November 20-án a Szent Péter téren tartott általános kihallgatás keretében a Szentatya folytatta olasz nyelvű katekézissorozatát, melynek címe: „A Lélek és a Jegyes. A Szentlélek vezeti Isten népét Jézushoz, a mi reménységünkhöz.” Mai, tizennegyedik katekézisének témája: A Jegyes ajándékai – A karizmák, a Léleknek a közjó szolgálatára adott ajándékai.
A katekézis után bejelentést tett a gyermekek jogairól szóló világtalálkozóról, valamint Carlo Acutis és Pier Giorgio Frassati boldoggá avatásáról, majd felhívást fogalmazott meg Ukrajna érdekében.
Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük Ferenc pápa katekézisének, valamint a kihallgatás végén elmondott beszédének fordítását.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A legutóbbi három katekézisben a Szentlélek megszentelő működéséről beszéltünk, amely a szentségekben, az imádságban és Isten anyja példájának követésében valósul meg. De hallgassuk csak meg, mit mond a II. Vatikáni Zsinat egyik híres szövege: „A Szentlélek az Isten népét nemcsak a szentségeken keresztül és a papi szolgálatokkal szenteli meg, vezeti és ékesíti erényekkel, hanem ajándékait »tetszése szerint juttatva kinek-kinek« (1Kor 12,11)” (Lumen gentium, 12). Nekünk is vannak személyes ajándékaink, melyeket ugyanaz a Lélek ad mindannyiunknak.
Eljött hát az idő, hogy a Szentlélek működésének erről a második módjáról, a karizmatikus cselekvésről is beszéljünk. Egy kissé nehéz kifejezés, de megmagyarázom. Két tényező segít meghatározni, mi a karizma. Először is, a karizma olyan ajándék, amely „a közjót szolgálja” (vö 1Kor 12,7), arra kapjuk, hogy mindenki javára szolgáljon. Más szóval,
(vö. 1Pét 4,10). Ez az első szempont. Másodszor, a karizma az „egyénnek” vagy „egyeseknek” adott ajándék, nem pedig mindenkinek egyformán, és ez különbözteti meg a megszentelő kegyelemtől, az isteni erényektől és a szentségektől, amelyek viszont azonosak és közösek mindenki számára. A karizmát tehát egy adott személy vagy egy közösség kapja. Olyan ajándék, amelyet Isten ad neked! A zsinat ezt is elmagyarázza nekünk. A Szentlélek – mondja – „minden rendű és rangú hívőnek különleges kegyelmeket is ad,
ahogyan írva van: »A Lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon velük« (1Kor 12,7).
A karizmák azok az „nyakékek” vagy ékszerek, amelyeket a Szentlélek osztogat, hogy Krisztus Menyasszonyát széppé tegye. Így érthető, hogy a zsinati szöveg miért zárul a következő buzdítással: „E karizmákat, akár a legragyogóbbakat, akár az egyszerűbbeket és gyakoribbakat, mivel az Egyház szükségleteihez igazodók és nagyon hasznosak, hálaadással és vigasztalódással kell fogadnunk” (Lumen gentium, 12).
XVI. Benedek megállapította: „Aki a zsinat utáni korszak történetét szemléli, felismerheti az igazi megújulás dinamikáját, amely gyakran váratlan formákat öltött, élettel teli mozgalmakban, és amely szinte kézzelfoghatóvá teszi a szent Egyház kimeríthetetlen életerejét.” És ez a csoportnak adott karizma, egy személyen keresztül.
mert ez teszi lehetővé, hogy a világi hívők és különösen a nők szerepének a megnövekedését ne csak intézményi és szociológiai tényként értsük, hanem annak bibliai és spirituális dimenziójában szemléljük. A világi hívők nem az utolsók, nem! A világi hívők nem valamiféle külső munkatársak vagy a papság „segédcsapatai”, nem! Megvannak a saját karizmáik, a saját ajándékaik, amelyekkel hozzájárulnak az Egyház küldetéséhez.
Tegyük még hozzá: amikor karizmákról beszélünk, azonnal el kell oszlatnunk egy félreértést: azt, hogy a karizmákat a látványos és rendkívüli adományokkal és képességekkel azonosítjuk; ezzel szemben a karizmák hétköznapi ajándékok – mindannyiunknak megvan a saját karizmája –,
A karizmák ilyen értelmezése azért fontos, mert sok keresztény a karizmákról hallva szomorúságot vagy csalódást érez, mert meg vannak győződve arról, hogy nincs karizmájuk, kirekesztettnek vagy másodosztályú kereszténynek érzik magukat. Nem, nincsenek másodosztályú keresztények, nem, mindenkinek megvan a maga személyes és egyben közösségi karizmája. Az ilyen szomorkodó keresztényeknek Szent Ágoston a maga idejében egy nagyon beszédes hasonlattal válaszolt: „Ha szeretsz – mondta az embereknek –, nem kevés, amit birtokolsz, ha ugyanis szereted az egységet, a te számodra is bírja az, aki valamit bír. Vesd el az irigységet, és a tied, amim van, vessem el az irigységet, és az enyém, amid van! Az irigység elválaszt, az egészség összeköt. Egyedül a szem lát a testben, de vajon csak magának lát a szem? A kéznek is lát, a lábnak is lát, a többi tagnak is lát.” [1]
Feltárul tehát a titok, amiért Pál apostol szerint a szeretet „a legkiválóbb út” (1Kor 12,31): a szeretet ugyanis szeretetre késztet az Egyház iránt, vagy a közösség iránt, amelyben élek, és az egységben az összes karizma, nem csak néhány, „az enyém”, ahogyan az „én” karizmáim, még ha kevésnek tűnnek is, mindenkié és mindenki javát szolgálják.
Köszönöm!
JEGYZET
[1] Szent Ágoston: Beszédek Szent János evangéliumáról, 32, 8; magyar kiadása: Beszédek Szent János evangéliumáról, II., XXXI–L. beszéd, ford. Révészné Bartók Gertrud, Ókeresztény Örökségünk 12, Jel Kiadó, Budapest, 2010, 26.
*
A Szentatya bejelentése és felhívása az általános kihallgatás végén
A gyermekek jogainak világnapja alkalmából, melyet ma tartunk, szeretném bejelenteni, hogy február 3-án itt, a Vatikánban lesz a „Szeressük és védjük meg őket” című világtalálkozó a gyermekek jogairól, sok ország szakértőinek és képviselőinek részvételével. Jó alkalom lesz ez arra, hogy új utakat találjunk annak a sok millió, még mindig jogfosztott gyermek megsegítésére és védelmére, akik bizonytalan körülmények között élnek, akiket kizsákmányolnak és bántalmaznak, és akik a háborúk drámai következményeit elszenvedik. Van egy gyermekekből álló csoport, amely ezt a világnapot készíti elő. Köszönet mindannyiatoknak, aki ezen munkálkodtok! És itt van egy bátor kislány, aki idejön…, most mindannyian jönnek! Ilyenek a gyerekek, egy elkezdi, aztán jönnek mind! Köszöntsük a gyerekeket! Köszönöm, hogy eljöttetek. Szép napot kívánok!
Szeretném elmondani, hogy jövőre, a gyermekek és serdülők jubileumán szentté avatom Boldog Carlo Acutist, és a fiatalok jubileumán pedig szentté avatom Boldog Pier Giorgio Frassatit.
Tegnap volt Ukrajna megszállásának ezredik napja. Tragikus évforduló az áldozatok és az általa okozott pusztítás miatt, ugyanakkor
Ez azonban nem tántoríthat el bennünket attól, hogy a meggyötört ukrán nép mellett álljunk, és attól sem, hogy a békéért könyörögjünk, és azon dolgozzunk, hogy a fegyverek átadják helyüket a párbeszédnek, az összecsapás átadja helyét a találkozásnak.
Tegnapelőtt kaptam egy levelet egy egyetemista fiútól Ukrajnából. Ezt írja: „Atyám, amikor szerdán megemlékezik majd a hazámról, és lehetősége lesz az egész világhoz szólni e szörnyű háború ezredik napján, kérem, ne csak a szenvedéseinkről beszéljen, hanem tegyen tanúságot a hitünkről is: ha tökéletlen is, értéke nem csökken, fájdalmas ecsetvonásokkal festi meg a feltámadt Krisztus képét. Ezekben a napokban túl sok haláleset történt az életemben. Olyan városban élni, ahol egy rakéta civilek tucatjait öli és sebesíti meg, megannyi könnycsepp tanújának lenni nehéz. Szerettem volna elmenekülni, szerettem volna újra édesanyja által átölelt gyermek lenni, szerettem volna őszintén csendben és szeretetben lenni, de hálát adok Istennek, mert ezen a fájdalmon keresztül megtanulok jobban szeretni. A fájdalom nem csak harag felé és kétségbeesés felé vezető út; ha a hitre épül, akkor kiváló tanítója a szeretetnek. Atyám, ha a szenvedés fáj, az azt jelenti, hogy szeretsz; tehát, amikor a fájdalmunkról beszél, amikor szenvedéseink ezer napjára emlékezik, emlékezzen a szeretet ezer napjára is, mert csak a szeretet, a hit és a remény ad igazi értelmet a sebeknek.” Így írta ez az ukrán egyetemista fiú.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
