A szicíliai villámról sokan és sokszor hallhatunk. Jelentése a testet-lelket első látásra átjáró (megperzselő), gyógyíthatatlan szerelem.
Diák koromban (már igen korán) találkoztam vele, hamarább, mint magával az elnevezéssel.
A szicíliai villámról, ha jól emlékszem, Mario Puzo A keresztapa című regényében olvastam, de csak jóval később, már komolyabb irodalmi művek hatására, Tomasi di Lampedusa Párduc című művét olvasva döbbentem rá és értettem meg, hogy a szerelemnek ez az emésztő vágyakozása (példaképek gyújtó hatására) akár szellemi képesség, művészi talentum vagy éppen irigylésre méltó személyi varázs birtoklása után is fellobbanhat az emberben (Lásd: Salieri előbb szimpla irigységgé, majd gyűlöletté fokozódó „beleszeretése” Mozart utolérhetetlen tehetségébe.).
Tizenkilencedik század, Szicília. Calogero uzsorás kufárt éppen az itt felvázolt szerelem egyik változata perzseli meg az arisztokrata don Fabrizio palotájában. Fabrizio herceg, a lecsúszóban levő, elszegényedő szicíliai arisztokrata Calogero uzsorást megbeszélésre hívatta a palotájába. A téma: Calogero Angelika lányának megkérése Tancredi fiatalúr számára. Angelika szépsége, ordenáré származása ellenére is elvitathatatlan. Hegyoldali kalyibák tájáról származva (anyját, donna Bastianát csak úgy ismerik a környéken, mint a Szarbanragadt Peppe lányát). Apja gazdagsága ennek ellenére evidens.
A tárgyalás pillanatában már sokszorosan gazdagabb, mint az őt a palotájába meghívó és nimbuszával, személyi varázsával valóban elbűvölő don Fabrizio.
A helyzetből következik, hogy nem egyenrangúak társadalmi érintkezéséről olvasunk. Lampedusa határozott vonásokkal rajzolja meg a kétféle érdekeltséget. „Amikor aztán Calogero mind jobban megismerte don Fabriziót, megtalálta ugyan benne is azt a lágyságot és önvédelemre való képtelenséget (kifoszthatóságot!), amelyet Calogero magában csak a nemes birkák jellemző tulajdonságának nevezett.” De ezen kívül még mást is, ami belőle, ellenszenves személyéből – most érezte csak! – kétségbeejtőn hiányzott: a számára meghatározhatatlan vonzerőt.
Továbbá fölismerte, hogy
a közös étkezéseknek nem szükséges velejárója a hangos csámcsogás és az abroszon szanaszét pöttyöző zsírfoltok, s hogy az ilyen beszélgetéseknek nem kell föltétlenül a kutyák marakodására hasonlítani.
Annyit máris megértett, hogy ez a varázs az emelkedett jómodorból ered. Földerengett számára, hogy ez a többlet mennyire hatásos tudna lenni olyan esetekben, amikor ő, Calogero, az uzsorás az önzetlenségnek álcázott kirablás művészetét éppen gyakorolja.
De a Salieri-szindróma nemcsak a 19. századi példából ismert. Soros György emésztő óhaja igazi (híres) filozófussá válni, majd Sir Karl Popper osztrák-brit filozófus eltanácsoló kritikája ugyanazt a kirekesztettségi érzést váltja ki Sorosból, amely Calogerót sújtotta a don Fabrizióval folytatott tárgyalás közben. (E frusztrált állapot találó kifejezése a bezáruló ajtón kívül, a téli küszöbön rekedt kutyus tehetetlensége.) Csakhogy Sorost nem a tehetetlenség jellemezte.
Nem tudni, mindjárt akkor, vagy csupán a riasztóan sikeres pénzügyi spekulációk ihletésében történik, de nyomon követhetők személyiségének hallatlan torzulásai.
Talán a csillapíthatatlan nosztalgia okán a filozófusi babérok után. Olyan, mondhatni shakespeare-i elhatározások (nota bene: az egész globális világ) személyes (persze nem egyedül) megváltoztatására. Olyan kompenzációs indulat, amilyen talán csak III. Richárd száját hagyta el: „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek!” Úgy bizony, gazember, egy filantróp álcájában!
Andreas von Rétyi írja Soros György ezt követő „áldásos” törekvéseiről: „Soros tevékenysége nyomán a feltűnő bűnjelek magukért beszélnek. Némelyik egészen világosan. Időközben már a szakmai körök tekintélyes része is meggyőződött arról, hogy Soros tevékenységének (amely alapjaiban szeretné felforgatni a világot) végzetes hatása lesz világunkra. (…) Szerény véleményem szerint már van is!
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
