Mi marad a sportból a koronavírus utánra, ha egyáltalán bekövetkezik ez valaha, és nem a vírussal való együttélés lesz belőle?
Bármi jön is, nem lesz már olyan virágzó sportélete az emberiségnek, mint korábban. Legfeljebb megmaradnak az életképes sportágak, megcsorbított, kordában tartott profi világgal, kedvüket szegett vagy megrögzött mozgásfüggő amatőrökkel, de a mozgáskultúra színessége, a versenyzési lehetőségek változatossága aligha tér már vissza teljesen. S ha ehhez hozzáadjuk, hogy a jövő, az iskolaköteles fiatalság is a szervezett testmozgásból kirekesztettek csapdájában van, fokozatosan leszokhat a rendszeres tevékenységről, és a fiatalabbak pedig el sem sajátítják azt, akkor nincs minek örülnünk. Mert zárt tornatermekkel, betiltott edzésekkel, képernyő elé kényszerített emberekkel nem növelhető a mozgáskedv. Ahol erre rádöbbentek, továbbra is vagy újfent engedik az embert sportolni, nemcsak a természetbe járni, futni, hanem bőségesen támogatják is ezt a tevékenységet, ott reményteljesebbnek tűnik a vírushelyzetből való kilábalás. Nemcsak a pillanatnyi, bonyolult időszakra fókuszálva, hanem arra is gondolva, hogy az edzettebb ember egészségesebb, kevesebbet jár orvoshoz, ami az egészségügyre fordítandó állami kiadásokban, azok csökkenésében jelentkezhet. És az edzettebb ember szervezetének állóképessége is nagyobb, bármilyen mutálódott ragállyal kell felvennie a harcot.
Szándékosan nem említek országokat, mert a hozzáállás mindenütt eltérő. Mi azonban Szlovákiában élünk, ahol a pandémia előtti évtizedekben sem jelent meg a bőkezűség a sporttevékenység támogatásában, megbecsülésében. Ezért gondol az ember kiábrándultan a sport jövőjére.
Mi marad belőle? Mi lesz az iskolai testneveléssel, az utánpótlássporttal, a tekével, az asztalitenisszel, a birkózással, az úszással és a többi, állambácsiéknál jelentéktelennek tartott kis sportággal, emberi közösségeket összetartó erejükkel? Vagy elkezdünk futni a profi világ után? Majd egyszer csak megvár bennünket, mert nem lesz miből táplálkoznia. S mire rádöbben a valóságra, billentyűbajnokok, képernyőhöz szegezett és szobrokká merevedett emberfiókák sokaságára bukkan, akiket egy komolyabb vírushullám még jobban befészkel hétköznapjaikba, és még arra sem fognak vágyni, hogy együtt éljenek át valamit embertársaikkal. A testmozgást szükséges rossznak fogják tartani, a sport meg lassan feledésbe merül.
Ebben a világban én robot szeretnék lenni.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
