Egy évvel ezelőtt rohanta le Oroszország Ukrajnát. A háború légköre körülvesz bennünket – folyamatos áramkimaradás és kényszersorozás –, de tesszük, amit csak tehetünk – mondja a júliustól ismét Kárpátalján, a ferences misszióban szolgáló Magyar Gergely OFM, aki több kárpátaljai település plébánosa, hat éven át a misszió vezetője, korábban tizenegy évig ferences tartományfőnök volt.
– 2022 júliusától ismét Nagyszőlősön szolgál. Ismerős közegbe tért vissza. Mi fogadta Kárpátalján?
– Nagyon jó volt visszatérni, ismerősök, barátok fogadtak, gyorsan vissza tudtam illeszkedni. Azzal tisztában voltam, hogy mi vár, hiszen Magyarországról is figyelemmel kísértem a történéseket. Hogy mi minden változott, elsőként az utcán érzékeltem. Ismerős arcok hiányoztak, viszont sok volt az idegen, akik feltűntek másfajta viselkedésükkel. Gyakran hallottam orosz szót. A homokzsákokkal elbarikádozott épületek, légópincék az utcaképhez tartoztak. A templomból eltűntek a férfiak, a családokban érezhető volt hiányuk; távollétük törékennyé teszi a család egységét.
A folyamatos légiriadókat kezdetben nyomasztó érzéssel fogadtam, az itteniek ezt már jobban megszokták, de nekem új volt. Ezek az elsőre szembeötlő benyomások voltak; ennél többet mondott az emberek emocionális állapota. Érezni lehetett, hogy mennyivel feszültebbek, terheltebbek. Ma is benne van a levegőben, bár nem hozzuk szóba minden órában, de itt a háború, s ha nincs is itt közvetlen bombázás, és nem kell itt az életünket féltenünk, mégiscsak a háború légköre vesz bennünket körül.
– Egy éve folyik a háború, milyen biztatást tud adni az igehirdetésben?
– A legfontosabbnak azt tartom, amit ezekben a nehéz napokban az evangéliumban hallottunk. A hegyi beszéd az ellenség szeretetéről, az irgalom a megbocsátás parancsáról tanít.
Sokszor mondták lelkigyakorlaton, hogy nekik nincs is ellenségük. Most ez a kérdés nagyon élessé vált. Akár nevesítve, akár nevesítetlenül, konkréttá vált az ellenség képe. Nekünk, keresztényeknek is gyakran feltámad a szívünkben a gyűlölet, elfog az indulat. A lelkipásztornak ezt kezelni kell. Ha nem is mindennap, de erről beszélnünk kell. Az evangélium a megbocsátás, türelem, ellenségszeretet parancsát fogalmazza meg. Azt kéri: tegyetek jót ellenségeitekkel, imádkozzatok üldözőitekért. Kegyetlenül élesnek érzékelem az emberek hétköznapjait, kínjait. Emberileg indokoltnak látjuk a fokozódó feszültséget, gyűlöletet, ami a szívekben jelen van, vagy jelen lehet.
– Mit kérdőjelez meg a háború?
– Háborút élünk meg, s egy háborús helyzetben minden megkérdőjeleződik. Abba nem tudok és nem is akarok belemenni, ki a hibás, ki a rossz, és ki a jó fiú. Amúgy sem fekete-fehér az élet, de egy háborús helyzetben még inkább nem fekete-fehér. Az igazi ellenség sem nem X, sem nem Y. Bár vannak az emberek között felelős vezetők, de aki az ellenségeskedést, a gyűlöletet szítja – az igazi ellenség –, az a sátán.
Szép a Szent Mihály-imádság, amit Kárpátalján a háború kitörése óta imádkozunk, az égiek segítségét kérve a sátán cselvetéseivel szemben. Aki itt született, annak hazaszeretetét, a haza védelméért való buzgólkodását meg lehet érteni. Az Egyház tanításában benne van a jogos önvédelem, a családunk, hazánk megvédése. Az azonban nincs benne, hogy ennek érdekében embert is ölhetünk. Hogy ki az oka mindennek, ebbe a kérdésbe belemenni nem szerencsés, hiszen senkinek nincs száz százalékig igaza, semmilyen gyilkosság és gyűlölet nem megengedett, ha Krisztus evangéliumát nézzük. Az Egyház tanítása beszél önvédelemről, Jézus tanításában azonban sehol nem találtam, hogy nyugodtan öld meg az ellenségedet.
Amikor a főpapok és Pilátus elé kerül, pusztán verbális önvédelmet mutat. „Ha rosszul szóltam, indokold meg, ha jót, miért ütsz engem.” Ilyen radikális erőszakmentességgel találkozunk Jézus egész életében. Valahol ennek a példának kell előttünk állnia, Jézus e szerint cselekszik egész életében. Ne fegyverekben, a gyilkosság brutális eszközeiben bízzunk, hanem a párbeszédben, a tárgyalásokban, melyekre nagy szükség volna.
– A háború első évfordulóján milyenek most a mindennapok?
– Kevesebb a menekült Kárpátalján, nekünk alig adódik találkozás velük. Sokkal kevesebb lelkipásztori segítséget igényelnek, mint én vártam. A Kárpátalján élő emberekben természetesen és mélyen vallásos népet ismertem meg. A Kelet-Ukrajnából érkezőkön nagyobb mértékben érezhető a szovjet idő pusztítása és az ateizmus. Ma már nem az ő ellátásuk a fő feladat az itt élők számára, hanem az a mindennapi feszültség, ami két dologra fókuszálható. Az áramkimaradás és a mozgósítás, behívók sokasága. Novembertől egy héttel ezelőttig a nap nagy részében nem volt áram. Ez megnyomorította az embereket. Főként azokat a tömbházakban élőket, akik teljesen az áramra támaszkodtak főzésben, fűtésben, világításban. Kiszolgáltatottá, elesetté váltak.
Egy hete folyamatosan van áram, ami állítólag egy hónapig tart, úgy mondják, mérni szeretnék, hogy mennyi a tényleges áramigény.
Napi jelenség lett a besorozás, különösen intenzívvé vált az elmúlt hetekben. A média nem beszélt róla, de tudható volt, hogy elég magas a katonai veszteség, ezért intenzíven rákapcsoltak a behívásokra. Nem egy és nem két esetben történt erőszakos behívás, hogy az embereket összeszedték és bevitték, néhol utcáról. Munkácson körülvették a piacot, és aki ott volt, minden férfit bevittek a hadkiegészítőre. Durván az emberek lelkére telepszik a feszültség, a bujkálás.
– A háború elején elindult Nagyszőlősön egy imaszolgálat a békéért. Hogyan látjátok a jövőt?
– 365 napja mindennap háromkor, az irgalmasság óráját imával tölti egy elszánt csoport. Kisded nyáj, melyhez én is igyekszem csatlakozni. Biztos vagyok benne, az Úristen számontartja szolgálatukat. Reménykeltő, hogy a kárpátaljai pedagógusszövetség ügyelt arra, hogy minden faluban folytatódjon a magyar oktatás. Áldásos az is, hogy minket, lelkipásztorokat rendszeresen találkozni hív Lucsok Miklós püspök. Képzéseken vehetünk részt, és ez megerősít bennünket abban, hogy egymásra jobban odafigyeljünk, senki se maradjon magára. Hogy mit hoz a jövő? Csak találgathatunk. Egyet tudunk.
Aztán folyton abba ütközünk, hogy nem normálisan működnek a dolgok.
Mindennapi tevékenységünknek, így a papi tevékenységünknek is működnie kell. Dolgozunk, tervezzük a nyári táborokat, a következő tanévet. Készülünk a húsvétra, a szent három napra. Az élet megy, aztán hogy a tervezésből mi valósul meg, az percről percre változhat; egy légiriadó, egy áramkimaradás felülírhat mindent. Azt kell elfogadnunk, ami éppen adódik.
Szerző: Trauttwein Éva
Fotó: Merényi Zita (archív)
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
