A cenzúráért kiáltó globalista könyörgés jelzi, hogy nincs új a nap alatt: a haladó program mindig a totalitarizmusnál köt ki.
Nemrég Mark Zuckerberg, a Facebook-alapító és -vezér a Washington Postban kérlelte az országok politikai vezetőit, hogy segítsék őt az internet teljes, mindenre kiterjedő cenzúrázásában.
A haladó könyörgés apropója a christchurchi merénylet volt, amelyben egy, a fehér felsőbbrendűséget hirdető ámokfutó több tucat embert ölt meg egy mecsetben. A haladó ima őszinte, szomorúságból fakadó motivációja hihető is volna, ha a naponta zajló kereszténymészárlás legalább feleennyi figyelmet kapna az univerzum haladó uraitól.
Manapság rossz optikával nézünk a világra. Még mindig a XX. század logikájával akarjuk elejét venni a XXI. század veszélyeinek. A XX. század leckéje az, hogy az emberek szabadságát elsősorban az államoktól kell megvédeni, mert azok hajlamosak elvonni tőlük azt.
A XXI. században azonban gigantikusra nőtt magáncégek fenyegetik az emberek szabadságát, és úgy tűnik, más eszköz híján a nemzetállamoknak kell megvédeniük a szabadságot, legyen szó globalista bürokráciáról vagy kiterjedt cenzúrát működtető nagy techcégekről.
A techutópia kezdeti reménye arra irányult, hogy a web 2.0 biztosítani fogja, hogy minden egyes ember egyenlően férjen hozzá a nyilvánossághoz: mindenki szabadon mondhatja el a véleményét, és ebben nem korlátozhatják önkényesen a hatalommal bíró intézmények vagy emberek.
A globális falu elképzelését a globális diskurzus vágyképe kísérte, amely diskurzus békés és racionális módon értekezik a világhálón.
A kezdeti remény szerint a web 2.0 egy olyan XXI. századi agora lett volna, ahol mindenki szabadon, kényszerektől mentesen mondhatja el véleményét.
Mint annyi más esetben, az utópia végeredménye nem illeszkedik a kezdeti elvárásokhoz. Az újfajta média urai ugyanannyira nem tudtak mit kezdeni a szabad véleménynyilvánítással a gyakorlatban, ahogy a globalista elit politikusai számára is a választók akarata jelenti a legfőbb akadályt céljaik elérésében.
A netizenek (netpolgárok) világát egész addig ünnepelték, amíg az újfajta média poszterfiúja Barack Obama lehetett – ám amikor megválasztották a közösségi médiát rendkívül okosan használó Donald Trumpot, illetve amikor a brexitkampány e közösségi médiumok felhasználásával ért célba, meggondolták magukat.
A teljesen szabad, nyitott, korlátozásoktól mentes közösségi média koncepcióját el kellett engedniük annak érdekében, hogy az „előítéletes, reakciós” felhasználókat (a demokrácia „ostoba tömegeit”) vissza lehessen téríteni a helyes, haladó irányba – vagy ha ez lehetetlen, kizárni kockázatot hordozó tagjait a modern nyilvánosságból.
A brexit és Trump megválasztása után a techelitet alkotó progresszív politikai ortodoxia ugyanazzal a problémával nézett szembe, amivel a haladó politika mindig is: ha hagyják az embereket szabadon beszélni és gondolkodni, előfordulhat, hogy nem az ő politikai céljaikat fogják támogatni.
Ezért úgy döntöttek, inkább átnevelik a népet, és az átnevelt, politikailag korrekt vallást követő néppel építik tovább a szebb jövőt. A progresszív politikai ortodoxia számára azok a szent ügyek, amelyek ma a nemzetközi politika homlokterében vannak. Az ő szemükben a bevándorlók, a különféle „társadalmi nemek” (gender) képviselői, az etnikai és nem keresztény vallási kisebbségek minden bírálat felett álló, védendő csoportok.
Ezért a közösségi médiában e csoportok identitáspolitikai céljait előmozdító és az e csoportokat kritikával illetők elhallgattatására irányuló intézkedéseket kezdtek bevezetni.
A globális techóriások problémát jelentenek a szuverenitás szempontjából is. Felhőalapú szolgáltatásokról van szó, amelyekkel szemben ott vannak a nemzetállamok területalapú szabályai. A nagy techcégeknek nincs hazájuk, mindenhol otthon vannak és sehol sem, kicsúsznak a hagyományos törvények és szabályozás kezei közül.
A nagy techcégek komoly kihívás elé állítják a nemzetállami szuverenitást. Sőt: puszta létezésükkel e szuverenitás érvényességét vonják kétségbe. Létezhet-e egyáltalán nemzeti szuverenitás, ha az életünkre az egyik legnagyobb befolyással bíró közösségi média nem tartozik a nemzeti szabályozás hatáskörébe?
Kialakult egy globális – és globalista –, elszámoltathatatlan, felelőtlen elit, amely több milliárd ember gondolkodását befolyásolja minden percben, és amely nem tartozik elszámolással senkinek, legkevésbé a népnek, a polgároknak, a nemzetállamoknak.
A Facebook és társai egyéb szempontból sem ártalmatlan szereplők. Világossá kell tenni: a Facebook abból él, hogy felhasználóinak adatait adja el másoknak. És ha valamit megtanultunk a sorozatos botrányokból, az éppen az, hogy az adatnál – legfőképpen a személyes adatnál – értékesebb valuta manapság aligha létezik.
Az az értelmezési lehetőség is jogosan felmerül, hogy a web 2.0 révén tulajdonképpen a politika (és benne az állampolgárok politikai aktivitásának) áruvá tétele történt meg. A közösségi média révén a piac szolgáltatássá tette a politikai nyilvánosságot, áruvá a politikai véleményt és a közbeszédet.
A Facebook és a globális techóriások nem tekintik magukra nézve érvényesnek a nemzetállamok hatályos törvényeit. Magyarországon a szólásszabadság alkotmányos védelem alatt áll, a Facebook mégis nap mint nap megsérti azt.
A nemzetállamoknak ezért lépniük kell. Ezzel a problémával nem vagyunk egyedül: nemrég Donald Trumpnak rendeleti úton kellett érvényt szereznie az Egyesült Államok alkotmánya első kiegészítésének, azaz a szólásszabadságnak az amerikai egyetemi campusokon eluralkodó totalitárius, politikailag korrekt gyakorlat miatt.
Teljesen nyilvánvaló, hogy a Facebook és a közösségi médiaóriások politikai szereplők, politikai célokért küzdenek és politikai logika mentén cselekednek.
Egy progresszív ortodoxiát képviselnek, amely üldözi az eretnekeket és azon igazságokat, amiket csak az eretnekek mondanak ki – főként kedvenc ügyeikről, a bevándorlásról, az iszlamizmusról, a nemzetekről, a gender- és LMBTQ-lobbiról. A teljes körű politikai cenzúra egyre szűkíti a használható szavak és a megbeszélhető témák körét.
Felmerül a kérdés, hogy vajon milyen lehetőségei vannak egy nemzetállamnak, hogy fellépjen a polgárok alkotmányos jogait megsértő médiaóriások gyakorlatával szemben?
A Századvég Alapítvány javaslatai a következők:
1. Hagyományos tömegmédiának minősítik a közösségi médiát, és ugyanúgy szabályozzák, mint a többi tartalomszolgáltatót.
2. Trösztellenes intézkedéseket hoznak, feldarabolják a monopol szolgáltatót, vagyis a kisrészvényesek tulajdonába adják azt.
3. Kiterjesztik a közösségi média tevékenységi körére a nemzetállam területi hatályát és alkotmányos szabályait.
4. Keményebb jogi eszközökkel lépnek fel a szólás- és véleményszabadság alkotmányos jogainak külső korlátozóival, az önjelölt cenzorokkal szemben.
A Facebook-cenzúra a progresszív totalitarizmus legújabb projektje. A közösségi oldalak cenzúrája morálisan védhetetlen, hiszen lábbal tiporja a szólásszabadság alapelvét; politikailag veszélyes, hiszen tagadja a nemzeti szuverenitáson alapuló törvények és szabályok érvényességét.
Továbbá megfoszt bennünket az igazság megismerésétől, mert annak teljes körű bemutatását tilalom alá helyezi. Igazság, szabadság, szuverenitás: ma ezek az értékek jelentik a tüskét a baloldali, technológiavezérelt, progresszív szép új világ szemében.
Megadja Gábor
A szerző a Századvég Alapítvány vezető kutatója
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
