A mai Németország nemzeti szocialista szellemben fölnevelkedett fiataljai talán el sem tudják képzelni azt a világot és azokat az állapotokat, amelyek abban az időben uralkodtak, amikor tort ült a német birodalomban a weimari szellem.
A berlini Kurfürstendam valóságos aranybányája volt a világ különböző részeiből odasereglett zsidó intellektuel társaságnak. Ők uralták a filmet, az ő darabjaikat játszották a színházak, ők diktálták a művészetet s nélkülük nem született siker a Rajna partjain. Ismeretlen zsidó nagyságokat ajándékoztak meg a hírnév szárnyaival s aki nem ismerte el ebben az időben a „felsőbbrendű fajtának” minden életmegnyilvánulásba beleilleszthető jogosultságát, az elmehetett havat lapátolni, vagy vándorbotot vehetett a kezébe. De ők irányították a német gazdasági élet vérkeringését is, az ő akaratuktól függött a munkás és a paraszt jóléte, hiszen ebben az időben még nem ismerték az irányított gazdálkodást s a berlini tőzsdén szabályozták a német parasztság életszínvonalát A föld és a gabonaáru — egyszerű spekulációs eszköz volt a számukra s ha a csikágói és a montreali tőzsdével jó viszonyban levő berlini alkusz ballábbal kelt föl az átmulatott éjszaka után, akkor a német paraszt búcsút mondhatott a falujának, megindulhatott a városba, hogy fizikai erejével is támogassa azt a mozgalmat, amelyet a Spree-folyóba dobott Luxemburg Róza utódai irányítottak a berlini Moabit nyomortanyái között.
Egy tűnő korszak utolsó, elkeseredett próbálkozása volt ez az idő, mikor a liberális Németország teljesen szabad kezet engedett az Ebertek szocializmusán keresztül a Moszkvából sugalmazott német marxizmusnak. A nemzetközi tárgyalásokon a valamikor oly hatalmas német birodalom kiküldöttei majdnem hogy csak állva jelenhettek meg a demokratikus országok kiküldöttei előtt, akik sokat hangoztatott humanizmusuk ellenére sem tartották tiszteletben egy hatvanötmilliós nép legelemibb jogait. A német fiatalság és a német munkásság vörös zászlók alatt masírozott a porosz városok utcáin, nyíltan követelték a tanácsköztársaságot és a porosz politikát már nem a parlamentből, hanem a híres, gépfegyverekkel védett Liebknecht-házból irányították. A berlini városi tanácsban minden választás után megszaporodtak a kommunista tanácsnokok s egy időben úgy látszott, hogy Németország szovjetizálása már csak napok kérdése.
Ebben az időben — a húszas évek elején — jelent meg a nagy hegyektől védett bajor fővárosban egy rosszul öltözött, vékony fiatalember, aki — bár osztrák állampolgár volt — mégis célul tűzte ki a német nép fölemelését és a katasztrófa felé rohanó vörös Németország teljes átszervezését. Először alig páran jöttek össze az első nemzeti szocialista gyűléseken. Mindenki lenézte, kinevette őket, de ez a pár ember, az elhivatottak tüzétől égve, egymás után lépte át az akadályokat, s 1923 nyarán már tízezres tömegek hallgatták ama bizonyos, ismeretlenségből felbukkanó, rosszul öltözött Hitler Adolfnak a szavait, aki minden este rekedtre beszélte magát a müncheni külvárosokban meghúzódó sörcsarnokokban, majd később az azóta történelmi patinát kapott hires Cirkus Kroneban.
1923 nyarán már viharkabátos fiatalemberek járták a bajor főváros utcáit és egyelőre — mit is tehettek ekkor még egyebet? — ragasztották a házak falaira a Hitler Adolf nevét viselő plakátokat. Berlinben ekkor még nem akartak tudomást venni a horogkeresztes mozgalomról és Berlin Weisz Izidor nevű rendőrfőnöke csak kézlegyintéssel intézte el azokat a referenseket, akik lent jártak Münchenben, s furcsa, különös szelek járásáról számoltak be a mindenható Izidornak. 1923 novemberében azonban már száz- és százezrek sorakoztak Hitler Adolf mögött, már ott volt mellette a világháború egyik leghíresebb pilótája, a mosolygó, kékszemű Göring Hermann, már kidolgozta a programot Gottfried Feder, és napról-napra szaporodott a titkos tagok száma.
A nemzetközi nagytőke térhódítása megdöbbentette a keresztény német nagyipar vezetőit, akik látták, hogy becsületes, egyenes eszközökkel soha nem tudnak eredményt elérni az üzleti raffinéria minden meg nem engedett módszerével dolgozó spekuláció ellen. Először a nagy müncheni zongoragyáros, a fiatal Hanfstenger állott be a mozgalomba és pénzt, fáradságot nem kímélve hirdette a német nemzeti szocializmus elhivatottságát. Aztán jöttek a többiek, megmozdult a rajnamenti nagyipar, és, bár titokban, de mégis támogatta a barnaingesek „felelőtlen” seregét.
1923 november első napjaiban úgy látszott, hogy megérett az idő a hatalom átvételére, de a történelem ura másképpen rendelkezett. A liberalizmus járszalagján tengődő polgárság gyáva volt ahhoz, hogy bátran és merészen szembenézzen a veszélyekkel és a szenvedésekkel. Sok volt az áruló, és még nem tisztázódtak a fogalmak. Az események rohanva, zúgva kergették egymást s egy eredménytelen kísérlet után 1923. november 9-én a barnaingesek mégis elhatározták, hogy megpróbálják a lehetetlent, és puccsal veszik át a hatalmat. A kísérlet azonban ezúttal sem sikerült, a rendőrség felvonult ellenük, s a Ludwigstrasse végén álló Feldherrhalle előtti téren pirosra festette a kiomló vér a durva kövezetét. Hitler Adolfot csak egy önfeláldozó bajtárs közbelépése mentette meg a biztos haláltól. De a forradalom, a nemzeti szocialista forradalom, a polgárság minden gyávasága és a feudalizmus reakciója ellenére is ment tovább azon az úton, amelyet számára a történelem kijelölt. A Feldherrhalle halottait eltemették, Hitler Adolfot háromévi várfogságra Ítélték, de a bajtársak, a Göbbelsek, a Hermann Göringek, a Gottfried Federek és a Névtelenek áldozatrakész lelkes csoportja tovább folytatta a megkezdett harcot, amely a hatalom teljes átvételével ért véget. Ekkor kezdődött az épitő munka, s ekkor kezdődött meg egy tizenötéves, korrupt liberális mocsár végső lecsapolása.
A feldherrhallei ütközet óta kerek tizenöt esztendő múlott el, azóta márványcsarnokban pihennek a november 9-i ütközet halottai, akik valahonnan a síron túlról figyelik annak a szent áldozatnak most érő áldásait, amely az ő vérükből és a börtönök rácsai mögül terebélyesedett ki a német talajból. Ma már — tizenöt esztendő múltán — csak kevesen emlékeznek a híres müncheni puccsra. Márványba faragott emléktábla őrzi Hitler kancellár emlékét a lansbergi várbörtön egyik dohos szobájában, és ma már nemcsak tíz-, de sokmillió ember tudja és érzi szerte a nacionalista küzdelmet megvívott országokban, hogy harc nélkül nincs eredmény, és Nagypéntek nélkül nincs Feltámadás.
(Magyarság, 1938. november 9.)
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
