MTA tudományos konferencia, de miről?
„Hatalmas érdeklődés mellett rendezett üzenetértékű konferenciát A történelmi emlékezet és a történettudomány címmel az MTA Filozófiai és Történettudományi osztálya. Természetesen szóba került a megszállási emlékmű is, amely a szakemberek szerint nemcsak giccses, de hazug is. A csilláron is lóghattak volna a Magyar Tudományos Akadémia felolvasótermében, ha nem nyitnak ki egy másik termet is, ahonnan a közönség kimaradt része is követhette A történelmi emlékezet és a történettudomány címmel megrendezett felolvasónapot. A rendezvényt az akadémia II. Filozófiai és Történettudományi osztálya jegyezte, de megjelent olyan akadémikus is, aki egy másik osztály tagja, s nagyhírű magyarországi születésű amerikai pszichológusprofesszor is.”
Az alábbiakban szokásom szerint kék színnel kiegészítek egy írást, amelynek fertőző elfogultsága jellemzi, még az önmagát pártatlannak minősítő elit (?) és tudóstársadalmat is. Egyesek olyannyira „pártatlanok” már hazánkban, hogy a politikai tények, sőt a történelem valósága sem képes megzavarni őket a vörös bolsevista korszakban magukba szívott „tudományos” hazugságaikban! Ráadásul még történelmi nevet viselő személyek is beálltak abba a sorba, ahol a magyarságon próbálják leverni azt a történelmi bűnt, amelyhez kevesebb közünk van, mint a zsidókat 500 birodalmi márkáért eladó szlovákoknak, vagy a német megszállás nélkül is (kb.3-400.000) zsidót is lemészároló román vasgárdának. Jó lenne már végre tiszta vizet önteni a pohárba, mely csúsztatással van teli, s amelyet éppen a mi pénzünkből töltöttek meg hamissággal a “filozófusok”, akikről már bizony egyszer-kétszer bebizonyosodott, hogy hova tartoznak, s kikhez húznak.
„A felolvasásra vállalkozó tudósok a maguk területéről választott témákkal próbálták értelmezni, kommentálni, a világfolyamatokba, illetve a magyar mindennapokba elhelyezni a történelem és emlékezet témáját. (Természetesen arról, hogy a monetáris diktatúra ravasz écesz-géberei manipulálják a világot, szó sem esett. Mert ha valaki ilyet mond, az már maga az összeesküvéselmélet! Pedig nincs itt szó elméletről, hanem a kőkemény gyakorlat ver egyeseket a sematikus gondolkodás bilincsbe.)
Mivel tudományos eseményről volt szó, a felolvasók óvakodtak attól, hogy politikai döntéseket értelmezzenek. (De akkor minek nevezzük e konferenciát, mert szinte minden mondatuk vagy nyílt, vagy burkolt politikai állásfoglalás a magyarság ellen? Szerintem minden politika, ami hazánk ügyeivel foglalkozik, s minden hamisság, ami a tényeket figyelmen kívül hagyja! Nem tudomány az ilyen, hanem aljas propaganda a magyarság ellen, s egyes zsidó entellektüelek lázadása az igazság, a tények ellen.)
Állásfoglalásuk egyértelmű volt, s ezt a közönség is vette: a kormány oktrojált emlékezetpolitikája hamis. A történelmi felelősség elmismásolása, s a jelenlegi politika igazolása a cél. (Én azonban azt látom, hogy nem annyira egységes ez a kép, ahogyan azt a cikkíró próbálja kifejteni. Megjelennek itt más hangok is, bár erről félénken tudósít.)
Orbán Viktor emlékműterve nem elég, hogy giccses, de ennek a történelmi hazugságnak a megjelenítője.(Nem vagyok OV pártján, de itt már az is csúsztatás, hogy az ő emlékműve, hisz a nemzeti emlékezet számára tervezték).
Ezt erősítette meg Mécs Imre is. (Akiről pl. az is tudható, hogy az 56-os Nagy-Budapesti Munkástanács elnökének – Rácz Sándornak – a temetésén betegesen vihogott, sőt azzal, hogy a bajtársait kivégzők politikai utódszervezetébe belépett, méltatlanná is vált az 56-os címre)
Az egykori 1956-os halálraítélt azoknak a nevében szólt, akik naponta tüntetnek a szoborállítás ellen a Szabadság téren. (De miért nem a mellette álló „felszabadító” szovjet emlékmű ellen tiltakozott a „halálraítélt” és a társai, hiszen Sztálin lelkén is száradnak ám zsidó és nem zsidó életek? Ha véletlenül valaki nem ismerné Sztálin és hős katonáinak a viselt dolgait, olvassa el figyelmesen ezt a parancsot:)
Sztálin 1941. november 17-ei, 0428 számú parancsa.
„A Legfelsőbb Főparancsnok megparancsolja:
1. Minden település, amelyekben német csapatok tartózkodnak, a főarcvonaltól 40-60 km mélységben és az utaktól 20-30 km-re jobbra és balra rombolandók és felgyújtandók. A megadott rádiuszban a megsemmisítéshez a légierők bevonandók, a tüzérségi- és gránátvető tüzet szélesen alkalmazni, ugyanígy be kell vetni a felderítés különítményeit, a sífutókat és a partizán csoportokat, amelyek benzines palackokkal vannak felszerelve.
A vadászkülönítmények túlnyomórészt a német hadseregtől zsákmányolt egyenruhákba legyenek öltöztetve, és így hajtsák végre a megsemmisítő akcióikat. Ez szítja a fasiszta megszállók elleni gyűlöletet, és megkönnyíti a fasiszták mögötti területeken a partizánok toborzását. Ügyelni kell arra, hogy túlélők maradjanak vissza, akik a németek rémtetteiről tudósítani tudnak.
2. Ebből a célból minden ezredben 20-30 fős vadászkülönítményt kell létrehozni, abból a célból, hogy a robbantásokat és a gyújtogatásokat (lángba borításokat) a településeken végrehajtsák. A települések megsemmisítésére, ezen akciók végrehajtásához bátor embereket kell kiválasztani. Különösen azokat, akik az ellenség egyenruhájában a német vonalak mögött településeket semmisítenek meg, kitüntetésekre kell előterjeszteni. A lakosság körében elterjesztendő, hogy a falvakat és településeket a németek azért gyújtották fel, hogy a partizánokat büntessék.”
A nemzeti múlt retusálása
A kezdő előadást tartó osztályelnök, Hunyady György akadémikus (szociálpszichológus) jelezte, hogy az emlékezet és a történelem viszonya nálunk merőben politikaivá vált. (De ugyan kinek a bűne ez? Nem éppen a Rákosi korszakban kezdődött? Bár nem értek egyet sok tekintetben a kormány politikájával, de ebben a témában nagyon álságos, pont azoknak a nemzet nevében a nemzet ellen fordulni, akik belőlünk élnek. Milyen szintű és erkölcsű szociálpszichológus lehet az, aki ezt elfelejti?)
Utalt rá, hogy a hatalom alaptörvénybe rögzített általa vélt történelmi igazságokat, ezeknek emlékművet állít, tankönyveket alakít hozzá. A jelen így formálja a múltat – mondta ironikusan. (Ebben pont az a vérfagyasztó, hogy most épp azok beszélnek történelemhamisításról, akik egész ifjú- és gyermekkoromban arról hazudoztak, hogy 56 tiszta szabadságharca, egy kapitalista, nyilas-náci restauráció kisérlete volt!)
Előadásában felvázolta a szociálpszichológiai alapjait annak, hogy a mai (és a korábbi) politikák miért és hogyan használják, módosítják újra és újra visszamenőleg a történelmet. Az általa felvázolt(??) nemzetképben a kiemelkedő teljesítmények mindig tőlünk erednek, míg a kudarcoknak mások, az idegenek az okai. (S mi ebben a furcsa? Legfeljebb az, hogy a nemzeti értékrendünkkel szemben álló személy írja ezt és ironikus módon. De amíg idegen királyok nem ültek trónra hazánkban, addig szinte verhetetlen volt a hadseregünk és a korszakok szintjén nem kiszipolyozó, de modern gazdaságunk is volt. Sőt sokáig mi láttuk el Európát egészséges szürkemarha hússal. Nálunk Európa legfejlettebb államelmélete alapján szerveződött a közhatalom, amíg nyugaton királyi egyeduralom volt, s a szuverenitáshoz nem volt köze másnak. Nálunk azonban a nemzet volt a szuverén, s vonta be a hatalomba a királyt. Tehát a nemzetnek volt állama és koronája, nem a királynak, akit a korona csak korlátozott az abszolutista céljaiban. )
Egy ilyen nemzeti önreflexió nélkül megélt élmény Trianon és annak következményei. (Nem kell ahhoz magyarnak lenni, hogy felismerjük a hamisságot abban, ami 1918-tól 1921-ig történt velünk. Akinek nem fáj ez a hamisság, az nem lehet erkölcsös, tisztességes ember, így azután elhiszi a hazugságot az un. etnikai alapú rendezésről akkor, amikor az utódállamokban nagyobb volt az etnikai másság aránya, mint előzőleg a Monarhia magyar területein.)
Ennek az attitűdnek a jellemzőjeként beszélt az emlékműről, amelyet a Szabadság téren építenek. Ez a téma még többször visszatért az MTA rendezvényén. Az emlékmű szimbolikájában szinte minden erről szóló tudós a nemzeti múlt retusálásának hazug szándékát látta. (Szóval ennyire a „fortélyos félelem igazgat”, vagy ennyire ellensége az igazságnak és a magyarságnak az általunk eltartott „tudóstársaság”?)
Hunyady György elemzésében kitért arra is, miként változik a magyar társadalomnak a diktatúrákat illető megítélése. (Ez igaz, de miért is lehetséges, hogy a véreskezű Kádárt egyesek nosztalgiával emlegetik? Sőt sokan visszasírják? Nem az ennek az oka, hogy a vörös bolsevik korszak után, egy fehér bolsevik korszak köszöntött ránk az álságos privatizációval. Amely nem csak felszámolta a magyar ipart, nemcsak óriási munkanélküliséget is gerjesztett, hanem leszoktatta a munkáról – így lumpenproletárrá tette – a társadalom egy jelentős részét. Akiket etnikai alapon ellenünk is uszítanak a liberál-pénzkapitalizmus hívei.)
Miért van az, hogy a rendszerek elszenvedői, kizsákmányoltjai is azonosulnak az őket kihasználó rezsimekkel? – kérdezte az előadó. Azt mondta, a rend és biztonság érzése felülírja az előnytelen viszonyokat, megjelenik az önalávetés a társadalomban. Ennek az önkéntes rendszerigazolásnak persze oka lehet, hogy hiányzik az a rendszerkritika, amelyet az alávetettek könnyen elfogadhatnak, s amely eljut hozzájuk. (Ezt az állítást elfogadom. A biztonság igen fontos a tanyán élő, öreg nyugdíjasok számára, mert az etnikai alapon ellenünk uszított cigányságot a bolsevik diktatúra még kezelni tudta, de a liberális pénzdiktatúra már éppen abban érdekelt, hogy rendszerét nehogy érje kritika. Ebben az a különleges, hogy Izraelben a palesztinokat nem magyarországi cigányként kezelik, nem gyermekek utáni pótlékot kapnak a zsidó államtól, hanem golyót, vagy jó esetben börtönt. Pedig a rendszerkritika nagyon kellene ám ott is, itt is! Egyébként elárulom, rendszerkritikai cikkeimet itt olvashatja bárki:
http://www.nemzetihirhalo.hu/index.php?lap=public&iro=beneg
Aki ennél rendszerkritikusabban ír, az mielőbb jelentkezzen nálam!)
Hunyady akadémikus viszont intett arra, hogy megjelenhet a társadalomban az „etnocentrikus lázadás, amely új rendet követel”.
(Ezt a veszélyt magam is látom, de éppen annak a liberális kapitalista kirablásnak és uszításnak a következményeként értékelem, amit azok gerjesztenek, akik a médiában a hamis véleményformálást évtizedek óta űzik. Akik először vörös, majd fehér bolsevik mezben hazudnak nekünk.)
A magyar társadalom (és benne jelentős írók) történelmi és társadalmi következetlenségéről, a zsidóügyhöz való viszonyuk változékonyságá-ról is beszélt Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténész, aki elsősor-ban Márai Sándor példáját felhasználva érzékeltette a szellemi élet véleményvezéreinek törékenységét. Ez az elemzés érthetővé teszi, mennyire sokféle lehetőséget adnak a mai kornak, ha idolok egykori kijelentéseivel akarják igazolni a politikákat, vagy indokolni a kormányváltással együtt járó irodalmi, művészi kánonváltást.
(Nekem nem változékony a zsidóügyhöz való viszonyom. Amióta az eszemet tudom sajnálom a zsidók szegényebb és tisztességesebb tömegeit. Mert a saját elitje az – amely a bankárkaszt pénzpórázán csüngve –, ismét belehajszolja egy általános utálatba, mert a kiválasztottsági mítoszt úgy erőszakolja rá, hogy előbb-utóbb áldozattá fog válni. Nem a magyar nemzet áldozatává, hanem helyzet áldozatává, a naponta unásig ismételt kárpótlási igénnyel fellépő zsidó vezetők ugyanis nem képesek felmérni annak a veszélyét, hogy mi lesz, ha szakad a cérna? A magyarság ugyanis nem gojra és zsidóra osztja fel az emberiséget – mint ahogy a zsidó hagyomány teszi –, hanem tisztességes emberre és tisztességtelen, élősködő bűnözőkre. Nekünk ugyanis nem a bőr szín számit, hanem a jellem és az értékrendünkbe való beilleszkedés. Aki ugyanis nem rabszolgaként lett általunk ide behurcolva (?), annak el kell fogadja a magyarság évezredes jogrendjét és erkölcsi követelményeit is. Lehet az illető itt művész, vagy politikus, de nem lehet sem nyíltan, sem burkoltan ellenségünk, kifosztónk, mert akkor nincs többé tolarencia!)
Idegenrendészeti eljárás
Ormos Mária akadémikus ironikus első „esettanulmánya” az 1941 nyarán a nácik által megszállt ukrán területre deportált zsidók ügye volt. Anélkül, hogy említette volna a nevet (Szakály Sándor, a Veritas Intézet főigazgatója) adatok sokaságával bizonyította, mennyire elfogult felületesség volt e tömeggyilkosságot „idegenrendészeti, rendészeti intézkedésnek” minősíteni. Ormos nem zárta ki, hogy a külföldieket ellenőrző hatóság akkor használta ezt a szóösszetételt, ám sem a politikai, sem a katonai vagy diplomáciai szóhasználatban nem bukkant ez fel. Az akadémikus azt mondta, iratokkal bizonyíthatatlan, hogy az „állampolgárság nélküli” zsidókat el akarták pusztítani. De a jól értesült magyar politikusok, kormánytisztviselők nyilvánvalóan tudták, hogy velük ellenséges háborús területen eresztik szélnek a kitelepítetteket, ahol biztos éhhalál vár rájuk.
(Először is hol van itt az ártatlanság vélelme? Mert ilyenkor nem ezt a jogelvet hangsúlyozzák ezek az akadémikusok.
A Kamenyec-Podolszk-ügy hivatalosan és a valóságban idegenrendészeti intézkedés volt, mert az állampolgárság hiányára hivatkozva toloncoltak ki az országból cseh, orosz és lengyel menekültek mellett olyan kárpátaljai zsidókat, akiknek nem volt magyar állampolgársága. De vajon melyik hadiállapotban lévő állam nem internálta “a sem menekült státusszal, sem állampolgársággal nem rendelkező” személyeket? Az USA például a saját japán származású állampolgárait is internálta, ahogy Japánnal szemben harci cselekmények kezdődtek, s lám őket nem kóstolgatják!)
Az emlékmű kapcsán beszélt Ormos Mária Magyarország megszállásáról és a magyar szuverenitás elvesztésének ügyéről. Emlékeztetett rá, hogy hazánkban a nácik nem gyakoroltak totális katonai uralmat, így a lakosság megnyugodhatott, megmaradtak a hazai vezetői. (Mindez pont olyan totális volt, mint a későbbi szovjet megszállás alatt, ahol Vorosilov magához rendelte Nagy Ferenc Miniszterelnököt, s közölte mi történik, ha nem szavazzák meg az 1946 évi I. törvényt, amely bevezette nálunk a köztársaságot. Ugyanez a kézivezérlés volt gyakorlatban a náci megszállás alatt is, tehát így: mindkét esetben elveszett az állami szuverenitásunk!) Magyarország így vazallus, bábállam lett, ahol a korábbi államfő egyébként sokáig megmaradt. „Horthy nem volt szuverén államfő március 19-e után, de kormánya lelkesen részt vett a magyar zsidók elpusztításában. Lehetetlen Magyarországot áldozatnak látni” – szögezte le Ormos Mária, hozzátéve: a lakosság nagy része, benne az értelmiség is „építette az áldozati oltárt”. (Nem szép dolog tudatosan hazudni.
Ormos Mária, mint kutató: pontosan tudja, hogy Európában egyedül nálunk fogadott be az állam nagy mennyiségű menekültet. Így ellentmondásba kerül a lelkesen szó, a befogadással. Ráadásul az akkori USA nagykövet könyvének sem véletlenül adta a Vonakodó csatlós címet. Vagy mindenki hülye Ormos Márián és elvbarátain kívül? S ha geopolitikailag nem itt helyezkedik el Magyarország, hanem mondjuk Bulgária helyén, akkor esetleg lehetne arról is beszélni, hogy kimaradhattunk volna a háborúból. De így a tényeket kell nézni!)
Ormos azt mondta, Gábriel nem jelképezi az áldozatokat, miként a német nácikat sokkal inkább a horogkereszt szimbolizálná. Ezt kiiktatták a szobortervből, s nem véletlen, hogy a mai Németország hivatalosan is tiltakozott a szimbolika miatt. (Pont azok visítoznak ebben a témában is, akik a művészi szabadságot képviselik minden olyan esetben, amikor pl. Orbán meggyilkolására hívott fel egy „művész”. Sajnos itt is a kiválasztottsági mítosz fertőzését érzem, és nem a tényekhez ragaszkodó tudós megalapozott véleményét.)
Horthy emlékezete
A korral foglalkozó történészek másik tekintélyes képviselője, Romsics Ignác külön előadásban foglalkozott Horthy Miklós emlékezetével. A történész bemutatta a Horthy-kultusz megteremtését a XX. század húszas éveiben, amikor az ellentengernagyot országmentő, országépítő erőskezű katonaként népszerűsítették, majd ehhez társult 1938-tól az országgyarapító jelző. (Bevallom, hogy elfogult vagyok, mert édesapám is Horthy katonája volt, s mindig csak jó és igazságos vezetőnek festette le nekem. De nézzük a tényeket.
Országmentő volt, mert szervezte, felállította a Nemzeti Hadsereget, amely nélkül ma én szerb állampolgár lennék, a budapestiek pedig kivétel nélkül románok. Ez a hadsereg jelentős tiszti állománnyal, s közöttük nemzeti érzelmű magyar zsidókkal, Szegedről indulva és a hős Székely hadosztályt befogadva késztette visszavonulásra az ANTANT által többször Budapestről kivonulásra felszólított román rablóhadsereget. Országépítővolt, hiszen az építéshez elengedhetetlenül szükséges rendet és az elvárt fegyelmet megteremtette, az esküszegő IV. Károly helyett olyan diplomáciai sikereket ért el, ami nélkül nem lett volna független az ország, majd nem lett volna lehetősége az államnak bevezetni a pengőt, s ezzel nem stabilizálódott volna a gazdaság. Lovastengerész nem volt, hisz nem szívesen hagyta ott a tengert, ahol jelentős győzelmeket aratott és ahol nagylelkűen bánhatott az ellenséggel is. Erről az angolok sokat írtak, tehát nem az én kitalációm. Lovagolni és nyelveket beszélni is kitűnően tudott, tehát nem egy kisszerű alak került a kormányzói székbe a nemzetgyűlés 131 szavazatával, 7 ellenében. Ez bizony több mint a 2/3-ad! (Az eredeti jk. másolat a birtokomban van.) Országgyarapító viszont nem volt, mert csupán a valóban legfeltűnőbb igazságtalanságokat szüntette meg, s nem hódítással, hanem többnyire diplomáciával. De a történelmi jog alapján akarta az eredeti magyar államot visszaállítani az őslakos magyarokkal és a betelepült vendégekkel, vagy az un. hungarusokkal együtt. Ezért beszélt pl. Kassán szlovákul is az őt ünneplő tömeghez.)
Romsics jelezte, hogy ezt a propagandaképet erősen bírálta a baloldal, amely katonai diktátort, a fehérterror által hatalomba jutott kisszerű alakot ábrázolta, s támadták őt a fokozatosan visszaszoruló legitimisták, akik képtelenek voltak megbocsátani Horthynak, hogy úgymond elárulta IV. Károlyt. A II. világháború utáni történelemértelmezésben Horthy fasiszta diktátor lett, uralma a magyar történelem mélypontja. (Ezt persze azok a bolsevikok tanították a gyerekeknek, akik alatt az ország eladósítása kezdődött, akik 1956 népi szabadságharcát, a legyilkolt gyerekekkel és a saját, tisztességes elvtársaiknak az akasztásával, majd dróttal összekötözött kézzel és arccal lefelé temetve hirdették a szocialista ember erkölcsi nagyságát. Horthyt az a Rákosi és a főleg zsidó verőlegényekből álló ÁVH gyűlölte legjobban, akik már 1919-ben is bevezették a terrort. Horthy 20 év alatt jó vizekre kormányozta az ország hajóját, s ha nincs a nácizmus – amely szintén a kiválasztottsági mítosz alapján működött –, akkor hazánk ma is a 10-ik legfejlettebb állam között lehetne a világon. S ki alapozta meg a háborút, illetve kinek az érdekében folyt mindkettő?)
Romsics szerint a Horthy-értelmezés még a nyolcvanas években is politikai kérdés volt. Akkor a történész szakma megegyezett abban, hogy a kormányzó konzervatív autoriter, korlátozottan parlamentáris rendszert jelképezett. (Azt viszont ma már mindenki érezheti a saját bőrén, hogy akkor nem demokrácia volt, hanem joguralmi állam, ahol Horthy az alkotmányosság őreként nem engedte, hogy eladósodjon az ország, sőt a német állam adósodott el felénk az élelmiszer szállítmányaink ugyanis, máig nem lettek kifizetve. Aki akkor akart dolgozni, annak lehetősége volt a tisztes megélhetésre. S ma?)
Az MSZMP ideológiai titkára még ekkor is ragaszkodott a fasiszta minősítéshez. (Csak azért, mert Sztálin nem akarta, hogy a szocialista szó a németek kapcsán felvetődjön, hiszen akkor a két szocialista rendszer hasonlósága mindenki előtt világossá válik.) A történész szerint Horthy nem volt fasiszta diktátor, ez ellentétes volt az XIX. századi alkatával és habitusával.
(Horthy nagyszerű hazafi volt)
A rendszerváltás után a Horthy-újratemetés gerjesztett vitát. (Ami természetes, hiszen a bolsevik csemetéknek elég volt hirtelen azt megmagyarázni, hogy Nagy Imre nem áruló már. Sőt nem is revizionista volt, hanem a nép egyszerű fia, aki felismerte a bolsevik Rákosista banda aljasságát, s kommunista létére szakított a sztálinizmussal. Ezt még el lehetett hitetni az agymosott emberekkel, de ennél többet már nem mertek bevállalni……)
Romsics Ignác határozottan cáfolta Antall József akkori értelmezését. A miniszterelnök egy interjúban azt állította, hogy a kormányzó nem volt antiszemita (ő maga ezt nem mondta soha), azt mondta, hogy Horthy nem akart belépni a háborúba, s hogy leállította a deportálásokat, amikor értesült a haláltáborról. Romsics szerint a Horthy-értelmezés identitáspolitikai vita lett. Hogy az egykori lovastengerész megítélése, beemelése vagy kihagyása a nemzeti panteonból mennyire aktuális, azt jelzi Romsics akadémikus ironikus befejező mondata, amely szerint Horthy kapcsán a kormányoldal és ellenzék között tart a háború: csapataink harcban állnak.
(Valóban identitáspolitikai vita ez, ahol egyes zsidók évente koszorút visznek Kenderesre a Horthy kriptába, „Hálás zsidóság” felirattal, más zsidók pedig elfeledve, hogy az egyetlen államfő volt Ő, aki katonai erővel akadályozta meg egy gettó lakóinak elszállítását Németországba.
A kormányoldal sajnos csak a szavazatok miatt áll ki Horthy mellett. (adja az Isten, hogy tévedjek) Mi civilek azonban, minden évben megrendezzük Szegeden a Nemzeti Hadsereg napját, amelyre ezúton is meghívok mindenkit. Július 27-én déli 12-kor a szegedi alsóvárosi Ferences templom előtt várom az emlékezőket, természetesen 1 szál virággal, vagy gyertyával!)
Történetpolitika és a mindenkori hatalom
Gyáni Gábor történész az emlékezetpolitika, történelempolitika kérdéseiről beszélt, arról, miként használja ezt a mindenkori hatalom. Emlékhelyeket, ünnepeket kreálnak, köztérelnevezésekkel, az iskolai oktatással érnék el az adott politikai hatalom legitimálását. (Ez persze igaz, de szükség is van rá, mert a bolsevikok annyira átnevelték a népet, hogy ma kevesen tudják, hogy nincs legitimitása a mai állam nem hagyományos intézményrendszerének, az alkotmányos magyar állam ugyanis 1944. március 19-én megszűnt. Azóta csak egy idegen jogrendet ránk kényszerítő állapotban szenvedünk, s először német, majd szovjet, s végül 1982 óta: pénzügyi megszállás alatt élünk!)
Hitszerű meggyőződéseket vetítenek a múltba. Gyáni nem beszélne a történelem meghamisításáról, mert a történelemnek több értelmezése létezik. Nincs egyetlen történelmi igazság. Aki ilyesmivel áll elő, (Veritas, vagyis Igazság nevű intézetet kreál), ott egy politikai iránynak szándékoznak örökérvényűséget alkotni. Gyáni olasz, ukrán és magyar példákat hozott fel. Olaszországban Berlusconi alatt megindult Mussolini és a fasiszta kor rehabilitációja, Ukrajnában Viktor Juscsenko elnöksége alatt a nácikkal kollaboráló nacionalista erőket és politikusokat emelték piedesztálra. Magyarország esetében annak a történelemszemléletnek az újraélesztését látjuk, amely szerint Magyarországnak mindig a Nyugattal kellett harcolnia szabadságáért. „Mi áldozatok vagyunk” – ezt közli a Szabadság térre tervezett szobor is – mondta Gyáni Gábor. (Nos aki ismeri a magyar történelmet, az tudja, hogy valóban áldozatok vagyunk, de a két pogány közötti lét áldozatai. Az EU a Habsburgok gyarmatosító politikáját folytatja, az egykor befogadott és ellenünk hangolt oláh, rác, tót és zsidó-cigány tömegek pedig a Török birodalom hódító szellemiségének örökösei, akik persze nem akarják észrevenni, hogy ők is csak a gyarmatosítás áldozatai, s vissza kellene térjenek a Szent Koronánk oltalma alá.)
Lapos hazugság
A szobortervet vetette alá alapos elemzésnek Marosi Ernő művészettörténész. Az akadémikus a szobrot a hatalom Mikulás- ajándékának mondta. – A kormány által megrendelt mű giccs – mondta, a sas motívumot lapos hazugságnak minősítette, s rámutatott a szobor művészeti előképeire az elmúlt századokból. Az akadémikus kiemelte: a XIX. századdal elveszítette létjogosultságát az allegória a szobrászatban. (Íme ismét egy szerencsétlen áldozata a kiválasztottsági mítosznak. Az akadémikusi alázat nála a tévedhetetlenség álorcája alá rejtőzködik. Vagy csak annyira fél a hitsorsosai kiátkozásától, hogy feltétlen szükséges számára belekötni abba az emlékműbe, mely végre a szovjet gyalázat után a német birodalmi őrületet is felmutatná.)
Bűnösnek és áldozatnak lehetetlen azonos emlékművet alkotni. (Nem is erről van itt szó, hanem a magyarság szerepének a tisztázásáról. Ha nincsen német megszállás, akkor nem visznek el senkit a származása miatt, hiszen előtte a magyar kormányszervek senkit sem származása miatt zártak börtönbe, vagy ítéltek halálra. Addig csak a hazaárulók lógtak, de a német megszállás ezt megváltoztatta. Erről kellene ennél a szobornál emlékezni, de ez a magyarságot felszabadítaná az erősen belénk sulykolt bűntudatból. Na ez nem teszik a „tudósoknak”!)
Marosi Ernő példaként mutatta fel a Pauer Gyula által alkotott Duna-parti cipők emlékművet. Emlékeztetett rá, hogy Áder János is itt helyezte el virágját a holokauszt emléknapján. Ha a köztársasági elnöknek ez jó volt, nincs szükség másikra – mondta.
(Csakhogy köztársaság nincs ám akkor, ha nincs Vorosilov zsarolása! Most mintha ismét a zsarolás eszközrendszerét dobná be ellenünk az a liberális csapat, amely a vörös bolsevik korban még istenítette a Kun (Kohn) Bélát, a módszeres terrort bevezető Sámuel (Szamueli) Tibort, aki pedig győri beszédében ezt mondta: „….azonban szükség lesz arra, hogy vér ömöljön. A vértől nem kell félni. A vér – acél: erősíti a szívet, erősíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, mely az igazi kommünvilághoz elvezet minket. Ki fogjuk irtani, ha kell az egész burzsoáziát!”
Sámuel (Szamueli) Tibor kezte a tisztességes magyarokat irtani, s a Dunába lőni a holttesteket. Szerintem oda is cipőket kellene készíteni, s megkövetelni a főrabbitól és a zsidó hitközségekhez a nyilvános bocsánatkérést ezért.
Bene Gábor
NIF
Forrás:internetfigyelo.wordpress.com
Tovább a cikkre »
