József Attila kedves versének, a Betlehemi királyoknak van egy paradox sora: „gyalog jöttünk, mert siettünk”. Vajon ez egy játékos formula csupán, vagy érdemes komolyabban átgondolnunk?
A „gyalog jöttünk” a legősibb, legelemibb közlekedési módunkra utal.
Nagyon sok minden történik gyaloglás közben, s ezek mindegyikében lehet egy-egy mozzanat, ami közelebb vihet Istenhez.
Az a jó a sétában, hogy emberléptékű haladás. Bármivel utazunk is, maga a közlekedés sok figyelmet elvon: ha lovaglunk, az élő állat visszajelzésire érzékenyen figyelni kell, s nem utolsósorban erősen fogni a gyeplőt. Amikor kerékpározunk vagy autóval megyünk, akkor is ügyelni kell a járműre és a sebesség miatti fokozottabb veszélyekre. Ám ha gyalogolunk, figyelmünk jelentős része szabadon marad valami másféle haladásra. Nem kell a lóra vagy a járműre összpontosítanunk, vigyáznunk az esetleg elénk szaladó gyerekekre, tekintettel lennünk az útviszonyokra. A legelemibb, legemberibb haladás a gyaloglás: ez vonja el a legkevesebb figyelmet a belső gondolatoktól. Éppen azért nem kell gépre szállni, hogy a gondolataink haladni tudjanak.
A gép sok mindent felgyorsít: a fizikai haladást, az áruforgalmat, az információáramlást – s jól becsap minket, ha azt hisszük, hogy emberségünk, lelki haladásunk is automatikusan felgyorsult. Aki sietni, haladni akar gondolatvilága gazdagodásában, lelki elmélyülésében, Isten felé, az térjen csak vissza a séta emberléptékű haladásához. Séta közben, ahogy a gyalogló mellett lassan elhalad a táj, a gondolatok is lelassulnak. Emberléptékűvé válnak. A gyaloglás ritmusa és a légzés összehangolása lecsendesíti az elmét. Nem az emberi agynak való a big data, a gigabájtokban mérhető adathalmaz, a rengeteg hír és pletyka, a félinformációk agresszív és sikamlós világa. Gyaloglás közben a gondolatok elcsendesednek, és a lényegesre kezdünk figyelni. Az ókorban Arisztotelész sétálva oktatta a filozófiát: a csarnokban sétáltak, beszélgettek, vitatkoztak.
Kicsit lassabban nézni életünk filmjét. A gyaloglás először talán nem is Istenhez visz közelebb, hanem önmagunkhoz. A séta emberebbé tesz.
De vajon túl a testi és mentális hatásán, spirituálisan miért haladhat gyorsabban az, aki gyalog jár? Először is lényeges a kimozdulás: az ember nem statikus lény, mint a fa. Lételeme a mozgás, amely több oxigént juttat az agyba, serkenti a gondolkodóképességet. A mozgás a gondolatokat is megmozgatja: beindítja a kreativitást, a gondolatok cikázását, az ötletelést, az alternatívák megtalálását. Van úgy, hogy ha erősen fókuszálunk a megoldás keresésére, akkor nem megy. Ám ha elengedjük ezt a görcsös fókuszt, és elindulunk sétálni, vagy elkezdünk takarítani, főzni, akkor könnyebben látunk meg más utakat, kombinációkat, akár holisztikus összefüggéseket. Ezzel ellentétes, ha szomorúságunkban a sarokban gubbasztunk, ha elkeseredésünkben kerüljük a mozgást, ha jó a síró sötét vagy az önsajnálat iszapja. Olykor el kell hagyni a megszokott környezetünket, ki kell lépnünk a megszokott keretekből, ami arra indít bennünket, hogy lépjünk ki a megszokott gondolkodási sémákból is. Előfordul, hogy a környezet, a család, a lakóhely, a tradíció erőltet rám egy viselkedést, és elvárásaival mozgat, sémáival behatárol. Van úgy, hogy távolságot kell venni az ellaposodott életmódunktól, az észrevétlen beszűkítéstől, esetleg a fogva tartó bántalmazástól. A mozgás mozgatja a gondolatokat. Van úgy, hogy testileg kell megmozdulni ahhoz, hogy a pszichés és spirituális gondolatok is megmozduljanak.
Talán a lassúsága és eszköztelensége miatt van, hogy emberléptékű lesz tőle a gondolkodás. Talán alázata miatt, hiszen nem gőgös és pökhendi a gyalogló, mintha egy gépparipán vagy gépmadáron utazna. Talán ahogy mozdul az ember, a gondolatai is megmozdulnak – eltérően attól, mint amikor egy kényelmes fotelben tesped vagy a szomorúság sötét sarkában gubbaszt. A misztikusok sokat beszélnek arról, hogy meg kell érkeznünk a jelen pillanatba a rohanó gondolatokból és életvitelből. A gyaloglás és a légzés ritmusa segít az elmének megérkezni a jelen pillanatba. A misztikusok szerint Isten nem valahol messze van, hanem a jelen pillanat sűrűjében. A buddhista hagyományban a séta a tudatosság begyakorlása: jelen vagyok, lépek. A japán filozófia szerint a természetben végzett séta „erdőfürdő” lehet, főleg a virágzó cseresznyefák között, mert ez segít átérezni az egységet a természettel. A mindennapok szerepei és a civilizációs hatások, a feladatok, munkák ilyenkor elsikkadnak, csak a létezés öröme marad. A zen tanítása szerint a séta a föld megcsókolása. Olyan, mintha a lábunkkal megcsókolnánk a földet. A séta hála a föld iránt, öröm, egység. A séta az élet észlelése: ilyenkor észrevesszük a levelet, a bogarat, a lét csodáját.
A keresztény gondolkodás még tovább gazdagította a séta spiritualitását.
Mint minden virágoskert, a jó séta is az édenkert maradéka. Isten mellénk szegődött a történelemben, hogy visszajuthassunk az Édenbe. Az Ószövetségben így mutatkozik be: „Vagyok, aki vagyok” (Kiv 3,14), de ezt nem úgy kell érteni, mintha Isten egy távoli, mozdulatlan abszolútum volna, mintha az örök Nap lenne fölöttünk. Inkább olyan „vagyok”-ként mutatkozik be, mint aki „veled vagyok, veled úton vagyok”, kiszabadítalak a rabságból, átvezetlek a pusztán, hazakísérlek az ígéret földjére. Én a pászka vagyok.
Jézus Krisztus mindent beteljesít az Ószövetségből: Isten velünk zarándoklása is még teljesebb lesz. Már a megtestesülése fokozza az ószövetségi velünk sétáló (de azért transzcendens) Isten jelenlétét: Krisztus testi mivoltában, történelmi létében, emberré válásában a legközelebb jött emberi zarándokutunkhoz.
Továbbá Krisztus pászkája még mélyebbre megy az ószövetséginél: pokolra szállása azt jelenti, hogy a legmélyebbre is leszáll, hogy felhozzon onnan minket. A bűn és a halál sötét világából vezet ki új pászkájával az ígéret földje, a mennyek országa felé. Sőt, az emmauszi tanítványok esetében bizonyítja, hogy azóta is láthatatlanul velünk sétál tanakodásaink útjain – hátha teljesebb lesz a belátásunk, és nekünk is lángolni fog a szívünk. Jézusban teljesedik be: „én vagyok, aki a sétában, az úton, gyalog is veled vagyok”. Így József Attila versében a „gyalog jöttünk, mert siettünk” mintha nemcsak a királyokra, hanem a nagy Királyra is vonatkozna, aki éppen karácsonykor kezdi meg gyaloglását velünk. Isten is gyalog jött, mert éppen így tud a szívünkhöz sietni.
Krisztusban pontosan azt a paradoxont tapasztaljuk meg, amiről József Attila is ír: „gyalog jöttünk, mert siettünk”. Krisztus sokszor elveti azt a vallásgyakorlást, aminek nagy a látszata, s felértékeli az alázatos imádkozót – mint a vámos és a farizeus esetében. Krisztus nem tartja sokra a nagy adakozókat, de észreveszi a szegény asszonyt, aki két fillért dob a perselybe, s őt tartja a legnagyobb adakozónak. Krisztus a zsinagógában nemcsak a nagy imádkozókat és a harsányan éneklőket látja, hanem előrehívja a hátsó sorban rejtőzködve imádkozó púpos asszonyt, s ezzel felértékeli őt. Krisztust nem érdekli a jobb és a bal oldal hatalmi harca, hanem a gyerekeket állítja elénk példaképként, ha nagyok akarunk lenni. Krisztus nem a jól élőket nevezi boldognak, hanem paradox módon a szegényeket, a szelídeket, a sírókat, az üldözötteket. Ők már boldogok Istenben. Krisztus nem tartja sokra a látszatra jól megélt erkölcsi teljesítményt (fehérre meszelt síroknak mondja ezeket), helyette a szív belső tisztaságára helyezi a hangsúlyt. Krisztus sokszor a fejük tetejére állítja a dolgokat?
A keresztény kultúra bővítette a világvallások spiritualitását, a sétára vonatkozóan is. Az ember nemcsak homo viator, úton lévő lény – hanem zarándoklény. A zarándoklat máris jelent egyfajta célt. Nem a végtelen, a más, az ismeretlen felé menetelünk csak úgy, liberális nyitottsággal, hanem az Igazság, a Szent felé zarándokolunk. Nem írjuk alá, hogy az él jól, aki cserélgeti a házastársát, vallását, hazáját. Nem a mindig más felé megyünk, hanem az ugyanazon felé haladunk. Az élet nem egyszerűen elhagyás, lecserélés, hanem gazdagodás ugyanabban. Nincs két igazság, két szent, két Isten – az egyetlenben gazdagodunk, ezért tudunk az egyetlen hivatásban, házasságban, papságban, kereszténységben, hazaszeretetben hűségesek lenni, és abban maradva-haladva gazdagodni. A zarándoklat haladás a szent hely felé, s miközben halad a külső, reményeink szerint belső világunk is halad a szent felé. Így a szent helyre való megérkezés egyben hazaérkezés: a szentnél vagyunk otthon. Hallatlanul jó egy hosszú zarándoklat után fáradtan, akár véres lábbal átlépni a szent hely küszöbét: egyszerre megérkezni Istenhez és igazabb önmagunkhoz.
A teológia még szélesebbre tárja a séta teológiáját:
A sétának valami elképesztően magas szintű átkeretezése történhet meg így. A perichorézis a keresztény teológia egyik legszebb és legmélyebb fogalma. Ezen összetett szónak két görög gyökere van: a peri (körül) és a choreo (helyet ad, halad, táncol). A perichorézis a Szentháromság három személyének (Atya, Fiú, Szentlélek) egymásban való létét írja le, akik nem statikusan állnak szemben egymással, hanem állandóan átadják önmagukat, mondhatnánk folyton egymás felé lépnek és együtt táncolnak (minden szegényes emberi kifejezést a végtelenségig tágítva). Az isteni lét nem statikus mozdulatlan mozgató (ahogy Arisztotelész gondolta), nem is „személytelen matematikai világrend” (ahogy az intellektualizált hívők hiszik), hanem örömteli, szeretetteljes egymás felé lépés, tánc, dinamika. Semmi unalom, hanem állandó élet.
Amikor spirituális értelemben beszélünk a perichorézisről a gyaloglás kapcsán, akkor tulajdonképpen az emberi gyaloglás dinamikáját keretezzük át, és megpillantjuk hihetetlen mélységeit.
Nem egyszerűen a kozmosz örök fizikai dinamikájából részesülök, hanem a Szeretet örök személyes dinamikájából. Jézus többször mondja: „Én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem”(Jn 14,11). A gyaloglás közbeni szemlélődés segít átélni, hogy miközben mi a világban járunk, Isten „bennünk jár”, mi pedig őbenne mozgunk és létezünk. Titokzatos módon a Szentháromságban lakunk, és a Szentháromság bennünk. A perichorézis fogalma a későbbi teológiában azt is jelenteni fogja: ahogy Krisztusban az isteni természet átjárta és áttüzesítette az ő emberi természetét, velünk is ez történhet. Részesedhetünk a szentben: így a gyaloglásunk már mintha nem is csak síkban haladás lenne, hanem felfelé való mozgás is. Alexander Schmemann atya mondja mindig: a keresztény haladás sohasem csak lineáris mozgás, hanem mindig emelkedés is; akár liturgikus, ünnepélyes vonulásról van szó, akár esti imádságos sétáról.
Richard Rohr ferences szerzetes az „isteni körtáncról” ír: a Szentháromság élete nem mozdulatlan, zárt, távoli valóság, hanem szeretetkapcsolat, áramlás, mozgás és meghívás, folyamatosan táguló mozgás, amelybe Isten minden embert meghív. A Szentháromság életét nemcsak hisszük és nézzük, hanem be vagyunk vonva ebbe, és be is akarunk vonódni. Amikor tudatosan sétálunk, kilépünk egónk elszigeteltségéből, és csatlakozunk ehhez az egyetemes áramláshoz. A gyaloglás segít „leengedni védelmi falainkat”, hogy a Szentlélek átáramolhasson rajtunk. Rohr szerint a szent tánc az élet Istennel együtt járt mozgása: kilépés az önközpontú túlélésből, és belépés a szeretet, a kapcsolat és az önátadás áramlásába. Milyen jó lenne ilyen lelkülettel sétálni, és ilyen lelkületben sokkal több körtáncot táncolni közösségi alkalmakon, lakodalmakon, az egyedülállókat is jobban bevonva a táncba! A körtánc már nem akar haladni, az már a céljánál van; a cél a szeretetben való dinamikus együttlét.
Thomas Merton trappista szerzetes nemcsak elmélkedett a sétáról, hanem nagyon sokat járta a természetet.
Az erdőben járás közben az ember nem „használja” a természetet, hanem jelen van benne, figyel rá, és általa Istenre is figyelmesebbé válik. Az erdő neszeiben, a patak csobogásában, a mély csöndben Isten szelíd jelenlétét tapasztalhatjuk meg, s valóban „biblikusan” együtt sétálhatunk Istennel. Akár emberek között is magányosabbak lehetünk, mint a természetben, hiszen ott sohasem vagyunk egyedül. Thomas Merton szemlélődő lelkiségében különösen fontos az a gondolat, hogy minden ember személyének mélyén van egy szent pont, ami a világ (és a bűn) számára is érinthetetlen, s az csak Istenre tartozik. Ez a belső pont nem az egó, nem a társadalmi szerepek és nem is az emberi teljesítmény helye, hanem az a mély, Istenhez tartozó valóság, amelyben az ember legigazibb önmagaként áll Isten előtt. Merton számára a szemlélődés, a csend és a természetben való jelenlét azért fontos, mert segíthet eljutni ehhez a mélyebb önazonossághoz. A lassú, figyelmes jelenlét segíthet közelebb kerülni ahhoz a belső ponthoz, ahol az ember nem teljesítményével, hanem elfogadott és szeretett létezőként van jelen Isten előtt. Amikor sétálunk, magunk mögött hagyjuk szerepeinket, munkánkat, ügyeinket, hiszen ezek mögött, alatt ott van az a belső szent pont, az igazi énünk, s ha majd meghalunk, és mindent itt hagyunk, akkor ezt visszük tovább, ebben élünk tovább. A séta mintha a meghalás és az Isten elé való feltámadás lépése lenne.
Szent Pál úgy mondja: sok minden elmúlik, de a szeretet el nem múlik soha. S ha a sétában, gyaloglásban, körtáncban az Istennel való együtt járás szeretetét tapasztaljunk meg, akkor ez sem szűnik meg soha. Ha szeretetben sétálunk, valami örökkévalót teszünk.
Szerző: Papp Miklós
Fotó: Lambert Attila; Merényi Zita
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. május 17-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
