Nem szeretnék általánosítani. Biztosan rengeteg férfi él ma úgy, hogy köszöni szépen, jól érzi magát a bőrében, nem érzi fenyegetésnek a női emancipációt, és természetesnek veszi, hogy a párkapcsolatban két egyenrangú ember találkozik.
Most nem róluk szeretnék írni.
Hanem azokról a férfiakról, akiket mindaz, ami az elmúlt évtizedekben a férfi-női szerepekkel történt, frusztrál. Akik úgy érzik, valamit elvettek tőlük. Akik esetleg dühösek. Akik azt gondolják, hogy miközben a nőket felszabadítottuk hagyományos szerepeik alól, a férfiaktól egyszerűen elvettük saját hagyományos szerepüket, anélkül hogy bármit adtunk volna helyette.
És azokról is, akik ebből arra következtetnek, hogy vissza kellene fordítani az órát.
Velük szeretnék most vitatkozni.
De előbb szeretném komolyan venni őket.
Szerintem hiba volna egyszerűen legyinteni ezekre a férfiakra.
„Nőjetek már fel!”
„Nem bírjátok elviselni, hogy a nőknek is vannak jogaik?”
„Csak a privilégiumaitokat siratjátok.”
Kényelmes magyarázatok ezek. És bizonyos emberekre talán igazak is. Csakhogy nem magyarázzák meg az egész jelenséget.
Mert a hagyományos férfiszerep nem pusztán privilégiumokból állt.
Kötelezettségekből is.
Dolgozz. Tartsd el a családodat. Védd meg őket. Vállalj felelősséget. Ne omolj össze. Ha baj van, oldd meg. Ha veszély van, állj előre. Légy az, akire a többiek támaszkodhatnak.
Mindezért cserébe a hagyományos társadalom adott valamit a férfinak: státuszt, tekintélyt és mindenekelőtt egy meglehetősen világos választ arra a kérdésre:
Miért van rám szükség?
Ennek pszichológiai jelentőségét szerintem súlyos hiba lebecsülni.
Az ember ugyanis nemcsak szabadságra vágyik. Jelentőségre is. Szeretné érezni, hogy számít. Hogy szükség van rá. Hogy amit tesz, annak értelme van.
A hagyományos férfiszerep erre – minden igazságtalansága és korlátja mellett – nagyon határozott választ adott.
A női emancipáció alapvető állítása szerintem helyes volt.
Egy nőnek ne azért kelljen férjhez mennie, mert másként képtelen megteremteni saját egzisztenciáját. Tanulhasson, dolgozhasson, kereshessen pénzt, dönthessen saját életéről. A házasságban pedig ne egy férfi alárendeltje, hanem annak társa legyen.
Én ezt nem szeretném visszacsinálni.
Sőt, azt gondolom, nincs is mit vitatni azon, hogy egy felnőtt nő ugyanolyan autonóm ember, mint egy felnőtt férfi.
Csakhogy miközben nagyon sokat beszéltünk arról, milyen legyen a felszabadult nő, lényegesen kevesebbet beszéltünk arról, milyen legyen az a férfi, aki mellette él.
Mi történik azzal a férfival, akinek apja, nagyapja és dédapja még azt tanulta: a te értéked egyik legfontosabb bizonyítéka az lesz, hogy képes vagy eltartani, vezetni és megvédeni a családodat?
Aztán egyszer csak azt hallja:
Nem kell eltartanod.
Nem dönthetsz helyettem.
Nem jár neked tekintély pusztán azért, mert férfi vagy.
Szerintem ezek önmagukban helyes mondatok.
De van utánuk egy kérdés, amelyre sokkal ritkábban válaszolunk:
Akkor hogyan legyek értékes férfi?
És szerintem a frusztráció egy része pontosan itt születik.
Persze létezik nőgyűlölet. Léteznek férfiak, akik valóban azt szeretnék, ha a nőket újra alárendelt helyzetbe lehetne kényszeríteni. Ezt nincs értelme szépíteni.
De szerintem igazságtalan minden frusztrált férfiban ezt látni.
Lehet, hogy a harag mögött valójában félelem van.
Lehet, hogy veszteségélmény.
Lehet, hogy egy kimondatlan kérdés:
Ha már nincs szükség rád azért, mert férfi vagy, lesz-e egyáltalán szükség rád?
Ezt a kérdést nem nevetségessé tenni kellene.
Hanem megválaszolni.
Mert ha mi nem válaszolunk rá, válaszolni fog valaki más.
És mindig akad majd valaki, aki azt mondja a bizonytalan, dühös férfinak:
„Tudod, mi a baj? Elvették tőled, ami jogosan a tiéd. A nők túl sok szabadságot kaptak. A világ kifordult önmagából. Helyre kell állítani a régi rendet.”
Ez egyszerű válasz.
És éppen ezért veszélyesen csábító.
Itt viszont elválik az utam azoktól a férfiaktól, akik valamiféle erőszakos vagy kényszerítő visszarendeződésben látják a megoldást.
Értem a frusztrációtokat.
Komolyan veszem a veszteségérzéseteket.
Nem gondolom, hogy nevetségesek vagytok azért, mert egy megváltozott világban keresitek a helyeteket.
Számítotok.
De ebből számomra nem következik, hogy vissza kellene vennünk valamit a nőktől.
Egy másik ember fölötti hatalom nem lehet a lelki egészségünk alapja.
Ha ahhoz, hogy én férfiként jelentősnek érezzem magamat, szükségem van arra, hogy egy nő nálam kevesebb joggal, kevesebb szabadsággal vagy kevesebb választási lehetőséggel rendelkezzen, akkor nem a nő szabadságával van baj.
A férfiszerepemmel van baj.
És itt következik az a rész, amelyet talán egyik oldal sem szeret igazán hallani.
A férfiaknak valóban fel kell nőniük az emancipált nőkhöz.
De a társadalomnak is fel kell nőnie ahhoz, hogy a férfiak problémáit ne puszta sértődöttségként kezelje.
A kettő egyszerre lehet igaz.
Talán valójában egy régi társadalmi szerződés felbomlását éljük.
A férfi hagyományosan vállalta a nagyobb felelősséget, a veszélyt, az eltartást és a család képviseletét, cserébe pedig tekintélyt kapott.
Ez a csomag mára szétesett.
És helyesen esett szét ott, ahol a tekintély automatikus uralmat jelentett.
Csakhogy a régi férfiszerep bizonyos elvárásai furcsa módon tovább élnek.
Legyél erős.
Legyél kezdeményező.
Keress jól.
Légy magabiztos.
Vállalj felelősséget.
Bírd az elutasítást.
Ha baj van, oldd meg.
Ha a család veszélybe kerül, védd meg.
De közben – helyesen – már nem jár neked automatikus tekintély azért, mert férfi vagy.
Nem nehéz megérteni, hogy ebben az átmeneti állapotban egyes férfiak elveszettnek érzik magukat.
A válasz azonban nem az, hogy visszaköveteljük a régi privilégiumokat.
Hanem az, hogy végre elkezdjük megfogalmazni az új férfiszerepet.
Talán ezt kellene sokkal gyakrabban mondanunk a férfiaknak.
Szükség van rád.
Nem azért, mert egy nő nélküled nem nyithat bankszámlát.
Nem azért, mert nélküled nem tud megélni.
Nem azért, mert jogod van dönteni helyette.
És nem azért, mert férfiként eleve magasabb hely illet meg a családi hierarchiában.
Hanem azért, mert olyasmit adhatsz másoknak, amit senki más pontosan ugyanúgy nem tud.
A jelenlétedet.
A munkádat.
Az erődet.
A szeretetedet.
A felelősségvállalásodat.
A humorodat.
A gondolkodásodat.
A tapasztalataidat.
Apaként mindazt, amit egy apa adhat a gyermekének.
Társként mindazt, amit te adhatsz annak az embernek, aki szabadon téged választott.
Ez azonban egy lényegesen keményebb világ.
Mert a régi rendszer bizonyos mértékig garantálta a férfi státuszát.
Az új nem garantálja.
Ki kell érdemelnünk egymás szeretetét, bizalmát és tiszteletét – férfinak és nőnek egyaránt.
Ez félelmetesebb.
De talán értékesebb is.
Mert milyen kapcsolat az, amelyben egy nő azért marad mellettem, mert nincs más lehetősége?
Engem sokkal jobban érdekel az a nő, aki el tudna menni.
De marad.
Nem azért, mert szüksége van egy férfira.
Hanem mert szüksége van rám.
Még egy gondolat ide:
Úgy látom, a nők felszabadítása engem is szabadabbá tett.
Ha egy nőnek nem kell feltétlenül függnie tőlem, akkor nekem sem kell feltétlenül egy nőt magam mellett tartanom ahhoz, hogy teljes értékű férfinak érezzem magam. Nem kötelező családfővé, eltartóvá vagy valaki más életének állandó támaszává válnom pusztán azért, mert férfinak születtem.
Én is szabadabban dönthetek az életemről. Önállóan dönthetem el, kit és mit szolgálok vele. Lehet ez egy nő, egy család, a gyermekeim, egy közösség, egy ügy, a hivatásom – vagy ezekből több egyszerre. De már nem egy előre kiosztott szerepet kell végigjátszanom.
És ebben van valami különösen felszabadító.
A nő szabadsága nem feltétlenül az én szabadságomból vesz el. Bizonyos értelemben az én szabadságomat is megnöveli.
Ha ő szabadon választhat engem, én is szabadon választhatom őt. Ha neki nem kötelessége mellettem maradnia, nekem sem kötelességem mindenáron párkapcsolatban élnem. Ha neki joga van meghatározni, milyen életet szeretne, akkor ugyanez a jog engem is megillet.
Talán ezért sem a régi rend visszaállításában kellene keresnünk a férfiak jövőjét.
Mert nemcsak elvesztettünk valamit.
Kaptunk is valamit: nagyobb szabadságot annak eldöntésére, milyen férfiak akarunk lenni.
Talán ez lehet az új férfiszerep egyik alapmondata.
Nem attól vagyok férfi, hogy valaki engedelmeskedik nekem.
Nem attól vagyok erős, hogy valaki gyengébb nálam.
Nem attól vagyok értékes, hogy valakinek nincs más választása, mint rám támaszkodni.
Lehetek erős úgy is, hogy mellettem egy erős nő áll.
Lehetek vezető úgy is, hogy máskor követni tudok.
Vállalhatok felelősséget anélkül, hogy uralkodnék.
Védhetek anélkül, hogy birtokolnék.
Gondoskodhatok anélkül, hogy ezért engedelmességet követelnék.
És szerethetek valakit úgy, hogy közben szabadon hagyom.
Ez nem a férfiasság felszámolása.
Szerintem éppen ellenkezőleg.
Ez egy olyan férfiasság lehetősége, amelynek már nincs szüksége a nő alárendeltségére ahhoz, hogy önmagát értékesnek érezze.
Ezért annak a férfinak, aki ma dühös, mert úgy érzi, hogy valamit elvettek tőle, nem azt szeretném mondani:
„Fogd be, és alkalmazkodj!”
Azt szeretném mondani:
Értem, hogy nehéz.
Valóban megváltozott a világ.
Valóban eltűntek olyan szerepek, amelyek férfiak generációinak adtak identitást, tekintélyt és életcélt.
Valóban nem találtuk még ki minden részletében, mi kerüljön a helyükre.
És igen: szerintem a férfiaknak joguk van erről beszélni.
Joguk van közösségeket építeni.
Joguk van saját problémáikat megfogalmazni.
Joguk van férfi szempontból kritizálni a társadalmat.
Joguk van azt mondani: mi is számítunk.
Ebben mellettetek állok.
Abban azonban már nem, hogy ehhez bárkitől szabadságot kellene elvennünk.
Nem akarom visszaforgatni az időt.
Inkább előre szeretnék menni.
Egy olyan világ felé, amelyben egy nőnek nem kell kisebbé válnia ahhoz, hogy a férfi nagynak érezhesse magát.
És amelyben egy férfit sem kell kisebbé tenni azért, hogy bebizonyítsuk: a nő egyenrangú vele.
Talán nem egymástól kell visszavennünk valamit.
Talán végre mindkettőnknek helyet kellene csinálnunk.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
