyanokat, amelyeknek most éppen zöldelleniük kellene.
Doborgazon ugyanis most olyan a táj, mintha egy beteg őszt látnánk.
Ezeket a leveleket porrá törték, és beledolgozták a munkájukba.
Kešiar Andrej munkája, aki egyébként építész, szintén illeszkedett a helyszínhez. A helyspecifikusságra építve, a kapcsolódás témája mentén keresett analógiákat. Kúszó- és futónövényeket gyűjtött, ezek karakterét hasonlította az emberi kapcsolódásokhoz.
Slávik Bernadett pedig egy utat szkennelt be, így az ő munkájában is megjelent a helyspecifikusság.
Úgyhogy igen, ez továbbra is jelen van. Csak azt érzem, hogy
öt-hat évvel ezelőtt többen kísérleteztek akcióművészettel, performansszal, éppen azért, hogy ezeken keresztül próbálják megtermékenyíteni azt a médiumot, amellyel egyébként foglalkoznak.
Most pedig mintha ki-ki visszatérőben lenne a saját médiumába: a grafikus táblaképet készít, csak éppen olyan technológiával, amelybe bekerülnek természetes anyagok. Tehát míg régebben az In Situ-s megtermékenyítések azt szolgálták, hogy kiléphessünk a saját műfajunkból, és beléphessünk egy másikba, most inkább azt vélem látni, hogy a műfajok fuzionálnak.
Merre mutat szerinted ez az irány, amelyen most haladtok?
Az biztos, hogy kialakult egy stabil, baráti szálakkal átszőtt hálózat. Egy olyan műhely alakult ki, amely szakmailag inspirál mindenkit. Mindenkinek nagyon fontos az In Situ, sőt prioritás. Többünknek van családja, és igyekszünk úgy alakítani az életünket, hogy ezt az időszakot a művésztelepre tartsuk fenn.
Másrészt ezt a ránk jellemző baráti köteléket is át kell gondolnunk. Léteznek open call rendszerrel működő művésztelepek, ahova a résztvevők beküldik a portfóliójukat, és ez alapján állítják össze a csapatot, mások pedig meghívásos alapon működnek.
Számunkra pedig ez a jövő nagy kérdése, itt kell majd rendet raknunk. Eddig ismertség révén érkeztek az új résztvevők: ha valaki bevált, maradt, ha nem, akkor nem. Az egész szinte magától szerveződött.
Mivel azonban egyre több a jelentkező, ki kell találnunk egy rendszert, amely alapján beléphetnek majd az új tagok.
Meg kell tanulni nemet is mondani, és az is lehet, hogy lesz szenior és junior változata is az In Situnak.
Arra azonban odafigyeltetek már az elmúlt években is, hogy fiatal alkotók is érkezzenek. Kik voltak azok, akiket kiemelnél?
Például Slávik Bernadett, aki éppen most készíti a bakalár munkáját, idén pedig Konczer Attila csatlakozott hozzánk. Van még egy érdekesség: egyetlen magyarországi résztvevőnk van, Egervári Júlia, aki évek óta tagja a csapatnak.
A helyspecifikus, természetművészethez közeli alkotásokról már volt szó, de térjünk ki a művésztelepet záró tárlatra is, ahol a résztvevők munkáit mutatjátok be. Melyek azok az alkotások, amelyeket megemlítenél kedvcsinálóként az őszi, pozsonyi tárlathoz?
Aradský Ricsi szobrait mindenképpen. Ő szobrász, és idén hagyományosan megmunkált fateknőkkel dolgozott, amelyek a felesége örökségéből származnak. Lényegében szitákká fogalmazta át a teknőket, miközben videómunka is készült, több szereplővel.
Ahogy a szereplők mozdulatai, úgy a videó egész koncepciója is a múlt átfogalmazásával, a múlt elengedésével foglalkozik. Nagyon lírai hangvételű film lett, a teknők önmagukban pedig nagyon látványosak.
Egervári Juli munkája vizuálisan szintén nagyon látványos, vonzza magára a tekintetet. Kezeket öntött ki gipszből, ezeket egyfajta negatívként használta, tésztával töltötte meg őket, majd kisütötte. Ezekkel a kis objektumokkal is a kapcsolódás témáját járta körül.
Václav Kinga kappa panelből készített egy nagyméretű tologatós játékot. Egy kilencrészes négyzetrácson nyolc kis panelt lehet tologatni, miközben két motívumot lyuggatott az anyagba: a felvízcsatorna egyszerű formáját, amelynek lehetőségei geometrikusan korlátozottak, és egy abszolút variábilis ágvízrendszert.
Ami pedig engem nagyon pozitívan meglepett, az Pálmai Laci filmes trailere, aki egyébként most is dolgozik egy filmen. Az In Situn minden évben készít egy kisfilmet, amelyhez a résztvevő művészeket kéri meg, hogy szerepeljünk benne statisztaként. Színészkedni nem kell, csak mozdulatsorokat végzünk.
Laci ezúttal a mesterséges intelligenciával is dolgozott, és nagyon meglepő volt az eredmény. Felvett anyagokat fogalmazott át az AI segítségével, amely egy teljesen professzionális filmes eszköztárt adott a kezébe. Az embernek olyan érzése van, mintha egy nagy költségvetésű mozifilmet nézne.
A filmnél maradjunk még egy picit. Az elmúlt években szokássá vált, hogy a többi alkotó munkájáról is készülnek videók. Ezek egyrészt a munkafolyamatot dokumentálják, gyakran azonban tovább is lépnek, akár performanszként is értelmezhetők. Ez idén is így volt?
Török Biankának volt egy performansza. Ő például az az alkotó, aki megtartotta azt a hagyományt, hogy év közben a saját műfajában dolgozik, illusztrál, az In Situn pedig kilép ebből, és teljesen mást csinál. Általában nagyon személyes témákat dolgoz fel, idén ez a társadalmi nyomás és a meddőség témája volt.
Videó készült az Aradský Ricsi szobraihoz kapcsolódó performanszról is, amit már említettem. Pézman Andi és Szőke Erika videója inkább dokumentációs jellegű. Ők egy többméteres, strukturált felületű papírmunkát hoztak létre. Olyan, mint egy óriási leporelló vagy művészkönyv, amelynek lapjai diagonálisan meg vannak törve, így különböző formákat is fel lehet belőlük építeni. Ezt a variabilitást mutatja be a videó.
Egyébként ezen a téren is azt érzem, hogy visszatérőben vannak a műtárgyak.
Itt is talán az a jellemző, hogy az emberek hazataláltak a saját műfajukba, de úgy, hogy már beletettek valamit az előző évek tapasztalataiból. Valamit, ami In Situssá teszi a munkájukat.
Nemrég indult el az In Situ honlapja. Milyen jövőt szántok neki, milyen szerepe lesz a csoport életében?
Pályázati támogatást nem kaptunk rá, a Donio adománygyűjtő platformon befolyt összegből szerveztük. Aki szerette volna támogatni a honlap létrejöttét, adakozhatott, mi pedig cserébe felajánlottunk egy képet.
Az elsődleges cél az, hogy minden évben megjelentessük az év termését. A honlap struktúrája úgy működik, hogy az alkotók és az évfolyamok alapján is kereshető, és fenntartunk helyet egyéb rendezvényeknek, kiállításoknak is. Tehát egyfajta webes portfólióként működik.
Mi az, amire talán a legesleginkább büszke vagy, ami ezt a tízéves projektet illeti?
Van olyan alkotó, akinek magát az alkotást hoztuk vissza az életébe.
Van olyan, aki egy baráti társaságot kapott egy fontos pillanatban. És ezért nagyon hálásak az emberek. Mindenkinek hozzátett az életéhez, nem pedig elvett belőle. És vannak olyanok, akiknél tényleg azt látni, hogy az In Situ elég komolyan megváltoztatta az életüket.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
