Tárca a Szalonban.
Állj csak meg, nyugger! Mi van a kocsidban?
Csokitojás? Csokinyuszi? Van egy kis pia is? Papinak húsvétra? Naaa! Egy kis piát akarunk! Meg csipszet az unokáktól! Naaa! Nyisd csak ki a kicsi kocsidat! Mami. Maminyugger. Te vén ricsés! És nevettek.
A néni bal kezében rehab-bot volt, a jobbal meg húzta a piros-fehér pöttyös bevásárlókocsiját, vagyis csak húzta volna, de néhány suhanc elállta az útját. A nem messze levő boltból jött, megismertem a nála levő kocsijáról. Irigyeltem tőle a babos kocsiját. Mint ahogy a suhancokat is ismertem, vagyis láttam már sokszor őket, tizenöt év körüli gyerekek lehettek, előretépett, márkás, kínai farmer volt rajtuk, színes tornacipő és kapucnis pulóver. Valamelyik környékbeli iskolába járhattak, délután szoktak gyülekezni csak, de most, hogy digitális oktatás volt, már délelőtt bandáztak. Eddig se tanultak, most meg már minek. Karanténfergők voltak.
A néni mondott valamit a suhancoknak, nem hallottam, hogy mit, szavait elhalkította a félelem. Mert a néni félt. Hétköznap délelőtt, Pest külső belvárosában. Az utcáról lehetett látni a Duna túloldalán, a Gellért-hegyen a Szabadság-szobrot. A néni most nem volt szabad, már a táskájához nyúlkáltak a fiatalok. Segítségért kiáltott, de a járda üres volt, az a néhány autó, ami elhaladt mellettük, meg nem törődött velük.
Az einstandolás elejét még távolabbról láttam, de már csak néhány lépésre voltam tőlük. Tudtam, hogy fizikailag nem tudok segíteni, én is ugyanolyan bottal járok, már jó tíz éve, mint a néni. Elővettem a hátizsákomból a fényképezőmet, mindig nálam van, szakmai ártalom, és le akartam fényképezni őket. Egyikük elindult felém, és üvöltött, meg ne próbáld nyominger! Hirtelen nagyon nyugodt lettem. Öcsi! Ez a gép, a benne levő anyaggal együtt, úgy két milla. De lehet úgy kettőkettő is. Az már letöltendő. Mindannyiatoknak. Csoportos garázdaság. Kattintottam egyet. A fiú meghátrált, aztán a többiekkel együtt elfutott.
A néni hálálkodni próbált, csak segíteni akartam, mondtam, szerencsénk volt, hogy délelőtt van, nem voltak még bedrogozva, mert agyon is verhettek volna minket a botjainkkal. Máskor ne a nyuggersávban tessék vásárolni, hanem olyankor, amikor többen vannak az utcán.
Nem vettem észre, hogy már én is a covidszlenget használom.
Ez az eset tavaly húsvét előtt néhány nappal történt Pesten a Práter utcában, ahonnan tényleg látni a Szabadság-szobrot. A járvány miatt kijárási tilalom volt érvényben, csak munkavégzés, egészségügyi séta, orvos vagy gyógyszertár, bevásárlás vagy állatsétáltatás miatt lehetett elhagyni az otthonunkat. (Nem vicc, hanem tény, hogy az állatmenhelyeken megnőtt a kutyákat örökbe fogadni szándékozóknak a száma, aztán, amikor már megszűnt a kijárási tilalom, nem kellett a kutya a karanténfergéshez, újra ellepték a lakótelepet a kicsapott, kóbor kutyák. De volt, aki, mivel az első rendelet állatokról szólt csak, macskát sétáltatott pórázon, házinyulat, libát, az egyik faluban egy férfi a tehenével ment az éjszakai zugkiméréshez. Én is vettem viccből egy kínai, ugató plüsskutyát, de senki nem törődött velem, amikor este kilenckor sétáltattam az utcán, néha megnyomtam a hasán, életszerűen ugatott. Persze, a kínaiak mindent tudnak. Rendőrt nem láttam hetek óta a környéken, a többi kutyás meg szó szerint kutyába se vett.)
Otthon a Mamin gondolkodtam, most már nagy M-mel. A járvány alatti nyugdíjas testesült meg számomra benne. Ahogy körülállták a suhancok a Mamit, valami miatt Dino Buzzati Hajtóvadászat öregekre című novellája jutott eszembe, amelyben elvadultak az indulatok, és az utca jelszava az lett: „Üsd! Üsd az öreget!” Buzzati látomása a nyolcvanas évek eleji Olaszországban játszódik. „Olyan idők jártak, amikor negyvenen felül öregnek számított mindenki. Az új generáció pedig utálta, megvetette az öregeket. Kegyetlen, sötét harag bujtogatott: unokát a nagyapa, fiút az apa ellen. Mi több, afféle klubok alakultak, társaságok, közösségek, melyeket az öregek iránti vak gyűlölet tartott össze, mintha azok volnának felelősek az elégedetlenségükért, búskomorságukért, kiábrándulásukért, boldogtalanságukért.”
Nálunk szerencsére nem durvult el ennyire a helyzet, de tavaly március végén nem hetek, hanem napok alatt alakult ki egy nyugdíjasellenes hangulat, az ún. nyuggersáv miatt. Bevezették a nyugdíjasok bevásárlási idejét, a veszélyhelyzet idején saját védelmükben délelőtt 9 és 12 óra között kizárólag a 65 év fölöttiek tartózkodhattak a boltokban. Na, erre kitört a pánik. Dél előtt negyed órával már komoly sorok álltak a boltok előtt, várva a nyuggersáv (más kifejezéssel élve: banyatájm) lejártát. Húzzanak már haza a nyugdíjasok! De a nyugdíjasok nem húztak haza, mivel ők bármelyik időszakban vásárolhattak. Fiatal nők álltak sorba, mert nem volt otthon tojás meg prézli, és nem tudtak rántott húst sütni az otthon levő, homo fisz-ben dolgozó férjüknek, vagy éppen csipsz kellett a digitális távoktatás-ban otthon krétázó gyereknek. Beindult a felvásárlási láz, és valóságos élesztőpárbajt vívtak a nyugdíjasok bent a lisztes gondolánál, a déli nyitásra már nem maradt elég élesztő a középkorúaknak és a biofiataloknak.
Egyedül élek, nincsenek nagy igényeim, de nem tudtam elképzelni, hogy mi az a dolog, amit feltétlenül kilenc és dél között kell megvenni, ami nélkül nem lehet létezni, és ami miatt kialakult ez a burkolt vagy éppen nyílt, verbális gyűlölet.
Meg a suhancok einstandolása.
A Mamival történt eset pontosan egy éve történt. Amikor ezeket a sorokat írom, egy héttel húsvét előtt vagyunk. Nincs nyuggersáv, bárki bármikor vásárolhat, ha van még miből. A Mamit nem láttam mostanában. Lehet, hogy fél, de az is lehet, hogy meghalt. Most minden lehet. Egy éve naponta néhányan haltak meg, tegnap kétszázötvenketten.
Az elmúlt egy évben három dolog foglalkoztatott. Miként változnak az emberek közötti kapcsolatok? Hogyan élem meg én a magányt és a társtalanságot? (Csajom nincs, a tizenhét éves ikreimet fél éve, az oltásra váró, krónikus beteg édesanyámat nyolc hónapja nem láttam.) Harmadikként pedig, miként befolyásolja, alakítja nyelvünket, kifejezéseinket, szókészletünket a járvány.
A magánéletemről, a gyerekeimről majd később írok. Mindenesetre új jelenségként már V-generációként említik őket. Nem igazán értettem, de a kislyányom felvilágosított a telefonban. Apa, mi vagyunk a Vírus-generáció. És nevetett. Én csak az elvesztett szerelem gyermekeinek hívom őket.
Szinte nem is vesszük észre, de egy gyors, a magyar nyelvben soha nem látott nyelvújításban vagyunk benne. Erre is kitérek majd valamikor. Mindenesetre a címet alkotó két szóból a nyuggert már megmagyaráztam, a karanténfergőt még nem. Karanténfergőknek neveztük azokat az embereket, akik minden indok nélkül hagyták el az otthonukat, csak magának a ténfergésnek a kedvéért, valamilyen alibiből. Azért ideírnék még néhány érdekes, és gyakran használt karanténszót: Cecíliázni. Fotelmagány. Kenyérszűz. Koronababa. Kovidiot. Köpőrém. Könyökpacsi. Nyunyóka. Trikini. Onlány. Víruspara.
Buzzati novellájában a negyvenhét éves öreg papírgyárost üldöző banda vezére, aki szerint „ az öregség bűn”, miután az „öreget” a szakadék mélyére taszította, belenéz egy kirakat tükrébe. „Egy ötvenes férfi nézett vissza reá, fonnyadt arc, savós szem… Fütty harsant, hosszan, élesen, vérfagyasztóan. S hozzá a kiáltás: – Üsd az öreget, üsd!”
A tavalyi suhancok most már tizenhat évesek.
Eddig a „többnyire idős, krónikus betegségben” szenvedők haltak bele a vírusba. A suhancok nem féltek semmitől.
Tegnapelőtt egy tizenhat éves, semmilyen betegségben nem szenvedő lány volt az eddigi legfiatalabb áldozat.
Hogyan magyarázzuk meg a suhancoknak, hogy értük vigyázunk, nem ellenük?
p.s.:
Azért ide biggyesztenék egy kis húsvéti locsolóverset, egy kisvidámság végett:
Én kis online gyerek vagyok,
Onlányokat locsolgatok.
Legyél Te is onleány,
Így leszel jó honleány!
Ficsku Pál
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
