Gulácsi Péter kiállása az utóbbi bő egy évtizedben példa nélkül áll a magyar sportéletben – legyen szó akár itthon, akár külföldön szereplő sportolóról. Nem tudok példát mondani másik esetre, amelyben egy aktív magyar sportoló egy ennyire kurrens, ennyire aktuális, a politikai térben kifejezetten magasra pozicionált közéleti kérdésben képviselt volna a központi kormányzati narratívával ilyen egyértelműen szembehelyezkedő álláspontot.
Ez persze nem jelent önmagában értéket, de mindenképpen segít abban, hogy megértsük ennek a kiállásnak a súlyát, a jelentőségét. Ami hatalmas.
Hatalmas, és nem csak azért, mert Gulácsi olyan szülők és gyermekek közössége irányába fejezte ki szolidaritását, akiket a magyar kormány nem ismer el teljes értékű családként. A kiállás értékét főleg az adja, hogy egy, a kormánypolitika által látszólag privilegizált szerepből, a közönségkedvenc sportoló szemszögéből nyújt elismerést és támogatást egy olyan rétegnek, amely ebből az irányból eddig szinte semmilyen nyilvános megértésre és elfogadásra nem számíthatott.
Gulácsi posztjában maga sem tagadja, látásmódját jelentősen befolyásolja, hogy immáron tizennégy éve külföldön él, hogy nyugati kultúrákban szocializálódott felnőtté. A kormánymédia publicisztikái szerint ez a befolyásolása szempontjából fontos adalék, én viszont inkább onnan közelítenék, hogy a kapus a hazai sztenderdekkel mérve kiemelten autonóm szereplő. Ez a szakmai-morális autonómia adja meg a lehetőséget neki arra, hogy szabadon alkothasson véleményt, és hogy vállalni tudja a nyilvános kiállással együtt járó kockázatokat is. Gulácsi véleménynyilvánításának súlya ebben is áll: hogy vállalta a kritikákat, hogy elébe ment az indulatoknak, hogy a szolidaritás kinyilvánítását és a társadalmi felelősségvállalást fontosabbnak ítélte meg a saját népszerűségénél. Mindez akkor is igaz, ha a kockázatok nem annyira szakmai jellegűek (nehéz elképzelni, hogy emiatt kimaradna a magyar válogatottból, hiszen jelenleg toronymagasan a legtöbbre taksált, posztján nemzetközi összevetésben a legmagasabban jegyzett magyar futballista), mint inkább a szurkolói véleménynyilvánítás frontján keresendők.
Ez utóbbi vezet el bennünket az eset talán legszomorúbb tanulságához: egyelőre egyetlen válogatott csapattársa sem kelt Gulácsi védelmére nyilvánosan. Félreértés ne essék, nem azt várom el (és kérem számon), hogy a csapattársai föltétlenül a szivárvány családok irányába képviselt szolidaritásban osztozzanak vele – bár ennek is lenne talán társadalmi haszna –, pusztán azt nem értem, miért nincs egyetlen olyan magyar játékos sem, aki hangot adna ellenérzéseinek akkor, amikor a válogatott szervezett szurkolói csoportjait képviselő FB-oldalak támadják gyalázkodva a kapust – kizárólag a véleménye miatt? Biztos vagyok benne, hogy egy szervezett, közös kiállásnak lenne súlya, és lenne értelme egy olyan országban, ahol napi gyakorlat az, hogy embereket hurcolnak meg, rúgnak ki, lehetetlenítenek el a közéleti véleményük miatt. Ha a magyar válogatott vezetése és tagjai egyöntetűen, közösen állnának ki amellett, hogy egy sportoló is nyilváníthasson szabadon véleményt anélkül, hogy tartania kellene a saját, ún. szurkolói gyűlöletcunamijától, annak talán lenne foganatja. De sajnos mindez – egyelőre – pusztába kiáltott szó.
Kele János
A szerző a 24.hu futballszakírója
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
