Tárca a Szalonban.
Posledná jazda sa nehovorí. Síelni alig tudtam, de ezt már megtanultam, szlovákul, úgy méginkább bennfentesnek éreztem magam a pályán. Az utolsó menetet nem nevezzük meg, ezt illett mondani a szezonzáró lesiklás előtt. A tabusítás felverte bennem a sítáborok utolsó lesiklásának értékét, amint elhangzott valakitől a mondat, megindult a ráhangolódás. Teljesen más szellemiségben vettük a lábunk közé a pomát, hogy nekivágjunk a hegynek, idén utoljára. Mintha Sziszüphosznak szóltak volna, hogy most jön az utolsó kör.
A hetet végigkísérő sítáboros vihogások elhalkultak, nem bökdöstük egymást a síbot végével sorbanállás közben, nem repült hógolyó a felvonón. Mint a havas Bruegel-képek, zsúfolva emberekkel és mozdulatokkal, de némák. Hegymenetben a léceim között futó nyomokra koncentráltam, ha erősen hunyorítottam a karcolásokra a hóban, úgy éreztem magam, mintha egy óriási tejhullámon vízisíelnék. Nagyszerű alkalom volt magamba szállni, átgondolni, melyik pályán szeretnék lecsúszni búcsúzóul, milyen figurát akarok kipróbálni az ugratón, kikkel haladjak egy bolyban, vagy szeretnék-e inkább egyedül lesiklani.
A tetőre érve kisebb-nagyobb csoportokba verődtünk. Volt, aki lecsatolta a lécet, és a völgy felé nézve letérdelt, hogy az egész napos szlalomozásban megfárádt térdét jegelje. Volt, aki guggolásban hátraereszkedett és a lécére feküdt, az ég színének változását figyelte a behajló fenyőágak keretében. Visszahúzódtunk magunkba, mint galambok a dúcban, kotlottunk a végső elhatározáson, mikor induljunk neki. A tökéletes pillanatra vártunk, amikor már alig van pár kósza lesikló a pályán, de a hó még nem minősíthetetlen állagú.
Én egyedül szerettem nekivágni, többnyire fülhallgatóval. Tudom, nem szabad, balesetveszélyes. Odatekertem a legjobb számhoz, amit egész nap tartogattam, becsúsztattam a lejátszót a derekamhoz, egy utolsó orrfújás – úgyis ömleni fog a takony már a felénél −, kesztyű fel és gyerünk.
Az előkészületekhez képest maga a lesiklás pár perc volt csupán. Görcsösen próbáltam átélni, de minél közelebb kerültem a völgyhöz, annál inkább az járt a fejemben, hogy amint leérek, le kell csatolni a lécet, sícipőből ki, buszba be, és pár órás út alatt átbuszozok a tavaszba. A tavasz szép gondolat, havas tájban mégis keserű.
A mondás, mely szerint posledná jazda sa nehovorí beette magát nyelvhasználatomba. Először csak a nyár utolsó csobbanása előtt mondtuk, adja magát. Akkor már a szezon utolsó fagyija előtt miért ne? Mostanra mindenki ismeri körülöttem, akár tud szlovákul, akár nem, hogy ezzel a csatakiáltással megyek neki a buli utolsó sörének, az államvizsga előtti utolsó szigorlatnak, az államvizsgának, a menstruáció remélt utolsó tamponjának, az utolsó ciginek és az elsőnek is sajnos.
Posledná jazda sa nehovorí, mondom apumnak, és kiteszem az indexet. Nevetünk, de csak rövidet, gyorsan visszarendeződnek vonásaink a nem nevetésbe. Hétfőn kisétálok a határra, mondja, csak érdeklődni. Jó, bólintok, és büszke vagyok az önuralmamra, hogy nem azt mondtam, fölösleges. Elindulok, mert tudom, hogy úgyis addig támaszkodik az autóra, amíg ki nem gördül a tenyere alól. Integetek a visszapillantóba, miniatűr apum visszainteget. Kikanyarodok az utcánkból, végre az útra figyelek és nem a tükörre. Pár száz méter múlva a határon vagyok. Próbálom leutánozni az unott rendőr kézmozdulatát, akinek egész nap az a feladata, hogy intsen a sofőröknek, hogy mehet. Ugyanazzal a fásultsággal emelem a kezem, mindenképp vállmagasság alatt tartom, ne legyen túl izgága a mozdulat. Az ujjakat meghatározhatatlan formációba rendezem, ami egyszerre jelentheti, hogy köszi, vagy vigyázz, vagy béke veled. Holnaptól már lesz dolga, gondolom, hadd pihenjen egy utolsót a beköszönő szigor előtt. A magyar rendőr ki se száll a kocsiból, a személyimet és a munkáltatóit fél kézzel gyömöszölöm vissza a pénztárcába, a pénztárcát a táskába. Egy kátyú akkorát dob rajtam, hogy káromkodom, ezt is szlovákul, utolsó pöfögések, még ürül ki a szervezetemből. Apumra gondolok, hogy tuti ott áll az utca végén, ismerem. Nem megy be, csak zsugorodik ott csendben, majdnem olyan kicsire, mint a visszapillantóban volt. Várja, hogy arra sétáljon egy szomszéd, akinek el lehet mondani, hogy a kislány (sic!) most ment vissza Pestre. Megbeszélik az aktuális számokat, és elmondják, hogy ez szörnyű. Ez mégiscsak szörnyű.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
