Budapest, ha egy személy lenne és mesélni tudna, valószínűleg az a fajta ember lenne, akit bár ütött-rúgott élete során a sors, mégis minden alkalommal képes volt összeszedni magát és felkelni a sárból, miközben levegővételnyi szünetet alig hagyva, lelkesen mesélné a történeteit egy füstös kis kocsmában egy jó hideg fröccs mellett.
A fiatalabbak ámulva hallgatnák ezeket a történeteket, és bizonyára elgondolkodnának rajta, egyáltalán hogyan lehet ennyi megpróbáltatást túlélni. Főleg azt az 1944-45-ös ostromot, amelynek pusztítása végérvényesen átszabta a város képét, és amelyen az azt követő kommunista „városrestaurálás” csak még jobban rontott. „Ezek csak múlékony, materiális épületek, az igazi erő a lélekben van” – válaszolná erre élénk szemekkel a megszemélyesített főváros.
Mekkora igazság! Hiszen azt a fajta, legnemesebb szintű áldozatkészséget, amelyet Budapest védői tanúsítottak a második világháború utolsó szakaszában, acélos lélek nélkül nem lehetett volna megteremteni. 1944 decemberében már csak csekély remény volt a tengelyhatalmak győzelmére, a védősereg mégis az utolsó lehetséges pillanatig feltartotta a vörös áradatot, és minden eszközt megteremtett ahhoz, hogy a megtépázott hátország összeszedje magát a harc folytatásához. Persze ekkor már inkább volt reálisabb lehetőség egy esetleges különbékére a nyugati szövetségesekkel, de utólag már jól tudjuk, hogy utóbbiak erre egyáltalán nem hajlottak. Büntetésül azt kapták, amit a Heti progresszióban hétről hétre felgöngyölítünk, de ez a téma már teljesen máshová vezet.
Noha az első szovjet csapatok már 1944 novemberének elején megjelentek a főváros határainál (ez persze nem jelent egyet a mostani „Nagy-Budapest” határvonalaival), az utolsó védők mégis 1945. február 13-ig tartották magukat a rommá lőtt épületekben. Ahogy azt már jól tudjuk, az 1944 augusztusában bekövetkezett – sajnos nemzeti szokássá vált – román árulás megkönnyítette a Vörös Hadsereg hódító útját, pedig román segítséggel Erdély hágói még hónapokig feltarthatták volna a bolsevikokat. Ezek elfoglalása után, a földrajzi adottságoknak köszönhetően jóval nehezebb feladat volt a vörösök megállítása: Budapestnek hosszú és véres ostromra kellett felkészülnie, hiszen gyors bevételével a teljes nyugat-magyarországi hadszíntér napok alatt összeomlott volna, a bolsevikok pedig menetből elérték volna Bécset, vagyis a Harmadik Birodalom területét.
A „második Sztálingrádnak” is nevezett ostrom során a harcok – szó szerint – házról házra, épületről épületre folytak, voltak olyanok, amelyek naponta akár többször cseréltek gazdát. Az utolsó, pesti oldalon harcoló védők ellenállását január 20-án számolták fel, míg a budai részen – ahogy azt már korábban említettem – ez a nap február 13-ra esett. Noha a fővárost az ostrom során többször próbálták tehermentesíteni vagy felmenteni, ezek a kísérletek sajnos rendre kudarcot vallottak. Január legvégére a tengelyhatalmak ellenőrzése alatt maradt városrészek nagysága rohamosan csökkent, majd kizárólag a Várra és közvetlen környezetére zsugorodott. Az egyre elcsigázottabb védősereg ekkor döntött a megadás helyett a hősies kitörés mellett, amely még a kor emelkedettebb mércéjéhez igazítva is páratlan hőstettnek bizonyult, a mai tömegember erkölcsi szintjével és erkölcsi mértékével pedig összehasonlítani is teljesen felesleges.
Február 11-én, az éj beálltával, több hullámban kísérelték meg áttörni a szovjet ostromgyűrűt, amely még készletekkel bőven feltöltött, friss katonák számára is embert próbáló feladat lett volna. A kitörő csapatokra rázúdult a teljes szovjet hadigépezet, a környező utcákban a szó szoros értelmében patakokban folyt a vér. Állva meghalni természetesen még mindig nagyságrendileg jobb volt, mint a kegyetlenkedésekről híres szovjet csapatok kezére jutni, amely a hivatalos katonai felségjelzésekkel el nem látott nyilas pártszolgálatosok, valamint a Waffen-SS tagjainak számára egyet jelentett az azonnali, vagy a kínzások utáni biztos halállal. A kitörésben mintegy 14 ezer német és 2 ezer magyar katona, valamint 2500 nyilas és polgári személy vett részt. A magyarok közül 11 katona, 25 nyilas és 44 civil jutott élve a frontvonalak mögé. Sajnálatos módon a parancsnokságnak sem sikerült kijutni a városból, fogságba esett a később kivégzett Hindy Iván vezérezredes és Karl Pfeffer-Wildenbruch, a német csapatok főparancsnoka is.
Napjainkban – ahogy ez korszakunktól „elvárható” – a létező összes eszközzel démonizálni igyekeznek mind a második világháborús magyar szerepvállalást, mind pedig az utolsó töltényig tartó, bolsevizmus elleni harcunkat. Ennek egy alternatívája az is, amikor Budapest ellenállását feleslegesnek tartják, amely csak arra volt jó, hogy „meghosszabbítsa a világháborús szenvedést”, valamint, hogy teret engedjen az „őrjöngő náci csürhének”. A valóság ezzel szemben az, hogy a bolsevizmus természetét ismerve nem létezett „C opció”, kizárólag a végsőkig tartó harc vagy a gyáva átállás (sajnos erre a magyar védők részéről, ha csekély számban is, de volt példa).
Festung Budapest, vagyis Budapest Erőd hősies helytállása pedig az egyik legjelentőségteljesebb modern kori harci cselekmény, amiből bárhol, bármikor erőt meríthetünk kimerítő harcunk folytatásához. Egy ideális világban, normális nemzet- és kultúrpolitika meglétével már évtizedekkel ezelőtt a Becsület napjává kellett volna nyilvánítani február 11-ét, de úgy látszik, ez legalább úgy várat magára, mint az ország valódi felemelkedése.
Dicsőség a kitörő hősöknek! Dicsőség Európa védelmezőinek! Dicsőség Budapest Erődnek!
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
