Leszboszon a hivatalos adatok szerint is 5000 menedékkérő vesztegel, sokan közülük évek óta a szigeten vannak.
A vízbe fulladt szíriai kisfiúról, Alan Kurdiról készült szívszorító fényképekkel négy éve tele volt a sajtó, s világszerte szolidaritási megnyilvánulásokat váltottak ki. Az Európai Unió viszont néhány hónappal később egyezményt kötött Törökországgal, és egyik napról a másikra menedékkérők ezrei ragadtak a görög szigeteken. De vajon mi történik ma, miután a téma lekerült a címlapokról?
Kis szünetekkel immár öt napja szakad az eső a török partoktól csupán tíz kilométerre található Leszboszon, amikor a helyiek által olajfaültetvénynek nevezett nem hivatalos menekülttáborba látogatunk. Nem egyszerű mozogni így, patakokban folyó vízzel és átmenetinek látszó, összeeszkábált sátrakkal körülvéve. Egész családok élnek itt: rengeteg a nő és gyermek is. Fogadtatásunk viszont erős kontrasztban van az életkörülményekkel: az olajfaültetvény lakói közül sokan mosollyal köszöntenek – és pár szó után teára hívnak.
Egy egyszerűen, ám gondosan berendezett sátorba nyerünk betekintést. Papucsok sorakoznak a bejáratnál, benn két kisgyermek viháncol, és miközben készül a tea, egy kis tálban cukorkák kerülnek elénk. A tizenöt éves Helma, négy húga, szülei és nagyanyja Afganisztán tálibok által ellenőrzött részéről menekült el, miután az életkörülmények lehetetlenné váltak a lányok számára. Helma például csupán négy osztályt végezhetett – ezután el kellett hagynia az iskolát. A család immár hónapok óta várja, hogy döntés szülessen ügyükben.
Az itteni bizonytalanság mindenkire rányomja a bélyegét. Ma még hivatalos adatok szerint is 5000 menedékkérő vesztegel a szigeten – sokan közülük évek óta. Moria, a fővárostól, Mitilínitől körülbelül húszpercnyi autóútra fekvő, szögesdróttal körülvett egykori börtön a menedékkérők első – és sok esetben tartós – megállója. Ez a hivatalos menekülttábor, amely túlzsúfolt, rendszertelen itt a víz- és áramhozzáférés, szinte nem létezik orvosi segítség. Az ételért rendszeresen órákig kell sorban állni. A sár, a hideg és a reménytelen kilátások még nyomorúságosabbá teszik az ott lakók életét. A császármetszésen átesett nőket a beavatkozás után csupán négy nappal visszaszállítják a táborba.
A személyre szóló havi támogatás 60–90 euró. Nők, férfiak, gyermekek laknak itt a különböző, elválasztott részeken, mondja Patric Mansour, NORCAP szakértő és a tábor egyik menedzsere. Élesen elutasítja a különböző oldalakról érkező kritikát. „Moria nem tökéletes, de mindennap azon dolgozunk, hogy javítsunk a körülményeken. Napi szinten biztosítunk emberi méltóságot” – állítja. A helyzetet csupán az ott élők és a szigeten tevékenykedő segélyszervezetek elmondása alapján tudjuk felmérni – bár Mansour szavai szerint a médiát szívesen fogadják, újságíróként nem sikerül betekintést nyernünk a táborba.
Az Orvosok Határok Nélkül (Médecins Sans Frontières – MSF) nemzetközi segélyszervezet 2016-ban, a törökökkel kötött megállapodás hatályba lépése után döntött úgy, hogy munkáját nem a Moria táborban, hanem azon kívül fogja végezni. Úgy vélik, az egyezmény nagy változást hozott: Moria átutazó táborból a fogva tartás helyévé változott, amiben a szervezet nem akar közreműködni.
Az úgynevezett sérülékeny menekültek – ezek főként kísérő nélküli kiskorúak, várandós nők, fogyatékos emberek, kínzás és szexuális erőszak túlélői – egy részét a szárazföldre, Athénba szállítják át, ez viszont nem feltétlenül jelenti a helyzet javulását, mivel nem létezik egy működő rendszer, amelynek segítségével követni lehetne az eseteket. Sokszor csupán áthelyezésről van szó: a támogatási rendszer nem működőképes és nem annyira egyénre szabott, mint Leszboszon. Az MSF szavai szerint előfordult, hogy a kollégák hajléktalanként látták viszont az egykori leszboszi menekülteket Athénban.
És bár az Európai Unió, a Frontex és a nagy nemzetközi szervezetek egymásra mutogatnak az eljárás különböző pontjain, úgy tűnik, a folyamat közepette valahol elveszik a morális felelősség. Azt, ami hiányzik, a szigeten működő számos önkéntes szervezet próbálja pótolni. Egy etikai dilemma viszont állandóan ott lebeg felettük: munkájukkal hozzájárulnak a létező rendszer fenntartásához, ha viszont nem támogatnák a menedékkérőket, a hiány azonnal érzékelhető lenne.
A Moriában uralkodó embertelen körülmények és a céltalan várakozás rengeteg további problémát fokoz, és újakat is hoz létre. Az International Rescue Committee adatai alapján a szervezet mentális egészségi központjának klienseinek harminc százaléka próbált meg öngyilkosságot elkövetni Leszboszra érkezés előtt vagy után, hatvan százalékuk pedig gondolkodott öngyilkosságon. A mentális egészség és terápia kérdése az MSF-nél is felmerül: „Kínzás áldozataival dolgozni itt azt is jelenti, hogy lehetetlen bármilyen jelentőségteljes terápiát végezni, hiszen az ülés után a poszttraumás stresszel küzdő menekülteket a Moria szörnyű, zsúfolt körülményei közé küldjük vissza, ahol fogalmuk sincs, mi lesz az életükkel, és ezt semmilyen módon nem is tudják befolyásolni, mint ahogy azt sem, hogy mit esznek, vagy mikor tudnak zuhanyozni. Ha arról van szó, hogy mi segít leküzdeni bármilyen traumát, Moria minden szempontból az ellentettje a szükséges körülményeknek.”
Mindemellett a táboron belüli feszültség is fokozódik. Különböző riportok és helyi tanúvallomások a nők komplikált helyzetéről, mindennapos verekedésekről és fenyegetettségről számolnak be. Az eredetileg átmeneti állomáshelynek épült tábor ma kétségbeejtően túlzsúfolt: nincs elegendő szakember, mellékhelyiségből az ott élők szerint körülbelül hetven emberre jut egy. Nem könnyű megoldást találni, vagy legalább javítani a körülményeken. „Ha egy kis területen összezárunk rengeteg férfit, reménytelenséggel körülvéve, miközben semmi vesztenivalójuk nincs a helyzetük miatt, vajon mit várhatunk?” – teszi fel a kérdést az önkéntesek egyike.
Épp ezért sokan inkább a Moria melletti olajfaültetvényben keresnek menedéket. Itt találkozunk egy körülbelül harmincas éveiben járó afgán férfival, Bashirral is. Hazájában autószerelőként dolgozott, szerény sátrában csupán két vékony matrac és egy kis lámpa található. Vízzel kínál. Mikor a körülményekről és kilátásokról kérdezzük, nehezen találja a szavakat. Családja és nővérei Afganisztánban rekedtek, miután tartományuk összeomlott, ma semmit sem tud róluk. Csupán egyetlen álma van: dolgozni és rendes életet élni. Az ő helyzete is bizonytalan. Emellett férfiként szinte minden lista végén van, a nők, az idősek vannak előnyben, a hozzá hasonlóknak jut a legkevesebb lehetőség a passzivitás leküzdésére.
A Mitilínihez közelebb található Kara Tepe menekülttábor, amely sérülékeny menekülteknek ad otthont, teljesen máshogy fest. Ahogy a rendezett, aszfaltutakkal összekötött ISOboxok (átmeneti lakhelyek) között sétálunk, a különbség kézzelfogható. Sztavrosz Mirogiannisz, a tábor menedzsere energikusan magyarázza, hogyan működik ez a hely: itt nem nemzetiség, vallás vagy más kritérium szerint csoportosítják az ott lakókat, hanem igazi közösség létrehozására törekszenek. Nincsenek kerítések és szögesdrótok sem, Sztavrosz ajtaja elmondása alapján mindig nyitva áll. A színes, különböző motívumokat ábrázoló átmeneti épületekben a közösségi helyiségtől a fodrászig minden megtalálható, az ott lakók tartják fenn őket. Kara Tepe Leszbosz egy teljesen más tábora – viszont ez is átmeneti helynek készült, és befogadóképessége korlátozott.
Az Európai Unió és Törökország közötti egyezmény következtében jelentősen csökkent a hajók száma, de ha az időjárás megengedi, jelenleg is naponta érkeznek motoros gumicsónakok a török part felől. Az Aegean Boat Report szervezet rendszeresen tájékoztat az eseményekről, és heti riportokat állít össze az érkezők számáról és adatairól, de azokról a csónakokról is, amelyeket a török hatóságok vagy a Frontex hajói állítanak meg és fordítanak vissza.
Nem mindenki éli túl a veszélyes utat: ezek a tragédiák viszont már ritkán kerülnek a címlapokra. Március 26-án hajnali háromkor egy kisgyermek és három nő halt meg, miután egy Törökország felől érkező csónak elsüllyedt. Március 10-én pedig egy fej nélküli testet találtak Leszbosz partjain. A test valószínűleg azé a februárban eltűnt kilencéves kislányé, aki azon a Görögország felé tartó hajón volt, amely az erős hullámok és szél következtében szikláknak ütközött. Csak a partra érés után derült ki, hogy a kislány eltűnt, nincs a csónakban.
A kritikus hangok szerint Európa elfeledkezett az itt élőkről. Erik Kempson, a Remény Projekt (The Hope Project) alapítója, amely egy művészeti központtal, ruhákkal és tisztálkodási szerekkel is támogatja a tábor lakóit, ezekkel a szavakkal zárja beszélgetésünket: „Én úgy nőttem fel, hogy abban hittem, Európa egy civilizált, szabad hely.”
A riport a Minority Rights Group nemzetközi kisebbségvédő szervezet támogatásával készülhetett el.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
