Gáspár-Singer Anna: Tiszta udvar IX. – Lebegés Lakatos Krisztina2025. 12. 07., v – 19:09
Tárca a Szalonban.
Hajnalban kiengedte a kutyákat. Négy-öt óra körül már talpon volt, a konyhában tett-vett. Lefőzte a kávét. Reggelit készített, pedig dél előtt soha nem ült le enni. Rögzült beidegződés a régi időkből. Csakis amiatt lehetett. Mikor még együtt éltek az anyjával. Annak is vagy tíz éve. Azóta persze kétszer ekkora lakásba költözött, fogalma sincs, hogy fértek el itt annak idején ketten. Az ő mániája volt mindig a bőséges reggeli.
Az ételmaradékot nylonzacskókba gyűjtötte. Az anyjától tanulta ezt is. Szalámi- és kenyérvégeket, fél zsemlét, felvágottat. Mindent, amit a kis drágák, akikről jó ideje gondoskodott, nem ettek meg.
Utána magára tekerte a kendőt, és bekapcsolta a lejátszót. Minden reggel bekapcsolta, gyakorolnia kellett a fellépésre. Mert nemsokára lesz, őszintén hitt benne. A zenére megemelte spiccbe lefeszített lábfejét, és körözni kezdett a csípőjével. Lassan hullámoztatta, rezegtette a köldökét. Egészen jól ment. A klubban, ahová néha eljárt, legutóbb is megdicsérték. Egy fekete hajú, szakállas idegen, aki később italt küldött. Azt mondta, tudna neki egy helyet.
Raks sharki, a legősibb mozdulatok. A keze elindult a levegőben, a ritmus fejedelmi udvarokba és háremekbe repítette. Látta maga előtt a régi táncosokat. Mit nem adott volna érte, ha csak egyetlen napra köztük lehetne. Ilyenkor ő volt Fatima Djemille, gyöngyökkel kivarrt ruhában.
Halk nyüszítés rántotta vissza a valóságba. A kennelből jött, ébredés után azonnal enni kértek a kis drágák. Friss vizet öntött a tálkáikba, felöltözött, és már nyitotta is nekik az ajtót. Hadd menjenek. A kicsi izgatottan szaglászni kezdett, elmerészkedett a folyosó túlsó végéig. Az ottani lakás előtti beugróban szerette a dolgát végezni. A nagy ott maradt mellette. Türelmesen várakozott, a galambokat figyelte. Nyitva hagyta nekik az ajtót, néha kiült egy kempingszékre a lakása elé. Megvárta, amíg maguktól bejönnek. A nagy olyankor odatelepedett a lábához. Mikor megunta, odafutott a másikhoz megnézni, mit csinál.
Nem sokkal később megjelentek. Károgó, szürkésfekete csapat, ott gyülekeztek a gangvégen. Dolmányos varjak. A hangjukkal hívták, hangosan követelték az ételt. Először csak egy jött, azután egyre többen. Látta rajtuk, hogy nem félnek tőle. A kezéből etette őket. Mikor mivel.
A szomszédok csak akkor ébredeztek. Volt ideje feltörölni a kövezetet, összeszedni az ürüléket. A pokrócokat, amiken a kutyák feküdtek, csak tavasztól őszig terítette ki a korlátra, emiatt is épp eleget veszekedtek vele. Legtöbbször az alatta lakó nő. Már a madarak előtt is, de azóta még gyakrabban. Állítólag zavarta a lehulló ételmaradék. Azt mondta, száraz kenyérdarabokat és szalámivéget is talált a virágai között, amit a varjak hordhattak szét. Minden csupa morzsa a lakása előtt, egyértelműen őmiatta.
Istenem, és akkor mi van? Úgy emlékszik, ezt kérdezte tőle. Vagy csak akarta, és nem szólt egy szót sem? Már nem fontos. Az ember szépen letörli, azután egy seprűvel feltakarítja. De hiába is magyarázta volna neki, hogy ez semmi ahhoz képest, hogy a madarak milyen nehezen találnak a hidegben élelmet. Ő továbbra is kötötte az ebet a karóhoz. Megfenyegette, hogy bepanaszolja a közös képviselőnél.
Délelőtt tízkor jött a szokásos telefon a munkahelyéről. Két hete hívogatták, alig tudta lerázni őket. Nem akarták megérteni, hogy ha meggyógyult, miért nem megy be dolgozni továbbra sem. Mégsem mondhatta nekik, hogy egy ideje úgy érzi, minden egyes nap, amit velük kellene eltöltenie, színtiszta időpocsékolás. Hát ezért maradt inkább itthon, ahol úgyis nagyobb szükség van rá. De inkább hárított. Azt ígérte, nemsokára újra bent lesz.
Esténként a kis drágáknak is elmesélte az egészet. A nagy, mint mindig, bölcsen végighallgatta. Egyszer sem vakkantott közbe. A kicsi még bólogatott is. Ő legalábbis így látta. Az anyja, ha most itt lenne, persze kinevetné. Megkérdezné tőle, hogy miért nem szedi a gyógyszereit. Holott tudhatná, hogy régóta semmi baja. Bármit mondjanak is az orvosok. Mindig egy követ fújtak az anyjával, és rendszeresen kibeszélték a háta mögött. Az anyja akkor is kigúnyolta, amikor a keleti táncok előtt szorgalmasan gyakorolta az ászanákat. Galamb, kobra, teve, lefelé néző kutya. Azt mondta, életében nem hallott még ekkora hülyeséget. És hogy ne higgye, hogy a jóga majd segít rajta. A napüdvözletek sem hatották meg.
Úgy érezte, nem mehet be dolgozni. Pedig a pénze egyre fogyott, alig maradt már tartaléka. De ha egész nap távol van, mégis ki etetné a madarakat? Mégsem kérhette meg a közvetlen szomszédait. Sem az alatta lakó nőt. A végén még azt hinnék róla, hogy tényleg megbolondult.
Pedig semmi mást nem akart, mint gondoskodni azokról, akikért felelősséggel tartozott. Az ember nem is hinné, mennyire hálásak, és nem csak az élelemért. Szerették azt is, amikor néha táncolt nekik. Mikor felemelte a karját, úgy képzelte, ő is száll, lebeg a levegőben. Mint egy nagy madár. Ők persze tudták, hogy nem akarja elriasztani őket. Csak megmutatni, hogy ő is egy közülük. Egyedül a kiabálást és a hangos zajt nem kedvelték. Olyankor mindig elrepültek, és csak órák múlva tértek vissza.
Jó néhány hét telt el így. A varjak egyre korábban jöttek, és tovább is maradtak. Kicsit türelmetlenek voltak, de ezt elnézte nekik. Ha nem tudták kivárni, amíg odaadja az ételt, hagyta, hogy szétszedjék az ajtó elé tett szemeteszacskót. Egy ideje úgyis válogatás nélkül szórt bele mindent, amit a hűtő mélyén vagy a kamrában talált.
A munkahelyéről nem hívták már, de egyáltalán nem bánta. Kapott tőlük egy levelet, amiben azt írták, hogy nem kell többet jönnie. Egy felmondásról szóló dokumentumot is mellékeltek hozzá, de vissza sem küldte.
Az anyja néha átutalt neki némi pénzt. Meglátogatni viszont továbbra sem volt hajlandó. Akkor már legalább egy éve nem beszéltek.
Aztán egyik nap csöngettek a kaputelefonon. Magas, szakállas férfit látott a folyosón ácsorogni. Egy pillanatig azt hitte, hogy az archaikus vonású idegen az, aki annak idején munkát ajánlott neki. De kiderült, hogy csak a gondnok jött és a közös képviselő. Lakossági bejelentésre, ezt állították. És hogy elmondják neki, nem etetheti tovább a madarakat.
Szó nélkül végighallgatta őket. Indulás előtt a kezébe nyomtak néhány régi CD-lemezt, amiket felaggathat majd a lakása előtti folyosószakaszra. Azt is meghagyták neki, hogy szerezzen be szélcsengőt.
Csak pár óra telt el a látogatásuk óta, amikor kiabálást hallott. Az alatta lévő lakás elől jött egyre hangosabban. Abban biztos volt, hogy nem az idős nő ordít, aki a madarak miatt veszekedett vele, hanem a mellette lakó szomszédja. Dühösen járkált fel-alá, hogy miért, az nem derült ki. Máskor gyakran látta őt odafentről a folyosón bagózni, mindig nagyon idegesnek látszott.
A zajra a madarak is felfigyeltek, ott üldögéltek a gangvégen. Néhányuknak már nevet is adott, Tahiya, Samya és Naima, a legnagyobb kairói tánccsillagok után. Türelmetlenül várták most is az ételt.
Alattuk a nő nem hagyta abba. Tovább üvöltött. Mikor belerúgott az ajtóba, a madarak megriadtak, és mint valami közös jelre, egyszerre repültek fel.
Várta, hogy visszajöjjenek, de aznap este üresen maradt a cselédlépcső melletti korlát, a szokásos helyük. Ahogy másnap és harmadnap is.
Ételt és szemeteszacskót nem mert kitenni. Pedig tudta, hogy akkor talán visszamerészkednének.
Esténként kiállt a gangvégre, és karját a levegőbe emelve tett néhány lassú táncmozdulatot. Azt akarta, hogy lássák, elmúlt a baj. Lehet, hogy nem vették észre. Gyakran álmodott róluk, olyankor ő is szállt, lebegett velük. Közel jöttek, egészen közel. Már nem féltek.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
