Tizenöt év rákészülés után három év kutatómunka és írás eredménye Grecsó Krisztián új regénye. Az Apám üzent”című könyvvel az író egy olyan művet szeretett volna létrehozni, amely az olvasót is arra ösztönzi, hogy a saját ügyeit mérlegre tegye.
Pontosan hány év munkája az, ami ebben a kötetben került végül felszínre?
Az Apám üzentnél ilyen hangzatos számokat mondtunk, a kiadó is, meg én is, de nagyon nehéz ezt egzaktan megmondani, mert hogy mi tartozik a munkához, ha az ember egy családregényt, transzgenerációs vonalakat görget, nemcsak traumákat, nemcsak adósságokat, hanem hiteleket is, nézi, hogy miket kapott, miket ad tovább, akkor ahhoz, hogy az ne terápiás szöveg legyen, bizonyos fájdalmakat el kell engednie, vagyis nekiállhat kutatni, nekiállhat túllenni dolgokon, és utána göngyölítheti magát a sztorit. Úgyhogy azért mondtam én ilyet, hogy 15 év rákészülés, de ezt azért nem nevezném munkának. A három év kutatómunka, bevallom őszintén, azért nem úgy nézett ki, hogy három évig napi nyolc órában kutattam volna. Nagyon elnyújtottam, nagyon elhúztam, sokat vacakoltam vele, és utána tulajdonképpen majdnem három év lett a megírás konkrétan. Ez már működő dolog, lévén, hogy nagyon sok tévút van előtte, ami kimaradt, ami nem így lett. De a lényeg, hogy szülessen egy olyan könyv, amit ha az olvasó elolvas, akkor legyen kedve a saját ügyeit mérlegre tenni, legyen kedve megérteni, hogy az a jelen, amiben él, azokkal a vágyakkal, indulatokkal, tervekkel, az miért olyan, amilyen, és esetleg milyen valójában, milyen olyan belső indíttatásai vannak, amiről ő maga se tud, de nyomasztja, de megbetegíti. Hitem szerint az Apám üzent egy olyan regény, ami amellett, hogy reményeim szerint szórakoztat, erre a munkára ösztönöz.
Az emlékezet úgy működik talán, hogy leginkább megszépít dolgokat.
Ezt szoktuk mondani, hogy ez megszépít, másfelől meg inkább az a helyzet, hogy amerre kanyarodik az életünk és a pályánk, ahogyan alakul az életünk, ahhoz képest kell a múltnak legalizálni a jelent: indokolnia, logikussá tennie, elviselhetővé tennie. Így aztán a múlt, legfőképpen az emlékezet miatt, elég impulzívan tud változni, és ezt én nem nevezném hazugságnak, mert ilyenkor az átélés mélysége olyan erős, hogy ez nem hasonlítható egy manipulációs információcseréhez. Ellenben mégiscsak az a helyzet, hogy az emlékezet nem egy történeti raktár, amiben mondjuk tárgyakat vagy a tárgyak mentén valamiféle eseményekre való utalást halmozunk fel, hanem bizony ennél sokkal, de sokkal gyakorlatiasabb szerepe van. A jelennek az elviselésében segít.
Ha ez egy lelki munka, akkor a családfakutatással, visszaemlékezéssel egy bizonyos ponton véget ér, le lehet rakni ezt a munkát, vagy az folytatódik tovább legbelül?
Nagyon jó kérdés. Nagyon sok mindent meg lehet érteni, sok minden kiderül apák, nagyapák, anyák, nagymamák cselekedeteiből, sok mindent meg tud az ember bocsátani azáltal, hogy megérti a motiváltságát, és ezek gyakorlati haszonnal járnak, mert az ember elenged indulatokat, elenged fájdalmakat. Nem vagyok szakember, nem is szeretném azt a látszatot kelteni, hogy bármilyen módon ennek szakmai háttere van, de a gyakorlati tapasztalat és a kutatások mentén próbálok tisztán látni, és ezeket megőrizni, tartóssá tenni valószínűleg folyamatos lelki munka, mint ahogy alapvetően azt szokták mondani, hogy még egy házasságon is mindig dolgozni kell, jelen kell lenni benne. Ez a logika mentén azt kell, hogy mondjam, hogy valószínűleg nem nélkülözhet állandó munkát ez sem.
Ez egy olyan regény, ami nyilván a regény műfajából adódóan nemcsak a valóságot tárja fel, hanem kiegészíti azt vágyott, fikciós elemekkel?
Nehéz megmondani, hogy hol a fikció meg a realitás, az úgynevezett tényirodalom határa. Én nagyon sok nevet nem változtattam meg. Ez nem egy lineárisan elmesélt történet, hanem ami a múltban hullámokat ver, abban a jelennek következménye van. És így mesélem el, ezeken a szálakon megyek végig, és folyamatosan mesélem a jelenkori történéseit is. Az olvasó viszonylag hamar észreveszi, hogy a jelenkori esemény nem véletlenül van amellett a múltbéli esemény mellett. A jelenkoriban kilyukadó szálakban a neveket nem változtattam meg. A konkrét figurák saját nevükön szerepelnek, megbeszéltem az emberekkel, a pszichológusoktól kezdve az alkotókon át, Nádasdy Ádámtól Kántor Péterig, hogy két költőt emlegessek, Sándor Pállal, a filmrendezővel, tehát olyanokkal, akikkel az elmúlt húsz évben nagy munkáim, csörtéim, nagy katarzisélményeim voltak, és némelyiknek hihetetlen gyökerei vannak a múltban. Most ha megírok egy nagy jelenetet Sándor Pállal, hogy mi történik, és a mindentudó elbeszélő tudni véli, hogy Sándor Pál mit gondolt, akkor az tényirodalom vagy fikció? Honnan tudnám én, hogy a Palika mit gondolt? Innentől kezdve a regény végén kénytelen voltam odaírni, hogy a valósággal való egyezés nem a véletlen műve, de a regény fiktív ebben az értelemben, hogy ez az én nézőpontom, nagyon sok mindent megpróbáltam kitalálni, józan paraszti ésszel kutattam, tények vannak mögötte, de egy másik nézőpontból nagyon másképp lehetne elmesélni ezt a történetet, hiszen az adott eseményeknek más tanúja, más átélője van, akkor az ugyanúgy egy főszereplő volt abban a történetben, hiszen ez egy olyan színház, amiben mindnyájan főszereplők vagyunk. Az Apám üzent ebben az értelemben fikció, de olyan értelemben a valóság, ahogy én látom. Ezt nem aggathatom másra rá.
Az a felismerés okozhat katarzist, hogy édesapa lévén már megelevenedik a múlt abban a formában, hogy a saját édesapját véli magában felfedezni?
Természetesen. Utalgattam én már erre, és szerintem ez végtelenül fontos, hogy szülőként átéljük, hogy nem egy nyakék vagyunk a láncon, aminek szemei azért sorakoztak eddig, hogy mi valami következményképpen ottan legyünk csillogva a végén, és mindenki mindent azért tett volna, hogy ennek a generációs láncnak az adott egója, aki éppen beszél, megszülessen, és valamilyen módon karakterré alakuljon, hanem bizony egy szemek vagyunk a láncban. Nem több, nem kevesebb, nem jelentéktelenebb, mint az előzők, de nem is jelentékenyebb. Ez nemcsak azért fontos, mert alázatra szoktat, hanem pont most a transzgenerációs elméletek divatjában, amikor a transzgenerációs elméletekből csak a trauma van emlegetve, és gyakorlatilag az elméletből szinte nem is látszik más, és legfőképpen a hétköznapi pszichológiában úgy van narrálva a dolog, mintha a szülő mást sem okozna, csak traumát, és a mai huszonéves generáció azért jár pszichológushoz, mert voltak szüleik. Ezt az abszurdot nagyjából úgy oldanám fel – tudom, hogy most egy kicsit túlzok, meg túlszínezem, de azért teszem, hogy lehessen érteni, hogy miről beszélek –, hogy nagyjából elmeséli egy parasztcsalád történetét az első világháborútól, a caporettói áttöréstől máig, nem időrendben, nagy női drámákkal, nagy katarzisokkal, vágyakkal, a szépséggel mint valutával hogyan lehet kitörni. És eközben talán megmutatja azt, hogy ezek a generációk hogyan szolgálják is egymást. Hogy én író lehettem, ahhoz hogyan tette hozzá a magáét az előttem lévő generációkból a nagymamám, az édesapám, hogyan próbáltak kitörni, mit mutattak meg a paraszti sorban, milyen áldozatokkal, milyen lázadásokkal taposták az út legnehezebb részét, amin én csak végigsétáltam. Miközben az olvasó hitem szerint megrendül vagy szórakozik, aközben erre is rácsodálkozik, és nemcsak a megbocsátásban segít ezáltal a könyv, hanem valahogy a jelentékeny múltnak a megértésében és az elfogadásában is.
Színpadra kívánkozik ez a regény, vagy mást hozhat a folytatás?
Nagyon jó kérdés. Kerestek már ez ügyben, pedig alig háromhetes a regény. Mindig elbizonytalanodom ilyenkor, ugyanis én nyilván már csak ebből a nézőpontból tudom nézni ezt a történetet, ahonnan elmeséltem. Mondtam most is a rendezőnek és a színpadra alkalmazó író kollégának, ha valamiben kell segíteni, miszerint beszélgessünk egy-egy karakterről, azt szívesen, de én nem akarom a munkájukat hátráltatni. Én ezt már annyira innen látom, hogy nem nagyon tudok segíteni, mert az nem segítség, hogy az ember védi a saját szövegét, mert a színpad az egy nagyon másik helyzet. Ott születnie kell egy új alapanyagnak, ami elrugaszkodik. Valószínűleg egy film lehetne bizonyos értelemben szorosabb viszonyban, mert ha az Apám üzent színpadra kerülne, az egy nagyon markáns értelmezés kellene hogy legyen, figyelembe véve, hogy egy hatszáz oldalas regényről beszélünk.
Forrás:infostart.hu
Tovább a cikkre »
