Vitán felül áll, hogy az első világháborút a központi hatalmak sajnálatos módon, de elvesztették. Azonban vereség és vereség, békekötés és békekötés között is komoly különbségek vannak, amit talán az első és második világháború kapcsán tudunk a legszembetűnőbben levezetni. Amíg a korábbi évszázadokban ritkaságszámba ment a vesztes fél teljes megalázása, a 20. század ilyen téren is „innovatív” volt. Persze a teljes összeomláshoz mindig kell egy kis „belső segítség”, amire a szociáldemokraták, kommunisták, liberálisok és egyéb lumpenproletár felforgató elemek kiváló alanyok voltak. Az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság nyomán mi magyarok is nagyon jól tudjuk, mit jelent ez egészen pontosan, de a németek előtt sem ismeretlen a Spartakus-szövetség, Rosa Luxemburg és a többi akasztófavirág jóvoltából. Johannes Öhquist nevével már többször találkozhattak azok, akik olvasták a Harmadik Birodalom működéséről szóló munkáimat. Azonban Öhquist nemcsak a már megalakult hitleri Németországról írt, hanem több előzményfejezetet is megalkotott, köztük egy összeomlásról szólót. Nézzük hát, hogyan és miként látták akkoriban a ’18-as összeomlást, szigorúan a győztesek általi történetírástól mentesen.
1918. július 18. és augusztus 8. fekete napjai Franciaországban a német hadseregnek. Ellenséges tankok százai, mesterséges ködbe burkolva, áttörik a német frontot. Gyors és ügyes visszavonulási mozdulatokkal ismételten sikerül új védelmi állást teremteni. Ekkor váratlan dolog történik: az ellentámadásra felvonuló csapatokat társaik „Sztrájkőrök! Háborúmeghosszabbítók!” kiáltással fogadják. A harc mégis folyik tovább. Nem a háború meghosszabbításáért, hanem hogy az ellenséget hajlandóvá tegyék elfogadható békére. Hindenburg meggyőződése szerint ez lehetséges, ha a hadsereg francia területen áll.
Nos, nagyjából így nézhetett ki a nyugati front egy „átlagos” napja. Öhquist kiválóan érzékelteti, hogyan próbálták egyesek rombolni az egyébként nem is olyan rossz harci morált, hogyan próbálták aljas módon aláaknázni a német nemzet közös célját. Hindenburg – már akkor is „vén róka” lévén – teljességgel jól látta, miként csikarható ki az antantból méltányos megegyezés. A szerencsétlen hadvezetés csak azt nem tudta, hogy olyan elemeknek, akiknek a dicsőség, Európa, a nemzet semmit nem jelent, azoknak közös nemzeti célokról beszélni olyan, mintha a csupasz falnak magyarázna valaki.
Az antant az Egyesült Államok nélkül valószínűleg soha az életben nem gyűrte volna maga alá Németországot, ezt bizonyítja az is, hogy miközben a belső felforgatók „összeomlásról” hadováltak, addig még 1918 nyarán is számos német ellentámadás jutott el egészen a Marne-ig. Június végén azonban már több mint 1 millió amerikai állomásozott Franciaország területén. Szeptemberben aztán az amerikaiakkal kiegészülve támadássorozat indul a német állások ellen, de még ekkor sem omlik össze a hadsereg. A német hadvezetés reális célja továbbra is egy béketárgyalás kicsikarása volt a pillanatnyi status quo alapján, amire Woodrow Wilson amerikai elnök tizennégy pontja adhatta volna az alapot. Csakhogy ezek a pontok valószínűleg már abban a pillanatban – vulgáris szóval élve – „parasztvakításnak” minősültek, amikor megszülettek, és kétséges, hogy az elnökön kívül bárki is komolyan gondolta őket. Különösen igaz ez olyan pontokra, mint a tengerek szabadsága, a nemzetek fegyverkezésének lehető legalacsonyabb szintre való csökkentése, vagy a gyarmati igények teljes körű rendezése.
A német hátországban zajló események azonban lehetetlenné tettek minden méltányos megegyezést az antanttal. A birodalmi gyűlésben haszonleső héják marcangolták egymást az aprócska hatalomért, miközben a frontvonalakon folyt a német vér. Október elején végül nagy nehezen új kormány alakult a „polgári centrumból” és a szociáldemokratákból, 3-án pedig kinevezik az új kancellárt, Miksa badeni herceget, aki gyengekezűségével csak olaj volt a tűzre. A kormány azonnal békeajánlatot tesz Wilsonnak, azonban egy előző napon keletkezett hadvezetőségi távirat, amely felszólítja a birodalmi gyűlést, hogy minél előbb csikarjanak ki békét, mert az antant fel fogja ismerni a német állások gyengeségét, kiszivárog az ellenséghez, így azok megegyezés helyett újra támadásba lendülnek.
A gyengekezű vezetőhöz pedig belső feszültség dukált. A Spartakus-szövetség munkás- és katonatanácsok alakításával ásta alá a belső rendet, a kommunisták és szociáldemokraták röpiratokat és plakátokat terjesztenek a hamis összeomlásról, valamint a szociáldemokraták kérésére kiengedik a börtönből Karl Liebknechtet, aki decemberben alapítója lesz majd a Németország Kommunista Pártjának. A hadsereg október végén az Antwerpen-Maas vonalig szorult vissza, amely még mindig nem jelentett fölényes antantgyőzelmet. November elejére a hátország elvágta minden lőszer- és élelmiszer-utánpótlását a saját hadserege számára, a hadihajók vörös lobogót húztak fel, Bajorországban kikiáltották a köztársaságot. November 9-én Miksa bejelentette II. Vilmos lemondását, aki Hollandiába távozott, hogy ott keressen menedéket. A forradalom tehát a hadsereg és az ország folyamatos aláásása mellett Németország berendezkedését és államformáját is meg kívánta változtatni. Ugyanezen a napon Miksa helyét Friedrich Ebert szociáldemokrata politikus vette át.
A káosz kellős közepén, egy megtépázott, kifosztott, legyengült ország ült végül tárgyalóasztalhoz az antanttal, aminek „eredményei” széles körben ismeretesek. Az antant nem tárgyalni jött, hanem kiszabni a feltételeket, november 11-én pedig aláírják a fegyverszünetet a compiégne-i erdőben. A feltételek a teljesség igénye nélkül: Elzász-Lotharingia kiürítése 15 nap alatt, a Rajna-vidék kiürítése további 16 nap alatt, az antant csapatok megszállják a Rajna bal partját, 30 kilométeres átmérővel a kölni, koblenzi, mainzi hídfőket. Keleten a még harcoló német csapatokat vissza kell vonni az 1914. évi határok mögé, fegyvereket, járműveket, vasúti kocsikat kell nagy számban kiszolgáltatni az ellenség számára. Németország továbbra is blokád alatt marad, a hadifoglyok pedig nem térhetnek haza (!) a béketárgyalások befejezéséig.
„Amikor a német hadsereg Hindenburg körültekintő vezetésével hazaindul, olyan viszonyokat talál, amelyek minden elképzelést felülmúlnak. Az ország ki van fosztva élelmiszereiből, a lakosság elgyengülve az éhezéstől; az ifjúságot hazug izgatás mérgezte meg. Csőcselék szakítja le a katonák fekete-fehér-piros kokárdáját, a tisztek vállpántjait” – írja Öhquist.
Ismerősek valahonnan a lezajlott események? Nem véletlenül. A földrajzi egységeken és személyeken kívül menetrendszerűen ez történt hazánkban is, mintha csak valami általános, világméretű „forradalomkalauzt” követtek volna a felforgatók. A sokak által letagadott Dolchstoß-elmélet (tőrdöféselmélet) itt válik kegyetlen valósággá és realitássá. Száz év kevés idő a történelemben, s így ne legyenek kétségeink: a hazai balliberális ellenzék, élén a szélsőbaloldali DK-val és a belvárosi Momentum-gyerekekkel ma is ugyanúgy döfnék hátba az országot, ha hasonló szituáció állna elő, mint ahogy eleik is tették 101 évvel ezelőtt. Mert az, hogy az antant szövetség le kívánta győzni a központi hatalmakat, mint ellenséget, érthető. De mi mentség van azok számára, akik a sajátjaik ellen dolgoznak?
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
