Spanyolországban a dekadencia nem szembeötlő elsőre. Városai tele vannak élettel, minden sarkon egy templom, a bevándorlók nem dominálnak, nem uralják le a helyi jelleget (nyilván ez sok helyen már kezd megváltozni). A szomorú az országban inkább az, amit nem látunk. Francisco Franco tábornok halála óta eltelt 47 évben a polgárháborús győztes öröksége teljes mértékben felszámolásra került.
Nem állítom azért, hogy ez a dekonstruálás és a maradványok eltüntetése teljesen láthatatlan lenne, hiszen ez egyre inkább megnyilvánul a mindennapi szférájában is. Ha jobban odafigyelünk, esetleg eljutnak hozzánk a hírek a kommunista kormány egyes emlékezetpolitikai aktusairól és gazdaságpolitikai felfogásáról. Láthatóan a francoi örökség (illetve már sajnos annak maradványainak, lerakódásainak) elengedésének az a következménye, hogy a baloldal, mint veszett kutyafalka, a gyengeséget, illetve még inkább a hiányt kiszagolva, támadásba lendül.
Írta: Uhel Péter.
Régi közhely, hogy a gonosz győzelméhez elég annyi, hogy a jó ne csináljon semmit, de Spanyolországban első kézből láthatjuk, hogy ez hogyan néz ki; az az ember élménye, mintha minden lakosa közösségileg egyszerűen elengedte volna ezt a dolgot. A templomok üresen konganak, a festés kopik, a gaz egyre nagyobb felületet nő be. Támogatónk, Charles Coulombe mondta Európáról, hogy ma egy magasabbrendű civilizáció romjain tengünk; sehol sem egyértelműbb ez, mint délen.
Hisz igen átimádkozott földön járunk, melyet valaha lefedtek az élettel teli kolostorok. A néma barátok (karthauziak) mindig a természet ölén építkeztek, a nyugat sivatagi atyáiként elvonulva a várostól, Istennek és a lelki harcnak szentelve magukat. Jerez melletti kolostortemplomuk üres, mennyei boltozatán az ég kékje már alig látszik. A kórusrekesztő kovácsoltvas kapu szerzeteseink nyugalmát óvva a hívőknek fenntartott részt tulajdonképpen a bejárat közvetlen közelére korlátozza.
Jerez de la Frontera a zűrzavart egy ideig felszámoló katolikus diktátornak, Miguel Primo de Riverának a szülővárosa; a falangizmust megalapító José Antonio apjának lovasszobra meglepő módon a mai napig a városközpont egy prominens terén áll. Csendes kisváros, de egyetemére a haladás keze már betette a lábát, ahogy ezt a transzpropagandával és feminista plakátokkal kitapétázott refektórium is mutatja. Córdobában kőbe vésve fejeződik ki a kultúrharc; a VIII. században épült székesegyházra egy mecsetet húztak rá a muszlim megszállók, melyet a Reconquista után ismét egy székesegyház követett, ám a mecset hatalmas kiterjedésű oszlopos egybenyitott terét meghagyva, a fal mentén végig kápolnákat kialakítva. Ma önmagunk ellenségei vagyunk; fölösleges a dinamikus civilizációnak felróni, hogy a haldokló által hagyott vákuum felé veszi az útját.
Szégyen is lenne, ha Sevillában nem lenne egy Corto Maltese-kocsma; a cornwalli tengerész apától és sevillai cigánylány anyától származó kalandor a monarchisták kedvenc képregényalakja, hisz szibériai kalandjai során az őrült bárónál és más orosz ellenforradalmároknál is megfordult. Andalúzia fővárosában sok helyen még nem szégyen a múlt; francoista borok, falangista bögrék és karlista pólók tartják az emlékezetpolitikai frontot az aréna szuverénboltjában.
A bikaviadal sok mindent kifejez az országról, állapota alapján Spanyolország sorsát is meg lehet ítélni, mondják rajongói. A sevillai La Maestranza „a világ legjobb sportjának” (© Mad Monarchist) Carnegie Hall-ja, amit a mesterek uralnak. Ha ide ellátogatunk, még akár optimisták is lehetnénk és azt is megállapíthatjuk; sokkal többről van szó egy sportnál. A katolikus Spanyol Királyság szelleme itt még nem halt ki teljesen.
Kápolna minden arénában van, ahova a matador a viadal napján ellátogat; ezt akkor is meg szokták tenni, ha nem hívők. A kápolna általában a Szűzanyának van szentelve, aki karján a gyermek Jézussal várja a matadort (és néha a csapatát), hogy az csendben készülhessen a halállal való szembenézésre. A matador (szó szerint, az ölő) ugyanis nem csupán tehetségét teszi próbára; a viadal önmaga, saját lázongó szenvedélyei, belső bikája elleni harc, az erényes életben megélt küzdelem, a lelki harc egy koreografált metaforája. Ahogy az életben, úgy a viadalban is az elragadtatott szenvedély egyenlő a halállal, viszont ha a szenvedélyeket uraljuk és keresztre feszítjük (Gal 5,24), akkor a jutalmunk örök dicsőség. A matador ehhez a harchoz kéri az Istenszülő segítségét a kápolnában. A kápolnát egy kis kapun keresztüli rövid, szűk folyosó köti össze az egészségügyi részleggel és sürgősségi műtővel, hogy a kápolnában feladott utolsó kenet isteni segítsége után még az emberi is igyekezzen a maga erejével és tudásával menteni a menthetőt. Itt a színfalak mögött is egyértelművé válik, hogy a porondon sem sok választja el egymástól a dicsőséget és a halált.
A bikaviadal, amellett, hogy a lelki harc kivetülése, külső megélése és arra való felkészülés, még, ahogy legnagyobb rajongója, Ernest Hemingway mondta, tragédia,[1] azaz szomorújáték is, három felvonásban. Az amerikai író, aki a bikaviadal kézikönyvét írta meg kimért szerelmeslevél formájában Halál délután címmel, egyértelművé tette álláspontját: amint a tűző nap sugarai által felhevített porondon megindul a harc, a bika iránt maximum annyi empátiával viseltetik, mint a festő vászna vagy a szobrász előtt álló kőtömb iránt.
Az első felvonásban, a lándzsák próbájában, a matador és segédei mondhatni megismerik a bikát; megfuttatják, párszor rávezetik a köpenyeikre, hogy megtudják melyik oldalát preferálja, melyik szeme jobb és az aréna mely területét szemeli ki magának visszavonulási pontként. Ezek után következik a két pikador lóhátról lándzsáikkal, akik meggyengítik a bika nyakizmait, és elérik, hogy a fejét lejjebb hordja, így előkészítve az állatot a viadalra. A banderillában, a második felvonásban a banderillók apró lándzsákat szúrnak a bika marjába, tarkójába, előkészítve őt a halál harmadára. Ebben a matador vörös köpenyt vesz a kezébe, tovább fárasztja a bikát az időkereten belül, igyekszik uralni a mozgását, míg úgy nem ítéli, hogy az készen áll a végső döfésre. A kardhordozó ekkor átadja a tőrét, a matador pedig a bikát magához veszélyesen közel engedve átdöfi annak szívét a nyakizmán keresztül.
Természetesen a leírás csupán a pőre tényeket fejezheti ki; sokat nem ad át az élményből. A Nap tüze, a vér szaga, a homok, az aréna és a közönség mind része a drámának. A harc végén a matador megdicsőül, avagy megszégyenül, a viadalok jellemző időszaka a húsvéti idő, ám az egyes küzdelmeket sokszor egy-egy helyi szent ünnepnapjára szervezik.
Az El Escorial, a fővárostól olyan ötven kilométerre, Spanyolország Versailles-ja. A katolikus királyok rezidenciáját egy Szent Lőrincnek szentelt templom és kolostor egészíti ki, ahol a szerzetesek az imahátteret biztosítják a királyi uralomnak. A királyi kriptában az egyetemes kereszténység olyan hősei, mint Don Juan d’Austria mellett magyar vonatkozást is találhatunk: Mária, II. Lajos király felesége és Magyarország királynéja is itt van eltemetve, fiatal férje halála után ugyanis Máriánk, aki I. Fülöp spanyol király leánya volt, visszatérve családjához még Németalföld kormányzója is volt tizenöt évig, majd életét itt, a királyi városban fejezte be 53 éves korában, 1558-ban.
Az Elesettek völgyét egy, a barlangtemplomot magában foglaló hegyen álló hatalmas kőkereszt uralja. A spanyol polgárháború áldozatainak emlékére alapított, jelenleg is aktív bencés kolostort természetesen hiába keresnénk bármilyen mai térképen, az útikönyvek sem tartják említésre sem méltónak. El Escorial városából napi egy, délután négy körül induló busz érinti az emlékhely lenti kapuját, ahol meg tudjuk venni a pár éve bevezetett kilenceurós belépőjegyet. Innen azonban még mindig 9 kilométer a kolostor; stoppolnom kell tehát. Felvevőimnek elegük van az emlékhely körüli hercehurcából; 2019 tavasza van, pár hónappal vagyunk a Caudillo újratemetése előtt, melyet a baloldali kormány döntése alapján erőszakoltak a kolostorra. Az emlékhely nemzeti emlékezetből való kitörlésére szolgálnak a már említett anomáliák (tömegközlekedésről való lecsatolása, a köztérképeken való jelölés hiánya, a belépődíj) mellett a fényképezési tilalom a templomban, a folyamatos csendőri jelenlét és az emlékhely könyvesboltjának egészen megdöbbentő választéka – itt mintha nem történt volna meg Franco tábornok győzelme és a nemzetiek csupán egy, a békés lakosságot kínzó terrorhadsereg lettek volna.
A sziklába vájt templom az egyik legmegdöbbentőbb szakrális épület a világon. A boltozatot tartó oszlopok tövénél kezeiket hatalmas kardokon nyugtató csuklyás alakok állnak, a keresztalakú bazilika metszéspontjában, az oltár két oldalán volt Francisco Franco és José Antonio[2] eltemetve. A csendőrök közvetlenül a Caudillo sírja mellett álltak, gondoskodva nem csupán a titokban fényképeket készíteni kívánókról, hanem az ájtatosságban esetlegesen túlságosan elmerült hívek tovább noszogatásáról is. Az élmény szürreális; egy egész nemzet tartása és önazonossága rejtezik lebilincselve ebben az eldugott völgyben, melyet mintha szégyellni és rejtegetnie kéne a spanyoloknak, önmaguk és mások előtt is.
A fiatal pár egy félórás út után egy külvárosi buszvégállomásnál dobtak le, az utat nagyrészt feszült hallgatásban töltöttük, a látottakat próbáltuk feldolgozni. A hölgy megjegyezte; nem hiszi el, hogy nem tudnak nyugvópontra jutni, hogy nem tudják a polgárháborút végre maguk mögött hagyni. Engem viszont inkább a jobboldal veresége foglalkoztatott; hogyan jutottunk ide? 1939-ben a nemzet egy tragikus polgárháborúban győztes oldala emelkedett fel – a nemzeti oldal harcát XII. Piusz pápa kereszteshadjáratnak nevezete egy rádióbeszédében. A II. világháború az ország területét nem érintette, a stabilizáció megindult, a győztes és vesztes fél közti feszültség sokat enyhült. Azt, hogy Molnár Tamás hova tenné a vég kezdetét, biztosan tudhatjuk: az 1950-es évekbeli ENSZ és NATO felé fordulás, illetve az általános gazdasági nyugat felé nyitás tette lehetővé az „atlanti kultúra kibontakozását” Spanyolországban.
Beszédes, hogy a „spanyol csoda” (mely az autarkiából a nemzetközi piacgazdaságba integrálta Spanyolországot), a gazdasági fellendülés, a pillanatnyi jólét erősítette a rendszer legitimitását – melyet természetesen nem a spanyol gazdaság szolgáltatott saját erejéből, hanem kölcsönalapú volt, és előfeltételezte a spanyol piacok megnyitását a világpiac előtt. Az eredmény borítékolható volt: a személyközpontú, a munkaadó és munkavállaló egységén alapuló gazdasági berendezkedést – ahol a munkavállaló tulajdonjoggal rendelkezett a cégben, méltó bérre volt jogosult, melyből a családja is meg tudott élni, mely bérezés mértéke maga is a tulajdonlás felé mutatott és a munkaadóval együtt képviselte a céget, mely így a sajátja is volt[3]–, a tőke uralma és az „önszabályozó piac” istene teljesen lerontotta. A Rerum novarum és Quadragesimo anno kezdetű pápai enciklikák alapján szerveződő spanyol gazdaságot – ahol munkás és vállalkozó egymás szövetségesei voltak, ahol a vagyon, a közösség (plébánia, falu, város) által is elvártan a közjót szolgálta – teljesen szétszedte: ahogy a beáramló, hazátlan, gyökértelen tőke – melynek célja többé nem a közjó és a közösség eltartása, hanem csupán önmaga megtöbbszörözése –, beáramlott és leuralta a gazdaságot, a beosztott és a főnök egymás ellenségei lettek, a kiegyezésből és közösségiségből küzdelem lett és a profit űzése az egyik legnagyobb érték. Egy ekkora támadásnak nem tudott ellenállni a spanyol társadalom; amint az anyagi jólét küzdelem tárgyává vált, a „megelégedni annyival, amennyink van” hozzáállás is eltűnt, az erényes élet mint boldog élet gyakorlata háttérbe szorult és egy technokrata rendszer[4] volt kialakulóban, ahol a tőke kiszolgálása lett az elsődleges cél, mely szükségszerűen maga után vonta az egységesítést, homogenizálást, a vallás, mint közösségi érték, a közösség és a személy háttérbe szorulását és az emberi kapcsolatok kontraktualizálódását. A gazdaság, a vagyon az eszközök rendjéből a célok közé lépett. Az 1975 utáni összeomlás nem a semmiből jött és nem egyedül János Károly király vezényelte le.
Franco bízott Eisenhower elnök antikommunizmusában, azt hitte, hogy egy barát előtt nyitja meg az országot mely a rendszer megerősödéséhez vezet majd; azonban van, aki szerint a Caudillo nem egyszerűen naiv volt, hanem opportunista. A karlista jogászprofesszorral, Miguel Ayuso-val találkozom, aki a madridi Comillas Pápai Egyetemen tanít kánonjogot, de a politikai filozófia területén is igen aktív; azon Verbo című katolikus folyóirat főszerkesztője, ahol Molnár professzor is sokat publikált, akit Ayuso személyesen is ismert. Nem fukarkodik a győztes ellenforradalom vezérét szidó szavakkal, akit egy buta katonának és üres opportunistának tart, aki egyértelműen felelős Spanyolország jelenlegi állapotáért. A spanyol jobboldal (már amennyire ez létezik) Franco-tiszteletét teljesen elhibázottnak tartja, az Elesettek völgyébe tett látogatást feleslegesnek.
–Maradjon az El Escorial-nál, – mondja – bár a spanyol Bourbon-ok nem a legjobbak, de a spanyol Habsburgok nagyon jó uralkodóink voltak.
Ám a Caudillo legnagyobb bűne a karlisták és a Falange Española egyesítése.
–Ezzel a forradalmi szervezettel egyesíteni a karlistákat Franco legsúlyosabb politikai bűne volt, ez egy kényszerített házasság volt és a karlisták elárulása, akik nélkül Franco nem nyerte volna meg a polgárháborút. Több, az uniót ellenző karlista tisztet az országból is száműzött.
Megbékíthetetlen: számára a bukás nem 1975-höz, hanem 1937–hez köthető. János Károly uralma csak természetes következménye Francoénak, az 1975 utáni rendszer egyáltalán nem az azelőttinek a tagadása, hanem csupán az ott már rejtettségben meglévő rothadás megnyilvánulása.
–Ám a fia még rosszabb, – mondja – János Károly legalább nem volt teljesen egy vallástalan szekularista; VI. Fülöp az.
Az élményt azokhoz a hazai legitimistákkal való társalgáshoz tudnám hasonlítani, akik annyira Boldog IV. Károly királyunk pártján állnak, hogy a restaurációs kísérletek meghiúsításának ősbűne miatt Horthynak semmi érdemét nem hajlandóak elismerni, és károsabbnak tartják a kormányzó uralmát, mint az azt követő nyilas, kommunista vagy demokrata rendszerek pusztításait. Egy érdekes kontrasztként Ayuso professzor egyáltalán nem egy elszigetelt személy; az ország egyik legnagyobb egyetemén tanít és a kapcsolati hálója is kiterjedt, mind katolikus, mind jobboldali körökben. Tudományos munkásságának nagyon sokat köszönhet a karlizmus és a politikai katolicizmus számos formája, leginkább ugyanis ezeken a téren volt termékeny a professzor. Nem akarok úgy elválni tőle, hogy legalább azt ne ismerje el, hogy jobb, hogy a nemzetiek nyerték Franco vezetésével a világháborút, mintha a köztársaságiak nyerték volna.
–Rendben. De Franco akkor is csak egy opportunista. Jegyezze meg, nem véletlen volt Mola és Sanjurjo tábornok repülőbalesete; ők lehettek volna Franco egyetlen kihívói.
Munkásságához sok sikert kívánva elválnak útjaink, és miközben a professzor irodáját elhagyva a Las Ventas-aréna felé tartok a madridi délutánban, a politikai gyakorlatiasság és a politikai elvhűség örök témáján gondolkozom. Eszembe jut Carl Schmitt Római katolicizmus és politikai forma című rövid műve is, talán kiegyenlítési kísérletként; egy rendszert többféle módon fel lehet építeni, illetve több forma is szolgálhatja ugyanazt a tartalmat, bár ezzel csak óvatosan: a forma meghatározottságot is jelent. Nem tudok eltekinteni attól, hogy nekünk, a győztes spanyol ellenforradalmát távolról tisztelőknek a Falange és a karlisták egyesítése a politikai éleslátás bizonyítékának és nem opportunizmusnak tűnik.
Utólag persze könnyen beszélünk; nekünk nem kellett akkor és ott dönteni.
[1] „Bullfighting is not a sport. It was never supposed to be. It’s a tragedy. A very great tragedy. The tragedy is the death of the bull. It is played in three definite acts.” The Toronto Star Weekly. 1923. október 20. (https://ehto.thestar.com/marks/bullfighting-is-not-a-sport-it-is-a-tragedy)
[2] Őt hagyták nyugodni a hatóságok.
[3] Cserébe a munkavállaló nem sztrájkolt és nem áskálódott a munkaadó érdekei ellen, ám miért is tette volna? Csak saját érdekei ellen áskálódott volna, hiszen a munkavállalói tulajdon révén a cég az övé is volt.
[4] Melyet azonban e sorok írója hezitál az Opus Dei-t alapító, egy 1946-os családi lelkigyakorlat során Franco lelkivezetőjévé váló Szent Josémaria Escrivá számlájára írni.
Tags: JelenlegSpanyolországMonarchista magánban
Forrás:regnumportal.hu
Tovább a cikkre »
