Genderlobbi a balettintézetben

Genderlobbi a balettintézetben

A morgás joga olyan demokratikus jog, amiről nem vagyok hajlandó lemondani. A morgás joga egy olyan demokratikus jog, ami egyet jelent a szólásszabadság jogával. Azonban a morgás jogát liberális barátaink, kollégáink és ellenfeleink el akarják venni tőlünk. Olyan érvekkel, miszerint a morgolódók rasszisták, homofóbok, cigány-, zsidó- vagy bármilyen rasszt gyűlölők lennének.

Elöljáróban el kell hogy mondjam azoknak, akik nem a balettrajongók szűk, de kitartó táborához tartoznak, hogy a tíz éven keresztül napi öt-hat órában tanult balett-technika az első pár év után nagyon határozottan elválik férfi- és női specifikumokra. Az egyik legfontosabb különbség – és tapasztalataim szerint mégis az egyik legkevésbé tudott dolog –, hogy a férfi balettművész-palánták nem tanulnak spicctechnikát, soha életükben nem húznak spicc-cipőt. (Ellentétben természetesen a lányokkal.)

A fiúk a nagy, akrobatikus ugrásokra és a különleges férfiforgásokra specializálódnak, valamint az „emelés-partnerelést” tanulják, ha eléggé megerősödtek. Ezenkívül is számos különbség van, legyen elég annyi, hogy nem véletlenül tanuljuk ezt a szakmát tíz éven keresztül.

Ezt azért voltam kénytelen megosztani olvasóimmal, hogy elképzelhessék, milyen hirtelen és milyen hangosan horkantam fel a napokban, amikor azt tapasztaltam, hogy a közösségi médiában futótűzként terjed egy felvétel egy férfiasnak a legkevésbé sem nevezhető fiúról (?), aki spicc-cipőben táncol egy legendás női variációt, miközben lányok „partnerelik”, adogatják kézről kézre, értsd: játsszák el a férfi táncosok szerepét.

Morgolódásom pedig csak fokozódott, amikor azt láttam, hogy egy legendás, a Magyar Nemzeti Balettnál fontos pozíciót is betöltő korábbi balerina, aki jelenleg betanító balettmesterként dolgozik, nálunk is megosztotta. Természetesen szíve joga. Én pedig fenntartom magamnak a jogot, hogy éljek a morgás jogával. Hogy éljek azzal a demokratikus jogommal, amelyet bizonyos helyeken szólásszabadságnak szoktak hívni. Elvileg. Mert a gyakorlatban megint csak eljutunk abba az utcába, amelyiknek a köveit a liberáldiktátorok rakták le.

Ebben a világban tilos morogni, ha a többségi társadalom véleményét is képviselő ember spicc-cipőben pörgő-forgó, meghatározhatatlan identitású balettosokat lát táncikálni. Hiszen a szűk elit azt gondolja a többségi társadalomról, hogy az buta, felvilágosulatlan, primitív és műveletlen. A többségi társadalmat ezért a szűk elit hivatásszerűen érzékenyíti, és tanítja arra vonatkozóan, hogy az ilyen jellegű mutatványok csodálatos dolgok.

A szűk elit feltartott mutatóujjal leckézteti, oktatja ki a többségi társadalmat arról, mi a helyes gondolat egy magát kislánynak képzelő kisfiú észlelésekor. A szűk elit nemcsak a morgás jogát vitatja el, de elvárja az ájult tapsikolást, a lájkokat, a szívecskés megosztásokat.

A szűk művészelit és a művészelitet körbenövő véleményvezérek azt gondolják a nyitottságról és az elfogadásról, összefoglaló nevén a liberalizmusról, hogy az az egyedüli nyitott és elfogadó viselkedés, ha a furcsákat, a különbözőket a keblünkre öleljük, a vállunkra vesszük, majd a nap 24 órájában könnyes szemmel ünnepeljük. A morgolódó milliókat viszont összevont szemöldökkel lesajnáljuk, megvetjük, kitagadjuk, illetve házukat felgyújtjuk, és őket száműzzük.

A szűk elit nem hajlandó vitatkozni. Csak megbélyegez. Kitagad.

Hírdetés

Sokszor elhangzott már, hogy 2017 a lázadás éve volt. Igen. Sok tekintetben az is, sok tekintetben pedig csak a lázadozás, a lázadozásocska éve. Nagyon messze vagyunk attól a világtól, hogy a morgolódók merjenek morgolódni. Hogy eljussunk odáig, hogy a morgolódók egyáltalán vitatkozhassanak például a gendertengernagyokkal anélkül, hogy elveszítenék állásukat, szponzoraikat, céges fellépéseik nagy részét.

Messze van még a cél. A cél ugyanis az lenne, hogy vitatkozhassunk például olyan dolgokról, hogy mi van akkor, ha mondjuk egy balettegyüttes életében megjelennek olyan férfi (?) balettművészek, akik egyszer csak kitalálják, hogy ők nem férfiidentitással születtek, hanem nőivel. Hogy ők férfitestbe lettek bezárva, de igazából nők. Akik holnaptól nem hajlandók férfikar-, illetve szólószerepeket táncolni, csak nőieket. Hogy ilyen esetekben mondhatja-e egy férfi (?) táncos, hogy nem hajlandó többet gladiátorjelmezt ölteni a Spartacus című balettben, hanem csak a korsóval táncoló balerinák ruháját hajlandó felvenni, majd spicc-cipőt húzni, és így színpadra menni. Esetleg bemehet-e a balettigazgatóhoz olyan kéréssel, hogy 2018 januárjától nem akar a férfiakkal öltözni, zuhanyozni, és a férfibalett-gyakorlatokat látogatni.

Mondhatja-e ugyanez a táncos, hogy holnaptól nem akarja Spartacust, a tragikus hős rabszolgavezér szerepét megformálni, hanem szerelmét, Flaviát szeretné betanulni, majd eltáncolni a világot jelentő deszkákon? Mondhatja-e ezekre a kérésekre a balettigazgató, hogy szó sem lehet róla? Mondhatja-e a férfi partner, hogy képtelen egy szerelmes duettet előadni egy tegnap még férfi-, ma már női identitású táncossal? Számíthat-e ezután a férfi táncos arra, hogy megbélyegzik, kitagadják, és a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) ügyvédei által megtámogatott perben meghurcolják amiatt, mert nem tud vagy akar szerelembe esni a színpadon egy hajdanvolt férfival?

Vajon ebben a genderlobbisták uralta új világban vállalhatja-e egy balettigazgató annak az ódiumát, hogy nem hajlandó nőként alkalmazni, női szerepeket adni egy olyan férfi táncosnak, aki követeli, hogy nőként tekintsenek rá a továbbiakban? Vajon azok a balerinák, akik a TASZ vagy a balettigazgató által esetleg arra lesznek kötelezve, hogy megosszák öltözőjüket és zuhanyzójukat egy bio­lógiailag férfinak született, de magát lánynak képzelő táncossal, mit fognak szólni? Az ő jogaikat ki fogja képviselni? A TASZ biztosan nem.

Hogy tovább bonyolítsam: ha az „új kislány” nem kap engedélyt arra a vezetőségtől, hogy a lányokkal öltözzön és zuhanyozzon, és kénytelen férfi kollégái társaságban jelmezt húzni és tisztálkodni, az milyen etikai problémákat/dilemmákat vethet fel? Ki zaklat kit ebben az esetben? Ki metoózik meg kit, ha a másik előtt öltözik és vetkőzik? Napestig sorolhatnám, milyen új kérdésekre kellene válaszolnunk.

Érdemes lenne elgondolkozni, pusztán a játék kedvéért, hogy mi lenne akkor, ha a Katona József Színház két vezető színésze (mondjuk Fekete Ernő és Ónodi Eszter) bemenne Máté Gábor igazgató irodájába, és azt követelné, hogy cseréljenek szerepet a Karácsony Helmeréknél című darabban, mert Eszter rájött, hogy férfi, Ernő pedig, hogy nő. Kíváncsi lennék, mennyire és meddig lenne nyitott és elfogadó a Katona vezetősége, ha a genderlobbi elkezdené az ő nemi szervükkel verni a csalánt! Annyiban talán változott a helyzet, hogy legalább elmorgolódhatok azon, miért nem lehet morgolódni egy magát spicc-cipős kislánynak képzelő kisfiún, anélkül, hogy nemkívánatos személy legyek a Magyar Nemzeti Balettnál.

Mert a kérdéseim nem teljesen légből kapottak. Vannak spicc-, illetve magas sarkú cipős és női szerepekért rajongó fiúk a Magyar Nemzeti Balettnál. Ahogyan vannak olyanok is, akik nem rajonganak azért, hogy ezeket a fiúkat (?) esetleg holnaptól emelgessék, pörgessék-forgassák, és szerelembe essenek velük a Magyar Állami Operaház színpadán.

2017 a lázadás éve volt. 2018 pedig az az év lesz, amikor kiderülhet, melyik forradalom fog győzni: a genderlobbistáké vagy a normalitásért küzdőké?

Apáti Bence – www.magyaridok.hu

A szerző táncművész, publicista

Köszönettel és barátsággal!

www.flagmagazin.hu


Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »