A teremtésünktől napjainkig tartó utat végig botladoztuk, de igazán akkor estünk orra, mikor gonosznak ítéltük lényünk azon részét, mely fennmaradásunkat biztosítja. Szinte még világra sem jöttünk, mikor a fát, melyről a butaság gyümölcsét fogyasztottuk, a tudás fájának kereszteltük. Évezredek alatt gyökeret vert bennünk az a tévhit, hogy a tudás magasztos lényünk sírba eresztő kötele. Eközben olyan paravánt építettünk a butaságnak, mely mögött észrevétlenül rohadt.
Ha facsarta orrunkat a bűze, kölnit használtunk vagy kendőt kötöttünk arcunk elé és kegyetlenül bántunk azokkal, akik félre akarták hajtani az álszentségből szőtt fátylat.
Istent hazudtunk magunknak, olyan istent, ami mindezt elnézi. Amikor pedig rájöttünk, hogy nincs olyan isten, ami ezt elnézné, azt hazudtuk, hogy nincs isten.
Most éppen azt hazudjuk, hogy van anyag, sőt, csak az van.
Úgy szenvedünk az útvesztőben, hogy még látjuk az útközben elszórt kavicsokat, de ki mer visszafordulni, mikor kórusban üvöltik a próbálkozóra, hogy maradi, hogy szembe megy a fejlődéssel és hogy nem a bejáratot, hanem a kijáratot kell keresni.
De mi van, ha létünk rafinált labirintusán csak egy nyílás van?
Talán az egyház segíthet, de mit kezdjünk egy olyan gyülekezettel, mely népszerűségének zálogát az azonos neműek esketésében és ellenségei keblére ölelésében látja. Elég hosszú ideje tesszük nevetségessé papjainkat ahhoz, hogy zavarodottságukban inkább nekünk próbáljanak megfelelni, mintsem a mindenhatónak. Így elvesztettük azokat, akik meghalnak a hitükért, cserébe megkapjuk azokat, akik ölnek a hitükért.
A romlást csak akkor vesszük észre, ha nagyléptékű, ezért lábujjhegyen tipeg.
Ha a kereskedelmi tévézés, az újságírás és a politikai párbeszéd jelenlegi formáját megmutatnánk harminc évvel ezelőtti önmagunknak, elhánynánk magunkat, de miután a kárhozat lassan halad, pusztán állandósult gyomorémelygést érzünk. A rombolás minden formája elítélendő, de higgyük el, ha holnap az összes óriásplakátot miszlikbe aprítanánk, egy ország lélegezne fel.
Politikusaink, következményei és nem okai a folyamatnak. Aki cserélgetésükben látja a megoldást, nem vette eléggé szemügyre a felhozatalt. Csak elenyésző részük jött természetes úton a világra, többségüket a közvélemény szülte és a statisztikai adatok formálták.
Vagyis mi!
Észre kell vennünk, hogy nincs kizárólag önmagáért felelő ember és következésképpen nincs egyéni üdvösség sem. A görögöknek könnyű volt, mert saját képükre fabrikálták isteneiket. Nekünk keresztényeknek nehezebb, mert mi isten képére akartuk agyusztálni magunkat.
Kevés dologgal ártottunk annyit, mint az álhumanizmusunk szülte féligazságokkal. Figyelmen kívül hagytuk, hogy bűnbánat nélkül nincs bűnbocsánat. Erénnyé vált megbocsátani az ellenünk vétkezőknek, de elkerülte a figyelmünket, hogy ezt ők nem kérték. Toleranciának hazudtuk konfliktuskerülő magatartásunkat, pacifizmusnak gyávaságunkat és befogadtunk olyan embereket, akik nemhogy nem kérték, hogy befogadjuk őket, még ránk is törték az ajtót.
Most, hogy a genderek a spájzban vannak és szorgos kezek ássák azt a lövészárkot, mely hálószobánkat készül kettészántani, kérdő tekintettel meredünk az ég felé, hogy mi történik velünk?
Mondhatnánk, hogy aratjuk a felvilágosodás gyümölcseit, ha nem tudnánk, hogy az is csak az előzményeinek a következménye.
Legyen a romlás bármilyen nagy is, apró hibák eredménye. Reméljünk bármilyen nagy változást, apró léptekkel kell kezdeni. Teremtsünk olyan iskolákat, melyek rendben és tisztán tartása az ott tanulók feladata! Mindezek tükrében hamar kézzelfoghatóvá válik az a jelenleg rejtett probléma, hogy neveletlen felnőttek nem tudnak gyerekeket nevelni és rendetlen tanárok nem tudnak rendet tartani. Akkor lássunk neki olyan tanítók képzésének, akik képesek minderre és ha rendelkezésünkre állnak, becsüljük meg őket mindennél és mindenkinél jobban, mert ők a mi jövőnk zálogai!
Kassai Lajos 2018.03.24.
Forrás:facebook.com
Tovább a cikkre »
