Gáspár-Singer Anna: Tiszta udvar VI. – Mellény Lakatos Krisztina2025. 09. 15., h – 16:00
Tárca a Szalonban.
Jó lenne végre elindulni, erre gondolt, miközben a folyosón álltak, már majdnem egy órája. Még mindig nem látta az intézkedés végét. Nagyjából hat óra lehetett, és majdnem teljesen sötét, a liftnél fel kellett kapcsolni a világítást. Régi bérház, nagyon hasonló a környékbeliekhez. Az előttük lévő lakásból kiáradó hang akadálytalanul haladt az emeletek között, a belső udvarról visszapattant, mint egy gumilabda. Nyomában apró pontok izzottak fel a körfolyosó túloldalán, ahogy néhány lakó a korlátra támaszkodva rágyújtott. Egyértelműen őket figyelték.
Mohosinak feltűnt a téblábolása, türelmetlenül ráböffent, közvetlenül azelőtt, hogy bejutottak a lakásba. Na mi van, hova sietsz, megy a vonatod? Meg kell várni a mentősöket.
Mintha nem tudná, hogy ilyenkor mi a szabály. Az további harminc perc, az is lehet, hogy több. Majdnem egy örökkévalóság.
Másfél óra alatt nagy nehezen sikerült kivinniük a lakásból az ittas személyt. Még akkor sem hagyta abba az ordítozást. Utána kikérdezte a közvetlen szomszédait. Egy idősebb meg egy középkorú nő, tíz év körüli gyerek. Kissé hadarva beszéltek, az kiderült, hogy ők telefonáltak. A gyerek, mikor megszólította, rámosolygott. Azt állították, hogy ijedtében az asztal alá bújt, amikor hallotta, hogy valaki ököllel veri az ajtajukat.
Ő nem látta már rémültnek.
A lépcsőházban előhúzta a mobilját, volt három nem fogadott hívása az anyjától. Mi lehetett annyira sürgős? Remélte, hogy semmi komoly. Mostanában gyakran előfordult, hogy jelentéktelen dolgok miatt is rátelefonált. Például, hogy megkérdezze, meddig lesz bent. A három hívás azért mégiscsak túlzás. Ha nem veszi fel rögtön, tudhatná, hogy éppen dolgozik, és nem ér rá csevegni vele. Később felhívja, ha végeztek. De mit mondjon neki? Ha aznap este már senki nem iszik gyógyszerre vagy tervez öngyilkosságot, viszonylag nyugodtan telik majd a szolgálat. Ücsörög a telefon mellett, ráérősen bepötyögi a gépbe a jelentést. A kollégái tiktokoznak vagy filmet néznek. Megeszi az asztalán maradt fél szendvicset, amire a riasztás előtt már nem maradt ideje. És kerülgeti Mohosit. Vagy inkább Mohosi őt. Igaz, ma már eleget csesztette, kis időre talán békén hagyja. De a mondatai akkor is ott zakatolnak a fejében.
Legutóbb azt mondta neki, lehet, hogy áthelyezteti a Hallerbe vagy a szomszéd kerületben lévő központba. Ahová, Mohosi tudta jól, nem szívesen menne. Nem csak az ottani vezetőség miatt. Pár éve lakott azon a környéken, és azóta sem vágyott vissza. Abban is biztos lehet, a másik ezt is mondta, hogy a szolgálatparancsnoknál sikerül majd elintéznie. Legalább nem lesz folyton láb alatt. A többiek előtt is rendszeresen tette rá a megjegyzéseket.
Az őrssel szemközti ház kirakatát is szívesebben bámulná, mint hogy folyton Mohosival harcoljon, gondolta. Pedig teljes szívéből gyűlölte a látványt. Príma munkaruha éjjel-nappal, a legidiótább reklám, amit valaha látott. Mégis, kinek jut eszébe ezzel a szöveggel ronda kezeslábasokat meg bakancsokat hirdetni? Neonszínű mellényeket, amiket nem vesz fel senki. Vagy ha mégis, akkor úgy néz ki bennük, mint egy krumpliszsák. Bár hivatalosan nekik is kötelező, főleg járőrözésnél. Ennek ellenére nem volt hajlandó viselni, egy ideje már nem. A ruhák ott sorakoztak a poros kirakatban, amióta itt dolgozott, még soha nem látott belépni a boltba egyetlen élő embert sem.
Nézte a hiányos öltözetű nőt vele szemben. Térdig érő, vékony hálóinget viselt, hiába volt január eleje. Bilinccsel a csuklóján vacogva ült a lépcsőn, legfeljebb ha ötven kiló lehetett. Ő nyolcvan. A másik mégis erősebbnek tűnt, ahogy nem sokkal előtte dühösen kapálózott. Megfeszülve ellenállt, úgy kellett végigvonszolniuk a folyosón.
Már nem kiabált, csak panaszkodott, nem is feltétlenül nekik. Inkább a háznak és az ott lakóknak, de közülük, egy idős asszonyon kívül, senki más nem nézett ki rá a zárt folyosóajtó mögül. Néha felemelte a hangját, a karját előrenyújtotta, és ellenségesen nézett. Panaszt fog tenni, ezt ismételgette, amiért így merészelnek bánni vele. Különben is orvos.
Ezen először megütközött, de azután a szomszédai is megerősítették, hogy tényleg orvosként dolgozik.
Hasonló helyzetekben általában megsajnálta őket. Mint azt a férfit is, aki legutóbb egy utcai verekedés közben szilánkosra törte a karját. Igazoltatásnál elsírta magát, a járvány közepén laknia sem volt hol. Állítólag aznap veszítette el a munkáját.
Most nem hatotta meg a nő kiabálása. Talán csak egyszer, amikor könyörgött, hogy ne vigyék el. A következő pillanatban már újra agresszívvá vált, ocsmányságokat zúdított rájuk és a szomszédaira. Mohosi tette rá a bilincset. Figyelmeztette, hogy a mentők kiérkezéséig maradjon nyugton. De már nem figyelt rá, suttyomban rágyújtott az egyik lépcsőfordulóban.
A kollégákkal az őrsön két órája még fogadtak, hogy egész éjjel az asztal mellett fognak bóbiskolni. Ez volt tavaly, sőt, tavalyelőtt is közvetlenül az ünnepek után. Most mégis itt kötöttek ki. Mohosi, Paréj, Bagos. Mintha egy élő szereplős Disney-filmben lettek volna. Belopóztak egy elhagyott házba, és az ott alvó nőt megkötözve kicipelték az utcára. Ő viszont ügyesen elvágta a köteleket, majd a következő percben repülőszőnyegen távozott.
A vége most egészen biztosan nem ez lesz, gondolta.
A szomszédok is azt kérdezgették tőle, hogy mi lesz a nővel. Órákig őrjöngött a lakásuk előtt, és telefonon is zaklatta őket. Dörömbölt, de nem mertek ajtót nyitni. Fogalmuk sem volt, mi történik, és hogy miért.
Próbálta őket megnyugtatni. A mentők kórházba viszik, és valószínűleg bent tartják néhány napig.
Az idősebb nő széttárta a karját. De azután mit csináljanak? Az az igazán érdekes.
Kellene egy erős férfi a házból, aki elintézi, hogy egyszer s mindenkorra befogja a száját, mondta neki. Néha az is elég, ha csak ráijesztenek. Hatásosabb, mint a feljelentés. Vagy aláírást is lehetne ellene gyűjteni, hátha a közös képviselő intézkedik. Elsőre ezek jutottak az eszébe.
Nem sokkal később az is, hogy panaszt tehetne ő is Mohosira. Igaz, jóban van a felettesükkel, esélyes, hogy meg sem hallgatnák. Valószínűleg mindenhol ugyanez lenne.
A legrosszabb az volt, mikor a férfi egyszer úgy intézte, hogy kettesben maradjanak. Papírmunkára hivatkozott, a kollégák nem vettek belőle észre semmit. Ültek a gép előtt, Mohosi, miközben beszélt, folyamatosan őt nézte. Szinte szuggerálta a tekintetével. Aztán hirtelen váltott, és parancsolgatni kezdett. Vegye fel a mellényét, Bagos, utasította. Nem értette, mi szükség van erre, ahogy azt sem, hogy miért kezdte el magázni. Rossz érzése támadt, de azért vonakodva engedelmeskedett. Álljon az ablak elé, folytatta a másik, ő pedig arra gondolt, hogy Mohosi, ha úgy vesszük, a főnöke. Még ha nem is a szolgálatparancsnok, vagy mondjuk az alezredes. Álltak egymással szemben, ő háttal az ablaknak. Meg a szemközti, poros kirakatnak. Húzza már le a rolót, szemembe süt a nap. Megtette ezt is. Mohosi ekkor váratlanul odalépett hozzá, és a mellénye alá nyúlt. Megcsapta az izzadtságszaga, érezte, ahogy fújtatva veszi a levegőt. Egy pillanat volt csak. Eltolta magától, de az érintésétől összerándult a gyomra. Azonnal ki kellett rohannia a vécére.
Mikor a mentősök megérkeztek, és ők kiléptek a házból, az anyja újra hívta a mobilon. Nem vette fel. Úgysem tudna a mondandójára koncentrálni. Az is lehet, hogy ezúttal nem a munkaidejére akart rákérdezni. Pedig nemigen tudott erről az egészről. Egyszer talán ő maga tett egy megjegyzést, vagy elhangzott egy kétértelmű mondat. De ennél több biztosan nem. Remélte, hogy az anyja nem biztatta fel a bátyját is. A feltételezéstől ideges lett, az hiányzik még, hogy ő is érdeklődjön. Ha igazán szükség lenne rájuk, úgysem segítenének. Egyedül kell megoldania. Miért nem hagyják akkor békén?
Már majdnem beértek az őrsre, amikor eszébe jutott még valami. Az asztalon, ahol a szendvicsét hagyta, ott volt az iratrendezőben egy szabászolló. Ezeréves, rozsdás darab, senki nem tudta, hogy honnan került hozzájuk. Azt használták, mikor fel kellett hasítani valamit, többnyire levelet, nylonzacskót, papírdobozt. Mohosi néha eldugta, azután kárörvendően figyelte, amíg ő felforgatta érte a fiókot.
Most megvárja majd, amíg kis időre egyedül marad, gondolta. Akkor leül az ablakkal szemben, és szép komótosan egyenlő csíkokra vágja az ollóval a neonzöld mellényt.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
