„Ferike” nem is igazi pápa, Benedek volt az – hallani gyakorta még hazai katolikus körökben is. Koronkai Zoltánnak a Válasz Online-on megjelent elemzése szerint azonban hamis dilemma, hogy választani kell a német „konzervatív filozófuspápa” és az olasz-argentin „liberális reformer” között.
A jezsuita rend tartományfőnökének sociusa (segítője) Ferenc csíksomlyói látogatása elé írt nagyszabású elemzésében kimutatja: lényegi kérdésekben (menekültügy, egyházi reformok, kiskorúak szexuális bántalmazása, Európa) azt képviselte már Benedek is, amiért ma Ferencet gyakran támadni szokták.
A küszöbön álló csíksomlyói pápalátogatás előtti fejlemények is megmutatták: keresztény körökben sokakat megoszt a „Ferenc vagy Benedek” kérdés. Vannak, akik az égbe magasztalják a jelenlegi pápát, és lesajnálóan nyilatkoznak XVI. Benedekről. Egy neves teológusnő például így dicséri a jezsuita pápát: „Ferenc az első pápa, aki nem csupán egyéni bűnökről beszél, hanem strukturális bűnökről is”. Csakhogy erről már Szent II. János Pál is beszélt, olyannyira, hogy a Katolikus Egyház Katekizmusába is bekerült a fogalom (vö. 1869 pont). Mások – és Magyarországon ez a nézet elterjedtebb – Benedeket tartják az igazi vonatkoztatási pontnak, szerintük „Ferike” – ahogy egyes körökben emlegetik – nem is igazi pápa. A különféle összeesküvés-elméletek is termékeny talajra hullanak nálunk.
Vagy-vagy. Ferenc vagy Benedek. Elszomorít ez a megosztottság, bármelyik oldalra tekintek is: a Ferencet magasztaló és Benedeket lesajnáló, de a fordított nézőpontok egyikével sem tudok egyetérteni. Persze világos, hogy Joseph Ratzinger és Jorge Mario Bergoglio más világból jöttek, más tapasztalatokkal, más temperamentummal – a csíksomlyói történelmi látogatás előestéjén mégis szeretnék néhány szempontot hozni, amelyek segíthetnek, hogy ne egymás ellenében, hanem egymást kiegészítve értelmezzük a két pápát.
Újdonságok – reformok
Újdonságokat és reformokat Ferenc pápának szokás tulajdonítani, ám elődjének is voltak döntései, amelyek évszázados hagyományokkal szakítottak. Az első újítás: Benedek pápa címerében püspöki mitra szerepel, azaz elsőként hagyta el a pápai koronát, a tiarát. (A tiarát egyébként Szent VI. Pál használta utoljára, aztán a szegényeknek ajándékozta.) Benedek gesztusa azt fejezte ki, hogy a pápaságra elsősorban nem hatalomként tekint, hanem lelkipásztori szolgálatként. Benedek szakított azzal a hagyománnyal is, hogy magisztériumi dokumentumok csak a Szentírást, az egyházatyákat, korábbi pápákat idézzenek: bátran idéz olyan pogány szerzőket is, mint például Vergilius (vö. Deus Caritas est 4).
Ferenc egyértelmű törekvése a decentralizáció – csakhogy ez már jelen volt Ratzinger szándékaiban is. Az emeritus pápa Peter Seewalddal való beszélgetéseiben így beszél erről: „Én is mindig kívántam, hogy a helyi egyházak önmagukban legyenek életképesek, és ne szoruljanak túlságosan Róma besegítésére.” A decentralizáció egyik jele volt Benedek pápa döntése, hogy a boldoggáavatási szertartásokat immár nem Rómában, hanem a helyi egyházakban ünnepeljük.
A legnagyobb újdonság nem is Ferenc, hanem bizony Benedek pápa nevéhez köthető: a pápa lemondása. Ilyen hatszáz év óta nem fordult elő, és nem kevés kritikát váltott ki: egyesek szerint ezzel a tettével deszakralizálta a pápaságot, összezavarta a híveket – épp azok a vádak ezek, amelyekkel mostanában Ferencet illetik… Ha az elmúlt hatvan évet nézzük, világosan látszik a folyamat, amely fokozatosan emberközelbe hozta a pápákat, elengedve olyan hagyományokat, amelyek szakrális uralkodók világába emelték őket. Benedek bátor és nagy alázatra valló döntést hozott, belátva, hogy „időm lejárt, és amit adhattam, odaadtam”.
Ami a változtatásokat illeti, Benedek pápa tisztában volt azzal, hogy a Római Kúria reformra szorul, de azzal is, hogy neki erre nincs sem energiája, sem elegendő gyakorlati érzéke. Inkább azzal foglalkozott, ami az erőssége: a tanítással. A kiszivárogtatási botrányok, a Kúria belső nehézségei ugyanakkor jelentős lelki terhet róttak rá. Jorge Mario Bergoglio megválasztásakor a bíborosok egyik várakozása az volt, hogy olyan ember legyen a pápa, aki végre vállalkozni tud az egyházi központ reformjára, ami szinte a II. vatikáni zsinat óta várat magára. A kívülről jövő, dél-amerikai Bergoglio persze sok mindent felkavart a Kúriában, érdekeket sértett, neheztelést váltott ki. Az érintett körök II. János Pál vagy Benedek alatt lojálisnak mutatkoztak az egyházfőhöz, hiszen a pápa nem zavarta őket, ám ha az elődök vágtak volna bele ilyen módszeres átalakításba, valószínűleg ők is ellenállásra számíthattak volna.
Menekültkérdés
Az elmúlt évtizedekben több tízmillió ember hagyta el otthonát szerte a világon a háborúk, klímaváltozás vagy éppen a jobb élet reményében. Az akkori jezsuita generális, P. Pedro Arrupe már 1980-ban úgy látta, hogy új intézményt, a Jezsuita Menekültszolgálatot kell létrehoznia a krízisbe került emberek segítésére. 1978 óta a mindenkori pápa a migráció világnapján külön üzenetet fogalmaz meg a kérdésben. Benedek is nyolc alkalommal írt ilyen levelet. A Caritas in veritate dokumentumban külön pont foglalkozik a migrációval (nr. 62). Itt ezt olvassuk:
„Korszakos jelentőségű problémával kell itt szembenéznünk, amely megköveteli a nemzetközi együttműködés erőteljes és messzire tekintő politikáját, hogy megfelelő módon közelíthessünk hozzá.
Ilyen politikát a migránsokat kibocsátó és befogadó országok közötti együttműködésből kiindulva kell kialakítani; ennek együtt kell járnia megfelelő nemzetközi előírásokkal, amelyek képesek összhangba hozni a különféle törvényhozói rendelkezéseket, és világossá tenni azt, hogy a kivándorló személyek és családok szükségleteinek és jogainak biztosítása mellett az emigránsok által választott célország társadalma is védelmet kell hogy kapjon. (…) Az idegen munkavállalók, a beilleszkedésükkel összefüggő nehézségek ellenére, munkájuk révén jelentősen hozzájárulnak a befogadó ország gazdasági fejlődéséhez, ebből következően, valamint pénzküldeményeik jóvoltából is, hazájuk fejlődést szintén segítik. (…) Minden bevándorló emberi személy, aki mint ilyen, elidegeníthetetlen alapjogok birtokosa, és ezeket mindenkinek minden helyzetben tekintetbe kell venni.”
Benedek pápa 2011. évi migrációs napi üzenetében így fogalmaz: „Mindnyájan egyetlen család tagjai vagyunk, a migránsok és az őket befogadó helyi lakosság, és mindnyájunknak jogunk van ahhoz, hogy használjuk a Föld javait, amelyek mindenkit megilletnek egyetemlegesen, amint ezt az Egyház társadalmi tanítása kimondja. Ez a szolidaritás és az osztozás alapja.”
Amit Ferenc pápa a bevándorlókról mond, az lényegileg nem tér el attól, amit már elődjei is tanítottak. Persze stílusa és hangsúlyai, mint mindenben, itt is kicsit mások.
Az igazi fordulat az, hogy a tömeges migráció 2015 óta immár Európát is érinti, és az elvándorlók tömegei megjelentek a mi horizontunkon is. Ferenc számos alkalommal idézi Benedek pápát a migrációval kapcsolatos szövegeiben, például a 2011. évi üzenetet is. Megdöbbentő, de egyes körök épp ezt az idézetet kiemelve támadják Ferenc pápát mint Európa muszlim elözönlésének támogatóját – holott ezek a gondolatok Benedektől származnak.
Ha Ferenc pápa megnyilatkozásainak egészét nézzük a témában, akkor látnunk kell: 2015 után erősebben jelenik meg nála is, hogy a befogadásnak vannak határai, sőt veszélyei is. Svédországi útján 2016-ban például így fogalmazott:. „Politikai szinten ugyanakkor nem szabad óvatlannak lenni, vagyis több embert befogadni, mint amennyit integrálni tudunk, mert ennek is megfizetjük az árát. Ha ugyanis nem illesztjük be a menekülteket vagy a migránsokat a társadalomba, akkor elgettósodnak. Ha pedig egy kultúra nincs kölcsönhatásban a másikkal, akkor az veszélyes lehet.”
A közelmúltban adta hírül a média, hogy Ferenc pápa félmillió dollárt küldött az Egyesült Államokba igyekvő migránsok megsegítésére. A magyar olvasó erre összerezzen, hiszen a „migránskaraván” támogatásáról hall. De miről is van szó? A pénzt azok a katolikus szervezetek kapják, amelyek a több tízezer, Mexikóban rekedt ember élelmezésében, elszállásolásában segítenek. Jelen esetben keresztény, többnyire katolikusokból álló tömegről beszélünk. Amerikába irányába tehát keresztény, sőt meghatározóan katolikus migráció van. Ferenc pápa akkor az Egyesült Államok katolikusok általi megszállást készíti elő? Ez éppoly butaság, mint az iszlamizáció támogatásának vádja.
A nagyszabású elemzés további része ITT olvasható.
Forrás: Válasz Online
Fotó: L’Osservatore Romano
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
