Óvodába nem jártam, a nagyszüleim vigyáztak rám. Még kisiskolás koromban is, mert akkor még annyi gyerek volt az érsekújvári magyar iskolában, hogy az alsó tagozaton váltakozó tanítás folyt.
Az egyik héten délelőttösök, a másikon délutánosok voltunk. Aztán előbb minden második szombat volt szabad, majd kicsit később, a fejlettebb szocializmus korában már mindegyik, ha nem volt éppen munkaszombat.
Akkor még ezernél több gyerek volt az érsekújvári magyar iskolában, de elfértünk, pedig a gimnáziumi osztályokkal együtt 11 éves volt az iskola, aztán egy ideig a közgazdasági szakközépiskola magyar tannyelvű osztályainak is helyet adott. Ma pedig jó, ha háromszázötvenen vannak a sok bejáróval együtt, a magyar gimnázium pedig mégis máshol van. Sokan mondják, hogy egy épületben, együtt a két iskola erős bástyaként előnyösebb lenne az újvári magyarság megmaradása érdekében. Csak hát ezt nem mindenki gondolja így…
Néha megmakacsoltam magam, toporzékoltam, nem akartam a nagyanyámékhoz menni. Kikönyörögtem, hogy szüleimmel tarthassak az iskolába. Általában „hospitáltam” a hátsó padban ülve anyám matematikaóráin. A tornateremben éreztem magam igazán jól a testnevelésóráin. Apám igazgatói irodájában ülve általában „írógépeztem” legalább öt másolattal. Mindig jól összekentem magam a kék indigóval, amit néha, nagy bánatomra, fordítva tettem a papírok közé, és kezdhettem elölről a „munkát”.
Nekem félelmetesnek tűnt a majdnem sötétség, azokon a métereken általában átfutottam. A mi házunkban se szerettem a pincébe járni, pedig a földszinten laktunk. Féltem, amikor a szüleim lezavartak fáért vagy szénért, mert akkor még kályhafűtés volt a házban. Ez végigkísérte szinte az egész ifjúkoromat! Hetesként fűteni kellett az általánosban, a mai Czuczorban, aztán a gimnáziumban is, a régi Pázmányban, mindkettőben pont azután álltak át központi fűtésre, amikor elballagtunk. Még a katonaságnál, Nagymihályban is kályhával fűtöttünk! A szocializmus utolsó éveiben több ellenzéki gondolkodású kényszerült kazánfűtőként dolgozni, aztán a rendszerváltást követően miniszterek lettek. Én nem.
Nagymamámnál titokban babot is ültettem, és amikor kikelt, azt lestem, mikor kezd el futni, mert azt mondták, futóbab. A pöttyös gumilabdát pedig szándékosan rúgtam a rózsabokorba, hogy teszteljem a tűrőképességét. Anyám vett nekem Esztergomban egy piros pettyest, olyat csak Magyarországon lehetett kapni. Azzal aludtam! Az első, majdnem igazi focilabdám elég oválisra sikeredett, a lakóházunk udvarán az egyik szlovák gyerek meg is szólta, hogy nem lehet vele pontosan rúgni… Mondtam neki, hogy csak azért nem tudsz, mert béna vagy. Aztán már csak a szobában rugdostam vele, nem vittem ki többet az udvarra, nehogy bántsák.
Aztán egyszer csak elillant ez a félelmem, jött helyette másik, mert félelmek nélkül nem teljes az életünk. Sokat „egykapuztunk” az udvaron a keresztapámmal és az unokabátyámmal. Egy falhoz fordított fémvödör volt a kapu, ami a lövéseknél, hangfogó háló hiányában, nagyokat zördült. Ilyenkor nagymamám az első emeleti szobaablakhoz futott riadtan, és lekiabált keresztapámnak, hogy mit csinálsz Béla, elment az eszed, gyerekekkel ricsajozol! De azért egy kis laposüvegben, amiből kifogyott a sütésnél a rum, kötélen leengedett nekünk finom limonádét vagy csinált málnát (így neveztük a szörpből készült üdítőt), hogy ne kelljen felmennünk az első emeletre a szomjunkat oltani!
Álmomban egyszerre vagyok felnőtt és gyerek is: felnőttként féltem a fájós térdemet, ezért remegek a leugrás előtt, gyerekként viszont a magasból való leugrás csábító veszélye izgalmasan vonzó. Aztán amikor földet érek, óvatosan próbálgatom a térdemet, semmi baja… Győzött a gyerek!
Gyerekkorunkban minden felvidéki üdítőt málnának hívtunk. A vendéglőkben a csinált, szirupos málnába tettek befőttet is, és szalmaszállal szürcsölgettük, belefújva habosítottuk, kergetve benne a gyümölcsöt! Még nagyobb élmény volt Magyarországon a különleges ízű Bambit vagy Jaffát inni! Úgy emlékszem, Magyarországon minden különleges volt, mert mindenki magyarul beszélt, irigyeltem is az ott élő rokongyerekeket! Mi csak nyaralni jártunk oda, ők ott élhettek… Csak később tudtam meg, hogy nem jókedvükből, hanem kényszerűségből.
Megjelent a MAGYAR7 34. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
