Nem kell ahhoz tündöklő talentum, hogy felismerjük az elvakult ítélkezők „alaptörvényét”.
Azt és azokét, akik saját gyengéiket, elkövetett bűneiket azzal szentesítik, hogy mások, náluknál talpraesettebbek botlásait róják fel. Kicsinyes, gyáva viselkedésük azonban kevés és súlytalan a kiegyensúlyozott emberek megtévesztésére, ami helyett inkább saját bűnös állapotukat kellene megtagadniuk. Azt nem! Inkább jogot formálnak, istentelenül az ítélkezésre. Az ilyenek már a bűn előszobájában vannak.
Anarchia volna ez? Ne féljünk a szótól, ha egyszer ezek a folyami iszaptól sötét lelkűek nem átallanak egy fiatalember – aki önnön döntésével dobta el életét – hullája fölött sátáni örömtáncot járni.
Se bánat, se megértés nincs bennük, bomlásnak indult elméjüket egyedül az ítélkezők „alaptörvénye” igazgatja, amit templom, kórház, javítóintézet, falusi és városi iskolák, hivatalok előtt pöfögő kisteherautó platójáról, egy beteges műdühönc vert kisebb-nagyobb gyülekezeteik fejébe. Üres színjáték, kicsinyes emberi komédia, a végítélet kezdete, blaszfémiája.
Ilyenné lett (vált), tisztelet a kivételnek, a tiszás tömegember. Tiszás tömegember az, aki úgy viselkedik, ahogyan ezt a többiek, a szektatagok elvárják tőle. Megbomlott benne a belső szabadság, a felelősségtudat és az alázat hármas egysége.
Fasisztának, nácinak, propagandistának neveznek halott újságírót úgy, hogy némelyik kegyeletsértő balliberális tiszás még azt is odaírja ocsmány kommentje alá: „Fingom sincs, ki volt ez a csávó, őszintén. De aki SS-egyenruhát ölt és a fasiszta diktatúra propagandacsatornájáról terjeszti a gyűlöletet, az ne számítson másra.” (A Btk. 228. paragrafusa kimondja: Aki halottat vagy emlékét meggyalázza, bűncselekményt követ el, meghatározott büntetéssel büntetendő.)
Azt sem tudja, ki halt meg, mégis ujjong, mert deklaráltan nem volt tiszás és mert a többiek, akik ugyanígy tesznek, ezt várják el tőle. A tiszás tömegember retteg attól, hogy felfeslik romlott lelke és rosszat gondolnak róla. Saját bűnét azzal szentesíti, hogy másra, szektán kívülire igyekszik rákenni.
Ezeknek nincs hasonló korú apjuk, testvérük, rokonuk, barátjuk, vagy ha mégis, akkor azokért sem lenne kár, ha nem fújnak velük egy követ? A tiszás lelkekbe a sátán jár kaszálni? A szeretetország alapkövének súlya lehúzta őket a pokol fenekére? És ezt a romlottságot, gyűlöletet és anarchiát még ki is fogják plakátolni házaik falára, ablakaik üvegére, hiszen most erre gyűjtenek, buzdítják egymást. A zsivány úgy keresi a balhét, hogy megjelöli magát, felveszi az áldozati szerepet és alig várja, hogy visszaszóljanak neki, hogy visszamutogasson: te vagy a bűnös, nem ő.
És igen, fogyóban a türelmünk! Akadnak olyan kommentelők, nem kevesen, akik odáig jutottak, ha meglátnak egy tiszást, azt leköpik, mert annyira undorodnak tőlük. Nem kellene! Mert a nyállal lemosnánk róluk bűneiket. De az sem járja, hogy a hátunkon fát vágjanak. Van az a pillanat, amikor a keresztény ember már nem kenyérrel dob vissza. Kerüljétek azt a pillanatot!
A veszély, a baj mindig és mindenütt jelen van. Nem ismeri a lehetetlen időpontot. Ott van a zajos piacokon, a zsúfolt tereken, a vasárnapi istentiszteleten, a villamosokon, az emberszagtól nehéz gyűléseken, az uszító műdühöncök performanszain. És ott van a legszűkebb, sötét folyosókon, ahol küldött idegenek szövik terveiket, és igen, ott van a hajnali gyors indulásánál, vagy a késő éjjel befutó vonatok érkezésekor.
A teljes cikket a Demokrata oldalán olvashatják el!
Frana Tibor
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
