Állok a minap a fővárosunk Keleti Pályaudvara előtti felújított aluljárórendszer kellős közepén. Állok, szótlan, holott üvöltenem kellene. Mindenütt magukon fekáliát hordozó PARAZITÁK ülnek vagy fekszenek ugyanis. Orrfacsaró bűz vesz körül. Tudom, vannak széplelkek, akik felháborodnak, mégis miként fejezhetem ki magamat ennyire alpári módon. „Pláne egy keresztény?” – hallom kérdésüket.
Pedig tetszik, nem tetszik, vannak helyzetek, amikor pattanásig feszül a húr bizony. És ilyenkor eszembe jut a fehér Európa megannyi múltbeli defenzív hadjárata. Eszembe jut Julianus barát és kora, a négy nagy keresztes hadjáraté, egyáltalán vén kontinensünk középkora. Egy olyan kor, melyben még rend volt. Legalábbis viszonylagos rend. Hogy irigyelem!
Jött aztán valamikor egy másik világ. Jöttek ugyebár a felvilágosodott cunci mókusok. Akik megmondták már akkor is, mint amúgy mindig, a tutit. Eddig sötétségben élt minden „homo sapiens”. De most megkezdődött a tényleges időszámítás. Mindenki egyenlő, mindenki vehet a bőség kosarából. Nincsen semmiféle különbség vallások, nemzetek, népek között. Ember van, nagybetűs. Punktum. És aki mást mond, az ellenség. Mikor mi a neve. Eleinte reakciós, klerikális, majd fasiszta, náci, nyilas, satöbbi. Mondom, mikor mi.
Szóval állok a minap a Baross Gábor ideje alatt épült patinás állomásépület előtt. Vidékről jöttem, s mintha bántam volna, hogy itt, a végállomáson szálltam le. Ott ugyanis, a Sajó partján, ahonnan elindultam visszafelé, még csak nyomelemekben fordulnak elő azok, akiknek krédója: „Jogfosztott vagyok!” Itt viszont annyian, mint a beteg szövetben a szarkómasejtek. Sírnom kellene, ha nem szégyellném a könnyeket. Elfojtom őket. S ballagok tovább. Merre is? A közeli II. János Pápa téren ugyanez a helyzet. De lassan már hol nem?
S míg álltam, mondom, szótlan, magamba fojtott könnyeimmel küszködve (pszichológusok a megmondhatói ugyanis, hogy az igazi fájdalom nem feltétlenül ül ki orcánkra), eszembe jutott egy hittankönyv mondata 1942-ből (Majtényi Béla: Hittani kérdések). Ebben a hitoktató szerző arra a kérdésre, „miért nem bűn a halálos ítélet”, így felelt: „Gonosztevők kivégzése nem bűn, mert az a társadalom önvédelmének számít.”
Tudom, még olyanok is, akiknek szintén elegük van az imént jelzett pályaudvari látványból, feljajdulnak ilyenkor. „Mit tehetnek ezek a szerencsétlenek arról, hogy olyanok, amilyenek?” – szögezik nekem a kérdést vádlón. Ámde tartsanak rólam, amit akarnak, azt mondom, amit a józan paraszti ész diktál: senkinek nem kötelező állati sorba süllyednie, miként senki nem kötelezett arra, hogy az efféléket eltartsa, s ne szabaduljon meg tőlük, ha kell, végső esetben ilyen módon.
Mondom, ítéljenek el érte bárkik akárhányszor, megértem mindazok indulatát, akik velem együtt azt mondják, ELÉG VOLT! Nem elég a határzár, magasles és éleslövészet is kell déli határainkra. Mert ha így megy tovább, az átvágott kerítés mentén a MAGYARORSZÁG feliratú táblák mellé kiakaszthatunk egy másikat is, amire Himnuszunk költője egyik, nyilván nem véletlenül alig idézett versének (Zrínyi dala, 1830) alábbi strófáját írhatjuk:
Vándor állj meg! korcs volt anyja vére,
Más faj állott a kihúnyt helyére,
Gyönge fővel, romlott, szívtelen;
A dicső nép, mely tanúlt izzadni,
S izzadás közt hősi bért aratni,
Névben él csak, többé nincs jelen.
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
