95 éves korában szeptember 19-én elhunyt Sajdik Ferenc Kossuth-díjas grafikus és karikaturista, a Nemzet Művésze, akinek többek között a Pom Pom meséi, valamint A nagy ho-ho-ho-horgász szereplőit köszönhetjük. Egykori kollégája, Mészáros Ákos megemlékezését olvashatják.
Szürkére váltottak az internetes oldalakon a színes fényképek, amelyek Sajdik Ferencről készültek. Pedig ő a sokszínűség, a sokoldalúság megtestesítője volt. Meghalt minden idők egyik legnagyobb magyar karikaturistája, Sajdik Ferenc.
Otthonosan mozgott tusba mártott tolla, ecsetje és krétája a rajzpapíron, megjelentek rajzai nyomtatásban, újságokban, felnőtteknek és gyerekeknek szóló könyvekben, a tévében, rajzfilmekben, sőt volt idő, amikor még óriásplakáton is az ő rajza keltett figyelmet.
Hányszor, de hányszor láttam őt rajzolni hétről hétre az egykori Ludas Matyi szerkesztőségében, tizennyolc éven keresztül minden kedden és csütörtökön. Nagyon sokat köszönhetek neki. Amikor a laphoz kerültem 1973-ban, ő már akkor is „nagymenőnek” számított a karikaturisták között, mondhatnám azt, hogy abszolút tekintély volt a szakmában. Azonban barátságos és segítőkész volt, biztatott, ha elbizonytalanodtam, jótanácsokkal látott el, ha kellett, hiszen mit tudhat még egy tizennyolc éves gyakornok a világról, pláne amikor váratlanul elismert, hírneves emberek közé kerül. Nem kis szerepe volt abban, hogy ilyen sokáig ott maradtam a szerkesztőségben, egészen 1990-ig. Ferivel – talán nevezhetem így, hiszen ötvenkét éve ismertük egymást – gyakran beszéltünk telefonon az utolsó napjaiig.
A harmincas években a Török Pál utcai képzőművészeti gimnáziumban kezdte szakmai tanulmányait. Majd később nyomdában dolgozott cinkográfusként, miután kitanulta ezt a szakmát. Közben persze a rajzolást sem hagyta abba, karikatúrái alakultak, fejlődtek, megjelenésre vártak.
Az ötvenes évektől a Rádió- és Televízióújságnál dolgozott tördelőszerkesztőként, és már a karikatúrái is megjelentek a lapban, majd nemsokára a Ludas Matyiban. 1965-ben Tabi László hívására végleg a Ludas szerkesztőségéhez csatlakozott.
Sajdik higgadt, kiegyensúlyozott ember volt, egykönnyen nem „kapta fel a vizet”, de a véleményét sohasem titkolta. Amikor 1976-ban Tabi László nyugdíjba ment, a búcsúztatásán iktatták be Árkus Józsefet új főszerkesztőnek, aki a Népszabadságtól jött át hozzánk. Feri odasúgta nekem: „Remélem, nem fogja erőltetni a párttagságot, mert az baj lenne…” Szerencsére Árkus nem kényszerített soha senkire semmit.
Feri rajzai mulatságosak voltak, karakterei aranyosak, kedvesek, szerethetők, hiszen ő maga is az volt. Nem kereste a konfliktust a kollégákkal, nem kötött bele soha senkibe. De szentimentális sem volt; nem siránkozott és nem panaszkodott, de nem is hunyászkodott meg, ha ki kellett állni valami vagy valaki mellett.
Rajzolt alakjai, figurái hús-vér emberek, alacsonyak, magasak, kövérek és soványak, kalaposak és sapkásak, kopaszok és hajasok – tehát olyanok, mint mi vagyunk, valamennyien. Ahogyan Kernács Gabriella művészettörténész és műsorszerkesztő fogalmazta meg egyszer: „Sajdik nem azt mondja, hogy ilyenek vagytok, hanem azt, hogy ilyenek vagyunk.”
Feri figuráiban is azonosult velünk. Nem lett kívülálló, a sikerei nem változtatták meg, nem vált lenézővé, nagyképűvé. Ahogyan a „Ludas 80” esten az Újpesti Polgár Centrumban Krenner István mondta: „Sajdik rengeteg maszek munkát adott át nekünk, ha lehetősége volt rá.” Egyszer e sorok írójának is: egyik rajzfilmjéhez háttereket rajzolhattam a rajzfilmstúdiónak.
Ferit és feleségét, Marikát tavaly láttam utoljára, amikor meghívott magukhoz látogatóba. Sokat beszélgettünk, dedikált könyveket kaptam tőle, felesége is, amikor csak tudott, bekapcsolódott a társalgásba. Legendásan jó házasság volt az övék, hetvenhárom évet éltek együtt, és több mint nyolcvan éve ismerték egymást. Feri azt mondta akkor: „Tudod, arra vagyok a legbüszkébb, hogy a lányaim azt mondták, mióta élnek, nem hallottak még egyszer sem egyetlen hangos szóváltást sem közöttünk.”
Amikor eljöttem tőlük, Feri a házuk erkélyéről hosszan integetett, amíg csak el nem kanyarodott az út. Azt gondoltam akkor, ki tudja, találkozunk-e még személyesen, hiszen akkor a mester már 94 éves volt.
Sajdik Ferenc életműve hatalmas, hihetetlen mennyiségű rajz maradt utána, könyvcímlapok és illusztrációk százai, vagy inkább ezrei várnak majd feldolgozásra.
Azt szokták mondani, írni ilyenkor, az elhunyt nagy űrt hagyott maga után. És ez így is van, hiánya számomra felfoghatatlanul nagy, nem pótolhatja őt senki. Ráadásul a régi Ludas Matyi-gárdából már csak hatan élünk.
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
