Nemcsak a vallási fundamentalista és időnként szélsőjobbos színezetű „genderideológia”-pánik végletes elburjánzását érhettük meg idén, hanem azt is, hogy nőkről (és nem csak általában „emberekről”) beszélni szélsőséges, férfigyűlölő kihágássá vált. Márpedig ha a párkapcsolati és családon belüli erőszakot függetlenítjük a nemiszerepelvárásoktól, sztereotípiáktól, és úgy próbáljuk felszámolni, abból nem lesz más, csak formaság, mellébeszélés. Így a női halálos áldozatok számát sem lehet a jelenlegi szint – évi hetven – alá csökkenteni Magyarországon. Ez a legfontosabb, amit november 25-én, a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapján el kell mondanom: a problémával szemben csak akkor lehet hatékonyan fellépni, ha a megelőző intézkedéseknél és az eljárás folyamán is figyelembe vesszük a társadalmi nemi szerepeket (ezekre utal a gender, azaz társadalmi nem kifejezés) és a nemek közti hatalmi viszonyokat (ezeket elemzi a társadalmi nemek tudománya, a démonizált gender studies).
Nem a „genderkurzus” vívmánya, hogy a fizikai, presztízsbeli és anyagi erőfölényt globális átlagban a férfiak tudhatják magukénak, hanem biológiai, illetve társadalmi valóság. Nem „genderfasizmus” kimondani, hogy a partnerrel szembeni erőszak nem kölcsönös párkapcsolati konfliktus, hanem a nemi alapú hatalmi viszonnyal való visszaélés. Nem a „genderfilozófia” spekulációja, hogy a nemiszerep-szocializáció során a kisfiúkat dominanciára és erőfitogtatásra, a kislányokat visszafogottságra és simulékonyságra szokás biztatni, hanem szinte mindannyiunk tapasztalata, és éppen ez a felállás éleződik ki a bántalmazásban, zaklatásban. Nem a „genderideológia” tehet róla, hogy (a kisebb számban, de létező) férfi áldozatokat segítő szervezet még nincs Magyarországon. Ennek inkább az lehet az oka, hogy akik szemlátomást a szívükön viselik a férfiak sorsát – hiszen a nőjogi szervezeteket folyton azért vonják felelősségre, mert azok a férfi áldozatokkal nem törődnek –, azzal vannak elfoglalva, hogy a női áldozatokat segítő és így is túlterhelt szervezeteket befeketítsék. Vajon mikor kezdik el vegzálni a pedagógusok szakszervezetét, hogy képviselje az ápolókat is? Az időseket segítő alapítványt, hogy törődjön a fiatalokkal is, a hajléktalanok érdekvédő egyesületét, karolja fel a lakhatással bírókat is? A macskamentő szervezetet, hogy mentse a kutyákat is? A vasútmodellező klubot, hogy modellezzen hajókat is?
2012-ben, kezdő aktivistaként, életem első Néma Tanúk felvonulása előtt – a NANE rendezvényén, ahol körbehordozzuk a belvárosban az adott évben megölt áldozatokat jelképező női sziluetteket – elolvastam az egyesület az évi sajtónyilatkozatát, amelyben ez állt: „A mai magyar jogszabályok, jogalkalmazás és áldozatvédelmi ellátás, megelőzési és beavatkozási hatékonysága mellett, (…) ha a lakosságunk az Egyesült Királyságéhoz lenne mérhető, akkor a politikusok 446, ha pedig Németországhoz, akkor 590 nő halálát tekintenék évente apró problémának. Ha csak annyian lennénk, mint az osztrákok, akkor is évente 61 nőt áldoznának be az éjjel ülésező honatyák a patriarchátus oltárán minden lelkiismeret-furdalás nélkül. Ezek a számok a valódi Angliában 120, a valódi Németországban 154, a valódi Ausztriában pedig 35. Más szavakkal (…) ha a megelőzés és a beavatkozás elérné nálunk a spanyolországi szintet, akkor 16 család gyászolna a jelenlegi 72 helyett évente, ha pedig a németországit, akkor 18.”
Nem is tudtam elképzelni, hogy jóérzésű ember ezeket az adatokat meglátva ne háborodjon fel, és ne akarjon azonnal minden tőle telhetőt megtenni a helyzet javításáért. Azóta összeállt bennem a kép. Ezek a nők a kormány szemében feláldozhatók. Járulékos kárai az ideológiának, amelynek keretében nem lehet nőkről mint emberi jogokkal bíró egyénekről beszélni, csakis családokról, amiket mindenáron, akár a nők testi épsége vagy (paradox, de) élete árán is egyben kell tartani. Pedig nem az isztambuli egyezmény veszélyezteti a családokat, hanem a családon belüli erőszak. Ez volt a mottója annak a nők elleni erőszakkal szembeni fellépésről szóló nemzetközi konferenciának is, amely idén október 30-án és november 1-jén zajlott Budapesten, az Európai Ifjúsági Központban a WAVE és a NANE közös szervezésében. A meghívás ellenére a kormány nem tartotta fontosnak képviseltetni magát – ezzel szemben ahol egy kis csúsztatással lehetett pocskondiázni a feminizmust, egyből ott termett.
http://mno.hu/
http://mno.hu/
A november 19-én esedékes nemzetközi férfinap megünneplése alapvetően támogatandó törekvés (ahogyan az apák napja is), hiszen nagyon jó alkalom a férfiszerepekről beszélgetni (igen, a férfiaknak is van genderük), és arról, hogy a férfiasság nem csak elnyomó formában létezik, létezhet. Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának fideszes elnöke viszont arra terelte a szót, hogy „egy szélsőséges feminista vélekedés szerint a férfiak elnyomják, kizsákmányolják a nőket”, majd feltette a kérdést: „lehet-e úgy élni, hogy az emberiség egyik fele hadat visel a másikkal szemben, normális állapot-e ez?” Teljesen igaza van, ez nem normális állapot! Úgyhogy a férfiak nyugodtan abbahagyhatják a fizikai erőfölényükkel, valamint a jellemzően nagyobb vagyonukkal és társadalmi elismertségükkel való visszaélést, illetve ami az ebben közvetlenül nem felelős többségüket érinti, ezek férfitársaiktól való eltűrését. Vessék ki a férfiklubból a nemükre szégyent hozó erőszakos elkövetőket, szexuális zaklatókat, a nők alacsonyabbrendűségét hirdető pökhendi alakokat!
A családon belüli és párkapcsolati erőszakot konzervatív nézőpontból is el lehetne és kellene ítélni: az igazi férfi nem bánt nőt, a házastársaknak tiszteletet kell mutatniuk egymás iránt, ha pedig egy férfi családfői babérokra tör, azt a tetteivel érdemelje meg, ne az öklével kényszerítse ki. A magukat csúsztatva (mert a progresszívek és feministák sem család-, „csupán” elnyomásellenesek) „családbarátnak” vagy „családpártinak” vallóknak kellene a leghangosabban követelniük a feleségbántalmazók példás megbüntetését! Főleg ha figyelembe vesszük, hogy a bántalmazott nők többsége egyben anya is. Magyar anya. Sokszor kifejezetten konzervatív(nak induló) nő, aki meghitt, hagyományos elképzelésekkel vágott neki a családalapításnak, hozta világra gyerekeit. Örömmel teljesítette a feladatot, amit Beneda Attila család- és népesedéspolitikai helyettes államtitkár a nők számára kijelölt, örömmel „teremtette meg az otthon harmóniáját”. Amíg Szánthó Miklós az Alapjogokért Központ (!) éléről a „sokneműség” ördögét festi a falra, és jogász létére „teremtett nemekről” hadoválva ideológiák kényszerítésével vádol minket, addig az ő fogalmaival élve „normális” nőket hagyja cserben.
Mégis, nincs még egy olyan bűncselekmény, amelyet a hatóságok és a döntéshozók annyira semmibe vesznek, mint a nők elleni erőszak. Nincs még egy olyan bűncselekmény, ahol az áldozatról ennyire automatikusan feltételezik, hogy hazudik. Nincs még egy olyan bűncselekmény, amelynek kapcsán ha a szigorúbb intézkedések bevezetése felvetődik, ennyien és ilyen vehemenciával hozakodnának elő hamis vádakról és meghurcolt ártatlanokról szóló példákkal. Készséggel feláldozzák a tényleges elkövetők felelősségre vonását, az áldozatoknak pedig nincs más joguk, mint a fojtogató hallgatás.
Gondoljunk csak bele: miért lehet most boldog-boldogtalant zaklatással vádolni? Miért fél annyi férfi a probléma emlegetésekor a meghurcoltatástól? Miért érzik annyian úgy, hogy a zaklatással való megvádolással bárkit egy életre meg lehet bélyegezni, és karriereket lehet romba dönteni? Azért, mert köztudott, hogy a tényleges elkövetők nagyon ritkán kapják meg méltó büntetésüket, és a hatóságok nem tesznek meg mindent az igazság kiderítése érdekében. Ha az igazságszolgáltatás is kellő erőfeszítéssel üldözné a zaklatás és erőszak elkövetőit, a hamisan megvádoltaknak sem kellene attól tartaniuk, hogy egy életre odalesz a becsületük – mert akkor a környezetük tudná, hogy a tényleges elkövetők büntetést kapnak, ergo ha őket felmentették, akkor ártatlanok. Így nem maradna ott a kétely: „mi van, ha mégis elkövette?” Éppen a büntetések és az eljárások rendszeres elmaradása miatt válik bélyeggé az, ha valakiről azt állítják, hogy zaklató vagy bántalmazó. Az, hogy az elkövetők 99 százaléka boldogan éli világát és nyugodtan alszik, nem csak a következő lehetséges áldozatoknak árt, a férfiakra is árnyékot vet. Érdekeink közösek: a tényleges bűnözők bűnhődjenek.
http://mno.hu/
Ebben segít – többek közt a rendőröket, ügyészeket, bírókat célzó képzésekkel – az isztambuli egyezmény jogrendbe illesztése és betartása. A dokumentum a gender kifejezést a már említett, kívülről jövő társadalmi nemiszerep-elvárások értelmében használja. Nem a biológiai nemről és nem is az emberek belsőként megélt nemi identitásáról (gender identity) szól, nem célja és nem is képes bárki férfi vagy női mivoltát megváltoztatni. Teljesen indokolatlan a transzneműek számának megnövekedésétől tartani – ők mindig, minden történelmi korban léteztek, nem a gender studies tanszékeken képzik őket, és nem is az isztambuli egyezmény kihirdetésétől nőnek ki a földből. Az „iszlám hitű tömegekre” hivatkozás is gyenge próbálkozás volt az egyezmény 2014-es aláírását is letagadó Németh Szilárdtól annak fényében, hogy maga az egyezmény a lehető legvilágosabban leszögezi: semmiféle kulturális különbség, népszokás vagy vallási hagyomány nem fogadható el az erőszak mentségeként.
És hogy a családdal meg a nemzettel mi lesz? Elárulom: a bántalmazással szembeni hatékony fellépés nemhogy nem akadályozza, de adott esetben még segíti is a népességnövekedést. A bántalmazás gyakran kezdődik terhesség idején. Egyszer beszéltem egy hajléktalan nővel, akinek az első férje úgy szétrúgta a hasát, hogy későbbi életében még öt alkalommal elvetélt, és végül gyermektelen maradt. A nála szerencsésebb áldozatok – ha például a hatékonyan érvényesített távol tartásnak vagy a bántalmazó bebörtönzésének következtében van lehetőségük kikerülni a veszélyes helyzetből, és nyugodtan új életet kezdhetnek – gyakran létesítenek új kapcsolatot, amiből gyerekek is születhetnek. Ha már a nő mint egyén élete nem elég indok, gondoljunk erre, és a családellenességet a köztéri plakátokon keressük, ne az isztambuli egyezményben.
A szerző a Nőkért Egyesület elnöke
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.11.25.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
