Manapság mintha egyre inkább omladozna az a világkép, amely a második világháború után prosperáló békeidőszakban kezdett el épülni.
Likasszák már az égben fönt a rostát / s a csillagok tengelyét olajozzák / szorgalmas angyalok. És lészen csillagfordulás megint” – Wass Albert 1948-ban vetette papírra fenti sorait. Egy olyan korban, amikor az addigi fejlett világ szerencsétlenebbik felének valóban csak a remény maradt, hogy egyszer majd fordul a széljárás, és hazánk is kilábal a bajból. És valóban, ez a remény minden korban vigaszul szolgálhatott az aktuális politikai fordulatok és államrezsimek kárvallottjainak, hiszen a történelem rendje már csak az, hogy megdönthetetlennek hitt birodalmak és ideológiák jönnek-mennek, mindaddig, amíg a történelem ura újra eljön dicsőségben, és országának nem lesz vége. Nem tudom, hogy ezt az alapvető igazságot csak a XX. század önmagától megrészegült embere felejtette-e el, mindenesetre húszéves távlatból végletesen naivnak tűnik az amerikai sztárpolitológus-filozófus és általános megmondóember Francis Fukuyama tézise a neoliberális demokráciafelfogás végső győzelméről, amelyet a szerző egyenesen a történelem végeként aposztrofált.
Manapság mintha egyre inkább omladozna az a világkép, amely a második világháború után prosperáló békeidőszakban kezdett el épülni a politikai korrektség és az egyenlőség mindenekfelettiségének talapzatán. Néhány évtized alatt a politikai hatalmat magához ragadó liberális elit ezeréves igazságokat igyekezett ledönteni. Hogy van Isten, aki a világot és benne mindent megteremtett; hogy az embert férfinak és nőnek teremtette; hogy létezik jó és rossz, a hatalom alapvető feladata pedig, hogy pártolja az előzőt és üldözze az utóbbit. Az ezeréves igazságok helyett újakat kaptunk. Olyan bálványokat, mint a tolerancia, a környezetvédelem, az öncélú technicizálódás, az emberi vágyak alapvető joggá válása. Szép csendben az új világkép vált uralkodóvá, egyfajta államvallássá a fejlett világban, aki pedig tiltakozott ellene, az rögtön szélsőséges-rasszista-homofób-kirekesztő csürhe lett, a társadalom ellensége, akit – ha fizikailag nem is – mindenáron meg kell semmisíteni. Hogy miért tűrték el ezt az emberek, arra nehéz válaszolni.
Két világháború borzalmai után valószínűleg mindenkiben olyan erős volt a béke utáni vágy, hogy szemet hunytak a változások felett még akkor is, ha nem tetszett nekik. Az új eszmék terjedését segítette a gazdasági növekedés is, hiszen hosszú évtizedekig mindenki valóban egyre jobban élt. De milyen áron? A fejletlen világ teljes kiszipolyozása odáig vezetett, hogy mára mindenki a fejlett részeken akar élni, s – hála a globalizációnak és az emberi jogi fundamentalizmusnak – ehhez minden lehetőség adott is.
Sokan úgy gondolják, hogy a még mindig csak kibontakozófélben lévő migrációs válság a kulcsa mindennek; ha valahogy sikerülne megoldani, akkor megint minden szép és jó lenne. A jelenlegi válság azonban csak egy tünet, annak a betegségnek a jele, amely az egész fejlett világot sújtja. A kórságra persze különböző módokon reagálnak az emberek. De leginkább dühből utasítanak el mindent és mindenkit, ami és aki ehhez a világrendhez köthető. Áprilisban a hollandok népszavazáson utasították el az unió és Ukrajna közötti szabadkereskedelmi megállapodás ratifikációját. Vajon a derék hollandusok úgy gondolták, hogy az az ország, amely területe jelentékeny részét veszítette el az EU-hoz való közeledés miatt, nem érdemli meg a megállapodást? Dehogy! A regnáló kormányuk és a politikai elit ellen szavaztak, dühből, nem mérlegelve a következményeket.
Júniusban a britek többsége arra szavazott, hogy az ország hagyja el az Európai Uniót. A választók többsége nyilvánvalóan nem mérlegelte, hogy milyen előnyök és hátrányok származnának a kilépésből, egyszerűen arra szavaztak, hogy ami van, az rossz. Aztán jött Donald John Trump, akit az amerikai nép minden idők legnagyobb lejáratókampánya ellenére is elnökévé választott. Vajon azért, mert kivételes politikai képességekkel rendelkezik? Dehogyis. Éppen azért, mert nem része annak a politikai elitnek, amely az elmúlt évtizedekben vezette az országot. Most pedig itt van az olasz népszavazás, ami pontot tett Matteo Renzi politikai karrierjének a végére. Nyilvánvaló, hogy a választók nem arra az alkotmányos rendszerre szavaztak, amelynek eredményeként 70 év alatt 60 kormány váltotta egymást. Nem, ők Renzi ellen szavaztak.
Persze igaz, hogy Ausztria következő elnökét nem Norbert Hofernek hívják majd, de senki se gondolja, hogy az FPÖ a 2018-as választásokra kisebb célt tűz ki maga elé, mint a kormányalakítást. Miért is tennék, jelöltjük úgy kapott több mint 46 százalékot, hogy mindenki, de tényleg mindenki ellene kampányolt – hogy a választások tisztaságáról most ne is értekezzünk.
Úgy tűnik tehát, hogy a csillagfordulás, ha nem is egy pillanat alatt, de szépen lassan csak végbemegy. Mi lehet a következő lépés? Csak a történelem ura tudja. A sort mindenesetre Olaszország nyitja, ahol a referendum bukása után lemondott Matteo Renzi kormányfő. Jövőre választások lesznek Franciaországban, Németországban és Hollandiában is. Franciaország legnépszerűbb politikusa jelen pillanatban Marine Le Pen, az évtizedekig indexen lévő Front National elnöke. Németországban idén sikert sikerre halmozott az AfD, és bár nem ők a választások esélyesei, sokak szerint jövőre jöhet számukra az igazi áttörés. Hollandiában a közvélemény-kutatásokat a populistának és szélsőségesnek bélyegzett Szabadság Párt vezeti, pedig ha valahol, ott aztán tombolt az elmúlt évtizedekben a politikai korrektség.
Mindezek fényében fel kell tennünk a kérdést, hogy ebben a változó világban hol áll régiónk és benne természetesen hazánk? Merthogy nem szoktuk hangoztatni, de a változás talán itt indult el először. 2010-ben kezdődött az a radikális átmenet, amely a mai napig tart Magyarországon, és az élet számos területén hozott újdonságot szimbolikus és kézzel fogható értelemben egyaránt. Emlékszünk még, hogy éveken át mi játszottuk a fekete bárány szerepét? Amikor ránk mutogatott az egész felvilágosult európai értelmiség? Aztán ezt a szerepet Lengyelország vette át. Nekik könnyebb dolguk volt, mert már kitaposott úton jártak, ráadásul felgyorsultak az események, és egyre kevesebbeket érdekelt a lengyel alkotmánybíróság átalakítása, amikor éppen másfél millió hívatlan vendég érkezett Európába. Trumpra már sokkal nehezebb mutogatni, hiszen mégiscsak az Egyesült Államok elnökéről van szó. Mégis sokan kárognak most is.
De mi lesz, ha a liberális véleményformáló elit szépen lassan mindenhol kiszorul a politikai vezetésből? Jobb világban fogunk élni akkor? Ezt nem tudhatjuk, de remélhetjük, hogy legalább őszintébben.
Kovács István
A szerző stratégiai igazgató, Alapjogokért Központ
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
