Január 25-én a Szentatya immár a harmadik katekézisét tartotta az „evangelizáció szenvedélyéről”. Jézusról mint az örömhírhirdetés mesteréről elmélkedett, és felsorolta az örömhír lényegi elemeit: ez egy örömmel továbbadandó, felszabadító, megvilágosító, meggyógyító, főleg a szegényeknek szóló örömhír.
Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Múlt szerdán Jézusról, az örömhírhirdetés példaképéről, az ő mindig másokat kereső pásztori szívéről elmélkedtünk. Ma úgy vesszük őt szemügyre, mint az örömhírhirdetés mesterét. Azt a jelenetet vegyük alapul, amelyben falujának, Názáretnek a zsinagógájában prédikál. Jézus felolvas egy részletet Izajás próféta könyvéből (vö. Iz 61,1–2), majd mindenkit meglep egy igen rövid, egymondatos „prédikációval”. Azt mondja: „Ma beteljesedett az Írás, melyet az imént hallottatok” (Lk 4,21). Ez volt Jézus prédikációja: „Ma beteljesedett az Írás, melyet az imént hallottatok.” Ez azt jelenti, hogy Jézus számára ez a prófétai szakasz annak lényegét tartalmazza, amit magáról mondani akar. Ezért, amikor Jézusról beszélünk, mindig újra az ő első bejelentését kell elővennünk. Lássuk hát, miben áll ez az első bejelentés. Öt lényegi elemet lehet azonosítani benne.
Az első elem az öröm. Jézus ezt hirdeti: „Az Úr Lelke van rajtam, […] azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek” (Lk 4,18).
Amikor tanúságot teszünk Jézusról, amikor teszünk valamit másokért az ő nevében, az azt jelenti, hogy az élet sorai között azt üzenjük, hogy olyan gyönyörű ajándékot kaptunk, amelyet szavakkal nem lehet kifejezni. Ezzel szemben, amikor hiányzik az öröm, az evangélium nem megy át, mert – amint maga a szó mondja – ez jó hír, az evangélium szó ugyanis jó hírt, örömhírt jelent. Egy szomorú keresztény beszélhet csoda szép dolgokról, de hiába, ha hirdető tevékenysége nem örömteli. Egy gondolkodó azt mondta: „egy szomorú keresztény szomorú egy keresztény”: ezt ne felejtsük el!
Térjünk rá a második aspektusra: a szabadítás. Jézus azt mondja, arra kapott küldetést, hogy „szabadulást hirdessek a foglyoknak” (uott). Ez azt jelenti, hogy aki Istent hirdeti, az nem téríthet, nem, nem gyakorolhat nyomást másokra, hanem
Természetesen Jézus követése aszkézissel, áldozathozatallal jár; ha ezt minden jó dolog megköveteli, mennyivel inkább az élet döntő valósága! De azok, akik tanúságot tesznek Krisztusról, inkább a cél szépségét, mint az út fáradalmait mutatják meg. Megtörténhet, hogy elmeséljük valakinek, milyen szép utazáson voltunk. Például a helyek szépségéről fogunk beszélni, arról, amit láttunk és tapasztaltunk, nem pedig arról, mennyi időbe telt eljutnunk oda, és milyen hosszan kellett sorban állnunk a reptéren, nem! Ekképpen a Megváltóhoz méltó minden igehirdetésnek szabadulást kell közvetítenie. Mint amilyen Jézusé volt! Ma elérkezett az öröm, mert azért jöttem, hogy szabadulást hozzak!
A harmadik szempont: a világosság. Jézus azt mondja, azért jött, hogy „a vakoknak látást hozzak” (uott). Feltűnő, hogy Krisztus előtt az egész Bibliában sehol sem fordul elő egy vak ember meggyógyítása. Ez ugyanis egy megígért jel volt, mely a Messiással együtt érkezik. Itt azonban nemcsak fizikai látásról van szó, hanem egy olyan világosságról, amely új módon láttatja az életet. Létezik egy „világ(osság)ra jövetel”, egy újjászületés, ami csak Jézussal megy végbe. Ha belegondolunk, számunkra is így kezdődött a keresztény élet: a keresztséggel, melyet hajdanában „megvilágosodásnak” neveztek. És milyen világosságot ad nekünk Jézus? A gyermekség világosságát: ő az Atya szeretett Fia, aki örökké él; és vele együtt mi is Isten gyermekei vagyunk, akiket örökké szeret Isten, hibáink és hiányosságaink ellenére. Így az élet már nem vak botorkálás a semmi felé: nem sors vagy szerencse kérdése. Nem olyasmi, ami a véletlenen vagy a csillagokon múlik, de nem is az egészségen vagy az anyagi helyzeten. Nem! Az élet a szereteten múlik, az Atya szeretetén, aki törődik velünk, szeretett gyermekeivel. Milyen csodálatos megosztani ezt a világosságot másokkal!
De oly gyakran elfelejtjük ezt a nehézségek, a rossz hírek, sőt – és ez rossz – a világiasság, a világias életmód láttán.
Nézzük az örömhírhirdetés negyedik aspektusát: a gyógyítás. Jézus azt mondja, azért jött, hogy „szabadon bocsássam az elnyomottakat” (uott). Elnyomottak azok, akik az életben úgy érzik, hogy összezúzza őket valami, ami velük történik: betegség, fáradtság, szívre nehezedő terhek, bűntudat, hibák, rossz szokások, bűnök… Elnyomottak: gondoljunk például a bűntudatra. Hányan szenvedtünk tőle? Gondoljunk a bűntudatra, melyet ezért vagy azért éreztünk… Mindenekelőtt az a rossz nyom el bennünket, amit semmilyen gyógyszer vagy emberi orvoslás nem tud meggyógyítani: a bűn. És ha az ember bűntudatot érez valamiért, amit tett, és ezért rosszul érzi magát… De a jó hír az, hogy Jézussal már nem ezé az ősi, legyőzhetetlennek tűnő rosszé, a bűné az utolsó szó. Előfordul, hogy vétkezem, mert gyenge vagyok. Mindannyian vétkezhetünk, de ez nem az utolsó szó. Az utolsó szó Jézus kinyújtott keze, mely felemel a bűnből. „És Atyám, ezt mikor teszi? – kérdezhetné valaki. – Egyszer?” „Nem.” „Kétszer?” „Nem.” „Háromszor?” „Nem. Mindig!” Valahányszor rosszul vagy, az Úr mindig kinyújtja a kezét. Csak bele kell kapaszkodnod, és hagynod kell, hogy magával vigyen téged. A jó hír az, hogy
A bűnből Jézus mindig kigyógyít bennünket. „És mennyit kell fizetnem a gyógyulásért?” Semmit! Ő mindig és ingyen meggyógyít bennünket. Ő hívja azokat, akik „megfáradtak és elnyomottak” – ez áll az evangéliumban –, hívja őket, hogy hozzá menjenek (vö. Mt 11,28).
Amikor tehát elkísérünk valakit a Jézussal való találkozáshoz, ez azt jelenti, hogy elvisszük őt a szív orvosához, aki enyhülést ad az életének. Azt kell mondanunk: „Testvérem, nővérem, nem tudok választ adni a sok problémádra, de Jézus ismer téged, Jézus szeret téged, ő meg tud gyógyítani, és meg tudja békéltetni a szívedet.” Aki terheket cipel, annak szüksége van arra, hogy valaki megsimogassa a múltját. Sokszor halljuk: „Ki kellene engesztelődnöm a múltammal… Simogatásra van szüksége a múltamnak, mely oly súlyosan nyomaszt…” Megbocsátásra van szüksége.
Testvéreim, nővéreim, ne felejtsétek el: Isten mindent elfelejt! Hogyhogy? Igen, minden bűnünket elfelejti, nem emlékszik rájuk. Isten mindent megbocsát, elfelejti bűneinket. Csak közel kell mennünk az Úrhoz, és ő mindent megbocsát nekünk. Gondoljatok az evangéliumra, arra a fiúra, aki így kezdett beszélni: „Uram, vétkeztem!” A [tékozló] fiú… És az apa a szájára teszi a kezét. „Nem [kell beszélned], rendben van, nincs semmi baj…” Nem hagyja befejezni a beszédét… És ez szép! Jézus vár ránk, hogy megbocsásson nekünk, hogy meggyógyítson bennünket. „És hányszor? Egyszer? Kétszer?” Nem. Mindig! „De atyám, mindig ugyanazokat a rossz dolgokat követem el.” És ő is mindig ugyanazokat a dolgokat fogja tenni: megbocsát neked, és átölel téged! Kérem, ne legyünk bizalmatlanok! Így szeretjük az Urat. Annak, aki terheket hordoz, és múltja simogatásra szorul, aki megbocsátásra szorul, annak tudnia kell, hogy Jézus megteszi ezt. Ez az, amit Jézus ad: megszabadítja a lelket minden adósságtól. A Biblia beszél egy olyan évről, amikor az emberek megszabadultak az adósságaik terhe alól: ez a jubileum éve, a kegyelem esztendeje. Mintha ez lenne a bejelentés utolsó pontja.
Jézus ugyanis azt mondja, azért jött, hogy „hirdesse az Úr kegyelmének esztendejét” (Lk 4,19). Ez nem egy megtervezett jubileum volt, mint a mostaniak, amikor mindent megtervezünk, és végiggondoljuk, hogyan tegyük, hogyan ne tegyük… Nem. De Krisztussal mindig jön az életet megújító kegyelem, és mindig meglep bennünket. Krisztus minden napnak, minden órának a jubileumi Öröme, aki közel jön hozzánk, hogy megsimogasson, hogy megbocsásson. És Jézus hirdetésének mindig magával kell hoznia a kegyelem fölötti ámulatot. Ez az ámulat… „El se tudom hinni: bocsánatot nyertem!” Pedig ilyen nagy a mi Istenünk! Mert nem mi vagyunk azok, akik nagy dolgokat teszünk, hanem az Úr kegyelme az, ami – rajtunk keresztül is – kiszámíthatatlan dolgokat visz véghez. Ezek Isten meglepetései. Isten a meglepetések mestere. Mindig meglep bennünket, mindig vár ránk. Mi hozzá érkezünk, és ő már vár ránk. Mindig. Az evangéliumot a csodálkozás és az újdonság érzése kíséri, melynek neve van: Jézus.
Ő segítsen bennünket, hogy úgy hirdessük az örömhírt, ahogyan ő akarja, vagyis
Egy utolsó dolog: az evangélium szerint ez az örömhír „a szegényeknek” szól (Lk 4,18). Gyakran megfeledkezünk róluk, pedig kifejezetten ők a címzettek, ők Isten kiváltságos szeretetének címzettjei. Emlékezzünk rájuk, és ne feledjük, hogy az Úr befogadásához mindannyiunknak „belül szegénnyé” kell válnia. Olyan szegénységgel kell rendelkeznünk, amely azt mondatja velünk: „Uram, bocsánatra van szükségem, segítségre, erőre van szükségem.” Ez a szegénység mindannyiunkban megvan: belülről tesz szegénnyé. Az önelégültségre irányuló minden kísértést le kell győznünk, hogy úgy fogjuk fel magunkat, mint akik kegyelemre szorulnak, mindig őrá szorulnak. Ha valaki azt kérdezné tőlem: „Atyám, melyik a legrövidebb út a Jézussal való találkozáshoz?” Azt válaszolnám:
A Szentatya felhívása az általános kihallgatás végén:
Holnapután, január 27-én lesz a holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapja. A zsidók és más vallású emberek millióinak kiirtását nem szabad sem elfelejteni, sem letagadni. Nem lehet folyamatos az elkötelezettségünk a testvériség közös építése mellett, ha előbb nem tépjük ki a gyűlölet és az erőszak gyökereit, melyek a holokauszt borzalmait táplálták.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
