A történész harag és részrehajlás nélkül elemez, de a személyes emlékezet szubjektív, segít a közösségi emlékek teremtésében – mondta az InfoRádió Aréna című műsorában a Nemzeti Emlékezet Bizottság elnöke. Földváryné Kiss Réka arról is beszélt, hogy egy külső szabadság nélküli korszakban is lehet a belső szabadságot megélni, mert döntési lehetőség mindig van.
A 21. század emberének talán az egyik kulcsproblémája, hogy miként viszonyul a történelem és az emlékezet egymáshoz, miközben egy történésznek tulajdonképpen az a feladata, hogy harag és részrehajlás nélkül próbáljon megérteni, elemezni – fogalmazott Földváryné Kiss Réka az InfoRádió Aréna című műsorában, hozzátéve: az emlékezet viszont picit más, sokkal szubjektívebb, szelektál, felejt.
„A 20. század totális diktatúráinak közepette kényszerű felejtés is volt, töredékes, konfrontatív, tehát sokszínű, ahogy a történelem is.
Az, hogy hogyan lesz az egyéni, családi vagy közösségi emlékezetből egyfajta kikristályosodott, a közösség identitását, tudatát szervező nagy narratíva, egy bonyolult kérdés, de tulajdonképpen ez maga az állami emlékezet, ami a hivatalos emlékezet felé tart, amiből aztán történelemtankönyvek és emléknapok születnek, magyarán valahogy intézményesül” – fejtette ki a szakértő.
Meglátása szerint az általa vezetett Nemzeti Emlékezet Bizottság egyfajta membránszerepben van, hiszen egyszerre gyűjti a személyes emlékezeteket, és segít ezt közösségi emlékezetté formálni, és amikor ezek történelmi tankönyvekbe kerülnek, akár emléknapokon megemlékezésekké szerveződnek, már egy kikristályosodott formát adnak tovább. „Ez egy összetett és nem is konfliktusmentes feladat, és azt hiszem, hogy nem is egyirányú” – jegyezte meg.
Arra a kérdésre, hogy nem érzik-e néha lehetetlen feladatnak a nagyon közeli korszakból egy nem vitatott nemzeti emlékezetet „kikristályosítani” – amikor még a 1848/49-es forradalmat illetően is vannak olyan kérdések, amikben nem mindenki ért egyet, lásd például Görgei Artúr szerepét –, válaszul kifejtette: a közvetlen tapasztalataink sokszínűek, pláne a 20. század totális diktatúráinak a tapasztalattörténete igen sokszínű, ezért
nem is arról van szó, hogy a végén egy narratíva, egy igazság lesz minden kérdésben. Erre szerinte nem kell és nem is szabad törekedni.
„Kétségkívül vannak olyan történeti tények, amelyeket a történész több forrás összevetésével képes verifikálni, amire lehet alapozni, amiben van konszenzus – folytatta Földváryné Kiss Réka –, de utána az interpretációk mindig is sokszínűek, sokfajták lesznek, megőrizve azt a toleranciát, azt a szabadságot, hogy különböző történeti eseményeket mások és másképp élnek meg.”
Az, hogy valaki a saját megéléstörténetét elmondja, hogy ennek létjogosultsága legyen, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnöke szerint alapvető és nagyon fontos dolog, de emellett azért vannak olyan – sok esetben erkölcsi – kérdések, ahol azt tudják mondani: „a történelem ezen és ezen a pontján a közösségi érték vagy érdek, akár egy nemzeti érték és érdek, ez az ügy mellett volt”.
Arra a felvetésre, hogy magyar vagy kelet-közép-európai „specialitás”-e, hogy itt a hősök általában azok, akik a saját lator államuk ellen harcolnak, amikor az épp az állampolgárait pusztítja, vagy ez egy világjelenség, Földváryné Kiss Réka rámutatott, hogy ez alapvetően a totális diktatúrákra jellemző. És bár Nyugaton is vannak bőven feldolgozandó történetek, de azért az, hogy évtizedekig totális – saját elnyomó rendszerük és a német, majd szovjet – diktatúrában élnek és helytállnak társadalmak, az Kelet-Közép-Európának és az egykori szovjet blokknak a sajátja – tette hozzá a szakértő, aki szerint az itt élők történetei azért nagyon felemelők és elgondolkodtatók, mert azt mutatják meg, hogy
egy külső szabadság nélküli korszakban hogyan lehet a belső szabadságot megélni, mert döntési helyzet/lehetőség mindig van.
„Akkor is, ha a döntésnek halál a vége” – fogalmazott.
Forrás:infostart.hu
Tovább a cikkre »
