1848. március 15. a nagybetűs történelem és a kisbetűs történetek napja. A forradalom és a József napi vásári készülődés ideje. A fiatal értelmiségiek és a pesti polgárok történelmet írtak, de délidőben jó étvágyat kívántak egymásnak, elballagtak ebédelni azzal, hogy délután újra találkoznak. És nem maradtak otthon kicsit sziesztázni. Közel 10 ezren újra összejöttek a Nemzeti Múzeumnál.
A város élte a megszokott életét ezen a napon is. A pestiek piacoltak, kereskedtek és pereskedtek, verseskötetet, frissen megjelent szakácskönyvet vettek a tíz belvárosi könyvesbolt valamelyikében, vagy divatos ruhát a Párizsi-köz elegáns butikjaiban, színházba mentek, szerelembe estek.
Szilágyi Lilla, a Nemzeti Színház tizenöt éves színésznője egy próba után kilépett az utcára, és a Duna irányában, a Landerer nyomda előtt hatalmas tömeget vett észre. Közelebb sétált, és felismerte az erkélyen szónokoló, zöld esőkabátos fiatalemberben Bulyovszky Gyulát, aki korábban, az Ellenzéki Kör bálján, már beköltözött a fantáziájába. Követte több népgyűlésre is, és a tavasz úgy rendezte, hogy a közügyek mellett legyen idejük a szerelemre is. Még ugyanebben az évben összeházasodtak.
Jókai Mór és Laborfalvi Róza, az ünnepelt színésznő között is ekkor robbant a szerelem. Március 15-én este a Bánk bán előadása végén Jókai felment a Nemzeti színpadára, és olyan lelkesítő beszédet mondott, hogy a városi legenda szerint a színésznő megcsókolta érte. Petőfi szívből és a tőle megszokott nagy elánnal ellenezte a barátja rajongását, majd házasságát a dívával. Még arra is képes volt, hogy levelet írt Jókai anyjának, és intrikált ellenük.
A márciusi ifjak asszonyai közül a legizgalmasabb Szendrey Júlia volt. Dohány utcai lakásukban éjszakába nyúlóan folytak a forradalmi előkészületek. A vitákban Júlia is részt vett, egyenrangú szellemi partnerként, amire még a felvilágosultan gondolkodó férfiak némelyike is összevonta a szemöldökét. Ráadásul otthon sokszor nadrágot viselt, és dohányzott, ezzel is borzolta a női viselkedésről másképp gondolkodók kedélyét. A szerelmük azonban kikezdhetetlen volt. Petőfi így írt naplójában: „éj nagy részét ébren töltöttem feleségemmel együtt, bátor lelkesítő imádott kis feleségemmel, ki mindig buzdítólag áll gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló.”
A szerelmes fiatal nő, a Petőfi hitvese szerepkörön túl, amiben legtöbben látni szeretnék még ma is, önálló alkotó volt, verseket írt, Andersen-meséket ültetett át magyarra. Műfordításait a legjobbak között tartják számon. De nemcsak a tollat, a tűt is jól forgatta. Március 13-án Petőfi lejegyezte: „Míg én az egyik asztalnál a nemzeti dalt írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt magának.” A piros-fehér-zöld fejdísz ma a Petőfi Irodalmi Múzeumban látható.
Közel 110 ezren lakták, magyarok, németek, szlovákok, görögök, szerbek… Itt volt az ország két legnagyobb törvényszéke, így aztán jogászokkal már akkor is „Dunát lehetett volna rekeszteni”. A korabeli adatok szerint 576 ügyvéd és 146 orvos dolgozott Pesten. És 32 „hangász”!
A forradalomban „főszerepet” játszó, ma is álló épületek a változatlanság illúzióját keltik. A Nemzeti Múzeum Pesten, Táncsics börtöne Budán, a heti vásároktól hangos egykori pesti főtér, a mai Március 15. tér a Belvárosi templommal a Duna-parton vagy a Landerer nyomda háza, ahol röplapra került a 12 pont és a Nemzeti dal. A korabeli utazók Pest egyik legszebb épületeként írták le a Károlyi-palotát, ahol ma a Petőfi Irodalmi Múzeum működik. Az eredeti Pilvaxot viszont már hiába keressük, elsodorta a múlt század eleji városrendezési lendület, 1910-ben már nyoma sem volt. Az első Nemzeti Színházat is nehéz belelátni az Astoria szállóval szembeni modern irodaházba, (1913-ban bontották le), ahonnan a fiatal, segédszínész Petőfi lámpással kísérte haza előadás után a színésznőket.
Gyér volt a közvilágítás, a 270 utcára csak 300 lámpa jutott. Nyaranta, teliholdkor azok sem égtek. Az 1845. évi Honderű szerint az olaj olcsósága dacára is sötétben botorkáltak a polgárok. Földúton, sokszor porban jártak, és természetes volt, hogy egy-egy tyúk vagy malac vonult át előttük. Az utcák fele sem volt kikövezve. Még a főútvonalnak számító Kerepesi út is olyan kátyús volt, hogy a napi tengely- vagy keréktörések bőven adtak témát a lapok hírrovatainak. A vízi közlekedés viszont világváros látszatát keltette, 1831-től menetrendszerűen jártak a gőzhajók Bécs, Pozsony és Pest között.
Apropó Duna. Vajon hogy ment át a sokezres forradalmi tömeg Budára – ami akkor még önálló város volt –, hogy kiszabadítsák a politikai foglyokat, ha nem voltak hidak? Széchenyi Lánchídja ugyan már állt, de csak egy évvel később adták át. Hajóhídon közlekedett az ikervárosok lakossága! Antalffy Gyula Reformkori magyar városrajzok című könyve szerint ez a híd kilenc méter széles volt, negyvenhárom lehorgonyzott hajótest tartotta, és rendkívül nagy forgalmat bonyolított le. Igaz, mozgott, imbolygott a szekerek, konflisok és a járókelők alatt, de biztonsággal lehetett rajta közlekedni. Sokezres tömeg kelt át rajta március 15-én is, kiszabadítani a Várban raboskodókat. Egyetlen politikai foglyot találtak. (Volt ugyan még egy, de őt ottfelejtették, néhány hét múlva engedték szabadon.) Táncsicsot viszont lelkesen kihozták a börtönből. Nem tudták, hogy stressz hatására, legyen bár az az izgalom jó és boldogító, elalszik. De nem csökkentette a forradalmi lendületet az sem, hogy kissé kókadozott szabadítói karjában.
Közvélemény-formáló, demokratikus helyek, szellemi központok a polgárosodó nagyvárosban a kávéházak. A francia forradalom hőseinek arcképével díszített Pilvax a radikális fiatalok találkozóhelye, ahová – bár ki tudja, hány vendégnek lehetett ez valóban fontos – kutyát is be lehetett vinni.
A költők, írók, művészek, jurátusok, diákok nemcsak forradalmat szerveztek, lapot szerkesztettek, cikket írtak, verseket olvastak fel, hanem biliárdoztak, kártyáztak, limonádét, mandulatejet és édes likőröket, csokoládét, borlevest és persze kávét ittak. A tulajdonos, Fillinger János maga pörkölte a nyers kávét, ezt a kényes munkát sosem bízta a segédeire. Városszerte híres volt a kávéház kuglófja is.
Azt nem jegyezték fel a krónikák, hogy volt-e olyan törzsvendég, aki a forradalmi ebédszünetet a Pilvaxban töltötte. Enni azonban már akkor is sok helyen és sokfélét lehetett Pesten. A József napi nagyvásárra már tábort vertek az árusok a Duna-parton és a Nemzeti Múzeum melletti téren, s megjelentek a korabeli „fast foodot” kínáló asszonyok, a lacikonyhákkal. Az akkori Városháza előtti téren álltak sátraik, fazekaikat ruhába takarva tartották melegen a káposztát, a kását, a szalonnás gombócot, és kolbászt meg húst sütöttek. Sok embert kellett etetni, az évi négy nagyvásárra zsúfolásig megtelt a város. A vendéglők persze változatosabb fogásokat kínáltak, mint az utcai étkezdék, a kenyértésztában sült sonka vagy főtt malac ecetes tormával ma is felkerülhetne az étlapokra, a hódcomb sütve viszont büntetendő lenne, hisz a hód ma védett állat. S hogy mi volt a márciusi események főszereplőinek a kedvence? Jókainak a malackörmös bableves, Kossuthnak a pozsonyi kifli, Széchenyinek pedig a „jeges nyalat”, vagyis a fagylalt. Arany felesége Petőfit töltött káposztával várta, de szerette a rostélyost, a gulyást, a paprikás csirkét. 1847-ben pedig ezt írta: „Szeretőmet, a franciákat, a túrós tésztát, és a rónaságot fülem hallatára ne gyalázza senki.”
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
