Kétnapos konferenciát rendezett a II.Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Egyetem Beregszászban idén október 22-én és 23-án. Mind a beregszászi vasútállomásnál, mind Ungváron a börtönnél és a két ’56-os emlékműnél koszorúzással is zárták a rendezvénysorozatot! Kárpátalja ugyanis az 1956-os szovjet invázió felvonulási területe volt, ide szállították az elfogott forradalmárokat Magyarországról, itt vették fel a Moszkvából Magyarországra tartó Kádár János „szolnoki beszédét”, a szovjet és a magyar állambiztonság munkatársai itt tevékenykedtek kivételes aktivitással, ugyanekkor megmozdult a terület magyarsága is, reménykedve a változásban. Négy ilyen jelentősebb csoportról tudunk Kárpátalján – közülük kettőnek a dokumentumgyűjteményét most ki is adták Beregszászban.
Az eseménysorozat október 22-én vette kezdetét. Az első napon kihirdették a Rákóczi Egyetem és a beregszászi konzulátus meghirdette 1956. Kárpátalján című esszépályázat eredményét. Ezt követően a résztvevők az 1956-os forradalomhoz kapcsolódó, digitalizált KGB-dokumentumokat bemutató bannerkiállítást tekinthették meg. A napot zenés irodalmi előadással, illetve a Fény a végeken – 1956 című dokumentumfilm vetítésével zárták.
Beregszászi koszorúzás
Másnap, október 23-án az egyetem a téma szakértőinek a részvételével a forradalom nemzetközi, magyarországi és kárpátaljai eredményeit igyekezett megosztani a publikummal.
A tanácskozás fő célja, hogy megértsük a múltat, erőt merítsünk belőle és ily módon a jövőt is jobban lássuk! – jelentette ki Váradi Natália, a Rákóczi Egyetem Történelem- és Társadalomtudományi Tanszékének professzora.
Dupka György, Varga János, Váradi Natália, Gecse Géza
Vida László, Magyarország beregszászi főkonzulja elmondta, hogy 70 évvel ezelőtt 1956. október 23-án nemcsak Budapest utcáin, hanem a Kárpát-medence számos pontján, így Kárpátalján is fellobbant a szabadság lángja. Újra és újra fel kelli tennünk a kérdést, hogy méltóak vagyunk-e azokhoz, akik egykor életüket adták azért, hogy mi ma szabadon élhessünk? Azért sem egyszerű megválaszolni ezt a kérdést, mivel ezt követően ezreket tartóztattak le és kétszázezer magyar menekült el az országból! – mondta Vida László.
1956-ban már nem voltunk Magyarország része, de a szívünk együtt dobbant a pesti srácokkal és a felvonulókkal. Mai tanácskozásunk feladata is, hogy – a bekövetkező megtorlás ellenére – ezt az egységes nemzettudatot megőrizzük és tovább adjuk a következő nemzedéknek – hallhattuk Orosz Ildikótól, a Rákóczi Egyetem elnökétől.
Gecse András rokonai, Gecse Géza és testvére, és Váradi Natália megkoszorúzzák Ungváron a kommunizmus áldozatainak emlékművét. Háttérben a KGB épülete
Az 1956-os forradalom 70-ik évfordulójára két kötetet készített a Rákóczi Egyetem Történelem- és Társadalomtudományi Tanszéke – A gálocsi politizáló csoport esete KGB-dokumentumok alapján, valamint A nagyszőllősi politizáló csoport esete KGB-dokumentumok alapján –, a kötet első példányát Orosz Ildikó és Váradi Natália nyújtotta át Varga Jánosnak, az 1956-os forradalom ma is életben lévő meghurcoltjának, aki felidézte egyik 1956-os röpcédulájuk szövegét:
„Ez a haza magyar haza! Oroszok menjetek haza!”
Valamennyiünk számára meglepetés volt, hogy a szovjet hatóságok csak 1957 késő tavaszán tudták felgöngyölíteni, hogy kik tevékenykedtek a nagyszőllősi csoportban, és a diákokat csak érettségijüket követően, 1957 júniusa után tartóztatták le – jegyezte meg Varga János.
Az ungvári börtön bejárata
A betegsége miatt jelen lenni nem tudó, hasonló sorsot bejárt Milován Sándor, akit szintén diákként ítéltek el, és aki ma a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség tiszteletbeli elnöke, levelében kiemelte, hogy 1956 lerántotta a leplet a „Szovjetunió népnyomorító rendszeréről”, de a Nyugatról is, amely semmit sem tett a magyar forradalom érdekében, pedig Magyarország és a magyar kormány – lényegesen mostohább körülmények között – dacolva a nemzetiszocialista Németországgal 1939-ben menedéket biztosított számukra, és aktívan segítette a lengyel menekülteket, aminek Kárpátalja volt az első állomása.
„Az amnesztia gyakorlata, avagy hogyan szabadultak az 1956-os megtorlás áldozatai az Országos Gyűjtőfogházból 1956-1977 között” című előadásában Sarusi Kiss Béla, Budapest Főváros Levéltárának főosztályvezetője elmondta, hogy
ezt a szabályozást is szigorúan szovjet minta szerint alakították ki és „gyakorolták. Magyarországon az első amnesztia-rendelet 1959-ben született,1977-ben az utolsó. Mai tudásunk szerint több, mint 6000 embert vontak eljárás alá.
A díjazottak
Bank Barbara, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Krának tanára az 1956.november 4-e utáni magyarországi fegyveres ellenállási mozgalmak közül a – budapestiek mellett a Pécs környéki, illetve a Zala megyei Rezi község környékén jelentkező ellenállást ismertette. 2500-3000 résztvevője közül sokukat a magyarországi hatalom már 1957 januárjában a felismerhetetlenségig megverette.
Szakolczai Attila, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának főmunkatársa párhuzamot vélt felfedezni Magyarország 1956-ban ért retorzió és Ukrajna mostani háborúja között. A történész igyekezett tudatosítani, hogy 1956-ban a tüntetés, a felkelés, a szabadságharc és a forradalom – egymástól jól elkülöníthetően – egyszerre voltak jelen.
Bank Barbara, Szakolczai János és Soós Viktor Attila
Seress Attila, a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár munkatársa on-line bejelentkezésében az 1945 utáni litvániai ellenállási mozgalmat ismertette. Az „erdei testvérek” mozgalma a másik két balti köztársaságban: Lettországban és Észtországban is népszerű volt, de Litvániában volt a legkiterjedtebb, és mai ismereteink szerint felfelé ívelő szakaszában 20 000-en vettek benne részt. A szovjet hatóságoknak ezért jóval nehezebb dolguk volt velük, mint Kárpátalján. Igaz, főként az egyetemisták körében – magyar forradalom hatására – itt is rokonszenvtüntetésekre került sor és ezek szervezőit a szovjet hatóságok a „profilaktyika”, vagyis egy sajátságos módszerrel, jogi eljárásokat nélkülözve eltávolították a saját közegükből és egzisztenciálisan lehetetlenítette el őket.
Ebben a tekintetben más volt tehát az elsődleges módszer, hiszen Kárpátalján bírósági tárgyalásokra is sor került.
Soós Viktor Attila
Germuska Pál, a Nemzeti Emlékezet Bizottságága munkatársa a bányászok 1956-os szerepéről tartott – szintén on-line – előadást. Az ország fő energiaforrása ebben az időben a szén volt – ennek folytán a szénbányákban folyó sztrájkokat a Kádár-kormánynak részben fenyegetésekkel, részben béremeléssel sikerült 1956-ot követően semlegesítenie – hallhattuk Germuska Páltól.
Soós Viktor Attila, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója az egyházak részvételéről és szerepéről tartott előadást. Az egyházüldözés részeként Magyarországon is végeztek ki mind katolikus (Brenner János), mind református (Gulyás Lajos) papot 1957-ben.
Vida László
Dupka György, a Kárpátaljai Művelődési Intézet igazgatója 1956 emlékezete az irodalmi visszaemlékezések tükrében címmel tartott előadásában
a röpcédulák szövegeit elemezve mutatta ki, hogy azok megszövegezésében miként kelt életre a XIX.századi magyar irodalmi hagyomány és ily módon milyen jelentős szerepe tud lenni a politika formálásában az irodalomnak.
Váradi Natália – a korábban már említett szőlősi dokumentumkötet után az egyetem idei másik forráskiadványát, A gálocsi politizáló csoport esete KGB-s dokumentumok alapján című forráskiadványt ismertette. A professzorasszony a KGB ungvári archívumában kutatta fel Gecse András református lelkész és fiatalkorú környezete kihallgatási jegyzőkönyveit.
A dokumentumok tanúsága szerint Gecse András református lelkészt 1958. december 2-a és 1959.január 4-e között hallgatták ki a szovjet hatóságok. Vélelmezhetően koncepciós pert készítettek elő, ami azért járt kudarccal, mivel Gecse Andrásból nem sikerült beismerő vallomást kicsikarni, és az egyik vallatásba a református pap bele is halt.
A beregszászi állomás
Ezt követően Gecse András két rokona közül Gecse Géza, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem adjunktusa mondta el, hogy 1971-es, Kárpátaljáról Magyarországra való átköltözésükig már gyerekként is tudták, hogy mi volt – ők így hívták – Bandi bácsi sorsa. Bandi bácsi testvérét, Pista bácsit már 1944-ben elhurcolták az oroszok –. csak jóval később tudta meg a család -,hogy Belaruszba, de a mai napig nem tudják, hogy hol és pontosan mikor halt meg, és azt sem tudják, hol van eltemetve.
Váradi Natália, Varga János, Orosz Ildikó
A nagyapjuk, aki katona volt, 1944-ben a gyűjtőtáborból megszökött, hónapokig bujkált, majd amikor úgy tűnt, hogy nem fenyeget immár a bevagonírozás veszélye, megjelent a szülői házban. Persze ez a KGB-nek is feltűnt, ám a hideg vizes vallatások ellenére végül életben maradt. Bandi bácsi ekkor szerencsésnek tűnt, hiszen már 1944-ben megölhették volna. Gecse Géza szerint vallatói túlbuzgalom lehetett, hogy 1959 január elején a kgb-sek agyonverték Bandi bácsit. De Bandi bácsi sorsa nem egyedi, hiszen Kárpátalján nem találunk olyan családot, amelynek ne lenne olyan férfi tagja, aki ne pusztult volna el 1944-et követően.
Sarusi Kis Béla
Gecse Géza elmondta, hogy
hálás Váradi Natáliának ezért az elképesztő teljesítményért, ami a dokumentumkötet összegyűjtését illeti, hiszen Magyarországon is ritka, hogy ilyen lelkiismeretes munka születhetne.
A konferenciát követően valamennyi résztvevő megkoszorúzta a beregszászi vasútállomás mellett található 1956-os emlékművet. Végezetül az érdeklődők szakmai tanulmányút keretében emléktáblákat koszorúztak egyrészt az ungvári börtön külső falánál, majd az ungvári KGB épülete mögötti parkban – a forradalom áldozatainak emlékművénél, valamint az újonnan felavatott Nagy Imre-szobornál. Az Ungvár körüli csúcsforgalom miatt Beregszászra Csap felé tettek kitérőt, ahol Ungvártól 8 kilométerre Homok és Szürte között található Keretnye, ahol Kádár János „szolnoki” nyilatkozata még 1956 november legelején megszületett.
Fotók forrása: Gecse Géza
Aspektus/Felvidék.ma
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
