2020. december 21-én, hétfő délelőtt fogadta a Szentatya a bíborosokat és a kúrián dolgozó munkatársakat az Apostoli Palota Áldások-termében. Beszédében a szükségszerű válságokról és azok jelentéséről elmélkedett.
Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.
Kedves testvérek!
1. A názáreti Jézus születése egy olyan születés misztériuma, mely arra emlékeztet bennünket, hogy „az emberek, még ha meg is kell halniuk, nem azért születnek, hogy meghaljanak, hanem hogy valami újat kezdjenek” [1.], ahogy ragyogóan és világosan megjegyzi Hannah Arendt, a zsidó filozófusnő, aki megfordítja mestere, Heidegger gondolatát, aki szerint az ember arra születik, hogy a halálba vettessék. A huszadik századi totalitarizmusok romjain Arendt felismeri ezt a tündöklő igazságot: „A csoda, mely félbeszakítja a világ folyását és az emberi dolgok menetét, és megment a csíraként benne rejlő és »törvényként« mozgását irányító pusztulástól, végső soron a születés ténye, a születettség. […] Az, hogy az ember bízhat és remélhet a világban, talán sehol sincs tömörebben és szebben kifejezve, mint azokban a szavakban, amelyekkel a karácsonyi oratóriumok az »örömhírt« meghirdetik: »Gyermek született nekünk.«” [2.]
2. A megtestesülés misztériuma előtt, a jászolban fekvő gyermek mellett (vö. Lk 2,16), valamint a húsvéti misztérium előtt, a megfeszített ember színe előtt csak akkor találjuk meg a megfelelő helyet, ha fegyvertelenek, alázatosak, a lényegre figyelők vagyunk; csak miután elvégeztük környezetünkben, melyben élünk – beleértve a Római Kúriát is – a Szent Pál által javasolt életprogramot:
csak ha „alázatba öltöztünk” (vö. 1Pét 5,5), Jézust, „a szelíd és alázatos szívűt” utánozva (Mt 11,29); csak miután elfoglaltuk „az utolsó helyet” (Lk 14,10), és „mindenki szolgájává” lettünk (vö. Mk 10,44). Sőt, Szent Ignác a Lelkigyakorlatos könyvében odáig megy, hogy azt kéri, képzeljük oda magunkat a betlehem jelenetébe, „szegény, méltatlan kis szolga alakját öltve magamra – írja –, nézzem és szemléljem őket, a tőlem telhető legnagyobb tisztelettel és hódolattal szolgáljak nekik szükségükben” (114, 2).
Szeretném megköszönni a dékán bíborosnak karácsonyi köszöntő szavait, melyek mindenki érzését tolmácsolták. Köszönöm, Re bíboros, köszönöm!
3. Ez a karácsony a világjárványnak, az egészségügyi válságnak, az egész világot válogatás nélkül sújtó gazdasági, társadalmi, sőt egyházi válságnak a karácsonya. A válság már nem szónoklatokban előkerülő és az entellektüel vezető réteg által használt közhely, hanem mindenki által megtapasztalt valóság.
E csapás jelentős próbatétel volt, de egyúttal kiváló lehetőség a megtérésre és a hitelesség helyreállítására.
Amikor március 27-én a Szent Péter-bazilika előtt, szemben az üres térrel, mely ugyanakkor tele volt azzal az összetartozással, amely összeköt bennünket a föld minden szegletében, amikor ott imádkozni akartam mindenkiért és mindenkivel, akkor kimondhattam hangosan a világot sújtó „vihar” (vö. Mk 4,35–41) lehetséges jelentését:
Megmutatja, hogy engedtük elaludni, elmaradni azt, ami táplálja, fenntartja és erősíti életünket és közösségünket. A vihar feltárja mindazon elhatározásainkat, amelyekkel »be akartuk csomagolni« és el akartuk felejteni azt, ami táplálta népeink lelkét; mindazokat a próbálkozásainkat, amelyekkel látszólag »üdvös« szokások révén »elaltattuk« magunkat, s képtelenné váltunk arra, hogy megszólítsuk saját gyökereinket és felidézzük öregeink emlékezetét. Ezzel pedig megfosztottuk magunkat attól az immunitástól, amely szükséges ahhoz, hogy szembenézzünk ezzel a viszontagsággal. A vihar által lehullottak a sztereotípiák álarcai, melyekkel álcáztuk »egónkat«, melyet soha nem érdekel semmi más, csak önnön imázsa; ugyanakkor újra napvilágra került az az (áldott) összetartozásunk is, amelyet nem tagadhatunk meg: a testvéri összetartozásunk.”
4. A gondviselés azt akarta, hogy épp ebben a nehéz időszakban írhassam meg a Mindnyájan testvérek (Fratelli tutti) enciklikát, a testvériség és a társadalmi barátság témájáról. És az egyik tanulság, mely a Jézus születését elbeszélő gyermekségevangéliumokból származik, az az új társiasság – új társiasság! – és összekapcsolódás, amely létrejön a főszereplők között: Mária, József, a pásztorok, a mágusok és mindazok, akik valamilyen módon felkínálták testvériségüket, barátságukat, hogy befogadható legyen a testté lett Ige a történelem sötétjében (vö. Jn 1,14).
Ezt írtam az enciklika elején: „Nagyon vágyom arra, hogy a mai korban, melyben élnünk adatott, elismerve minden ember méltóságát újra feléleszthessük mindenkiben a testvériségre való törekvést világszerte. Mindenkiben: »Íme, egy gyönyörű titok, melyről érdemes álmodni, és amely szép kalanddá teheti életünket.
Mennyire fontos együtt álmodni! […] Félő, hogy egymagunkban csak délibábokat kergetünk; az álmokat viszont együtt valósítjuk meg« [3.]. Egyetlen emberiségként álmodunk, mint ugyanabból az emberi húsból való utazók, mint ugyanezen földnek gyermekei, mely vendégül lát mindannyiunkat, mindenki a maga hitének vagy meggyőződéseinek gazdagságával, mindenki a saját hangjával, testvérként mindnyájan!” (8. pont).
5. A világjárvány okozta válság jó alkalom arra, hogy röviden elgondolkodjunk a válság jelentéséről, ami mindenkinek segítségére lehet.
A válság mindenkit és mindent érintő jelenség. Mindenütt jelen van a történelem minden időszakában, eléri az ideológiákat, a politikát, a gazdaságot, a technikát, az ökológiát, a vallást. Személyes élettörténetünknek és a társadalom történetének kötelező időszakáról van szó. Rendkívüli eseményként nyilvánul meg, amely mindig megrázkódtatást, szorongást, egyensúlyhiányt és a meghozandó döntésekben bizonytalanságot okoz. Amint a krinó ige etimológiai gyökere emlékeztet: a válság az a szitálás, amely az aratás után megtisztítja a búzaszemeket.
Ábrahám válsága – ő elhagyja földjét (vö. Ter 12,1–2), és át kell élnie azt a nagy próbatételt, hogy fel kell áldoznia egyetlen fiát Istennek (vö. Ter 22,1–19) – teológiai szemszögből egy új nép születésével oldódik meg. De ez a születés nem kíméli meg Ábrahámot annak a tragédiának a megélésétől, amelynek során csak hitének erejével tudott úrrá lenni zavarodottságán és hontalanságán.
Mózes válsága önbizalomhiányban nyilvánul meg: „Ki vagyok én, hogy a fáraóhoz menjek és Izrael fiait kivezessem Egyiptomból?” (Kiv 3,11); „De, Uram, én nem vagyok a szavak embere. […] A szám akadozó, a nyelvem lassú” (Kiv 4,10); „Ügyetlen vagyok a beszédben” (Kiv 6,12.30). Következésképp megpróbál kibújni az Isten által rábízott feladat alól: „Uram, küldj másokat” (vö. Kiv 4,13). Ám e válság révén Isten szolgájává tette Mózest, aki kivezette a népet Egyiptomból.
Illés, aki olyan erős a próféta volt, hogy tűzhöz hasonlították (vö. Sir 48,1), amikor mély válságba jutott, a halálát is kívánta, ám akkor megtapasztalta Isten jelenlétét, de nem a heves szélben, sem a földrengésben, sem a tűzben, hanem a „csendesen zengő szellőben” (vö. 1Kir 19,11–12). Isten hangja sosem a válság zajos hangja, hanem a válságon belülről hozzánk szóló csendes hang.
Keresztelő Jánost kétség gyötri Jézus messiási identitása felől (vö. Mt 11,2–6), mert Jézus nem ítéletvégrehajtóként lép fel, mint akire ő talán számított (vö. Mt 3,11–12); de épp János bebörtönzése az az esemény, amelyet követően Jézus elkezdi hirdetni Isten evangéliumát (vö. Mk 1,14).
Végül a Tarzuszi Pál teológiai válsága: megrendülve a Krisztussal való letaglózó találkozástól a Damaszkuszba vezető úton (vö. ApCsel 9,1–19; Gal 1,15–16), arra kap indíttatást, hogy hagyja el addigi életének biztos kereteit, és kövesse Jézust (vö. Fil 3,4–10). Szent Pál valóban olyan ember volt, aki hagyta, hogy a válság átalakítsa, és emiatt volt annak a válságnak a kezelője, amely arra késztette az Egyházat, hogy lépjen ki Izrael zárt köréből, és elinduljon a föld végső határáig.
Folytathatnánk a Biblia szereplőinek névsorát, melyben mindannyian megtalálhatnánk a helyünket. Sokan vannak!
De a legbeszédesebb válság Jézusé. A szinoptikus evangéliumok hangsúlyozzák, hogy nyilvános működését a pusztai kísértések során megélt válság tapasztalatával kezdi meg. Bár úgy tűnhet, hogy ennek az eseménynek a főszereplője az ördög a maga hamis javaslataival, a valóságban az igazi főszereplő a Szentlélek; valójában ő vezeti Jézust életének ebben a döntő szakaszában: „A Lélek a pusztába vitte Jézust, hogy az ördög megkísértse” (Mt 4,1).
Az evangélisták kiemelik, hogy Jézus negyven napját a pusztában az éhezés és az elgyengülés jellemezte (vö. Mt 4,2; Lk 4,2). És éppen ennek az éhezésnek és gyengeségnek a mélypontján próbálja meg a Gonosz kijátszani az ütőkártyáját, Jézus fáradt emberségére számítva. De abban a böjtöléssel megpróbált emberben a Kísértő Isten Fiának jelenlétét tapasztalja meg, aki le tudja győzni a kísértést Isten igéjével, nem a sajátjával. Jézus sosem áll le beszélgetni az ördöggel, sosem, és tanulnunk kell ebből.
Ezt követően Jézus egy leírhatatlan válsággal nézett szembe a Getszemáni-kertben: magány, félelem, gyötrődés, Júdás árulása és az apostolok elhagyása (vö. Mt 26,36–50). Végül elérkezett a legnagyobb válság a kereszten: a szolidaritás a bűnösökkel odáig menően, hogy az Atyától is elhagyottnak érezte magát (vö. Mt 27,46). Ennek ellenére teljes bizalommal „átadta lelkét az Atya kezébe” (vö. Lk 23,46). És ez a teljes és bizalmas ráhagyatkozása megnyitotta az utat a feltámadáshoz (vö. Zsid 5,7).
6. Testvérek, ez a gondolkodás a válságról arra figyelmeztet bennünket, hogy ne elsietve ítéljük meg az Egyházat a tegnapi és mai botrányok által okozott válságok alapján, ahogyan Illés próféta tette, aki az Úrnak panaszkodva reménytelennek mutatta be neki a helyzetet: „Emészt a buzgalom az Úrért, a Seregek Istenéért. Mert Izrael fiai elhagyták szövetségedet, oltáraidat lerombolták, prófétáidat meg kardélre hányták, egyedül maradtam, és most nekem is életemre törnek” (1Kir 19,14). És hányszor tűnnek reménytelen történeteknek a mi egyházi elemzéseink is?!
Isten azt válaszolja Illésnek, hogy a valóság nem olyan, amilyennek ő látja: „Menj, fordulj vissza, és vedd utadat Damaszkusz pusztasága felé! […] Én pedig hétezer embert életben hagyok Izraelben: minden térdet, amely nem hajolt meg Baál előtt, és minden szájat, amely nem illette csókkal” (1Kir 19,15.18). Nem igaz, hogy egyedül van: válságban van.
Isten tovább segíti növekedni országának magvait közöttünk. Itt, a Kúriában sokan vannak, akik tanúságot tesznek alázatos, szerény, pletykálás nélküli, csendes, hűséges, szakszerű, tisztességes munkájukkal. Sokan vagytok, köszönöm! Korunknak is megvannak a maga problémái, de arról is élő tanúság szól, hogy az Úr nem hagyta el népét, azzal a különbséggel, hogy a problémák azonnal az újságok címoldalára kerülnek – ez mindennapi jelenség –, a remény jelei viszont csak hosszú idő után kerülnek címoldalra, és nem is mindig.
A válság nemcsak azért rémít meg, mert elfelejtettük úgy értékelni a válságot, ahogyan arra az evangélium hív bennünket, hanem azért is, mert elfelejtettük, hogy az evangélium az első, ami válságba sodor bennünket. [4.] Az evangélium sodor válságba bennünket!
De ha ismét lesz bátorságunk és alázatunk hangosan kimondani, hogy a válság ideje a Lélek ideje, akkor, a sötétség, a gyengeség, az esendőség, az ellentmondások, a tanácstalanság megtapasztalásakor sem fogjuk elveszettnek érezni magunkat, hanem állandóan megőrizzük azt a mélységes bizakodást, hogy a dolgok most épp új alakot öltenek, amely kizárólag a sötétben elrejtett kegyelem tapasztalatából születik. „Mert az aranyat tűzben próbálják, a kiválasztottakat meg a balsors kohójában” (Sir 2,5).
7. Végül arra szeretnélek biztatni benneteket, hogy ne keverjük össze a válságot a konfliktussal: két különböző dologról van szó. A válság általában pozitív eredménnyel jár, míg a konfliktus mindig ellentétet, versengést, látszólag megoldás nélküli egymásnak feszülést hoz létre szeretetre méltó barátokra és legyőzendő ellenségekre osztott alanyok között, az egyik oldal rákövetkező győzelmével.
Az összetartozás érzésének ez az elvesztése kedvez olyan elitista jellegű viselkedésformák és „zárt „csoportok” növekedésének vagy megerősödésének, amelyek korlátozó és részleges logikákat mozdítanak elő, melyek elszegényítik küldetésünk egyetemességét. „Ha beleragadunk a konfliktusos helyzetbe, akkor elveszítjük a valóság mély egységének érzését” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 226.).
Az Egyháznak a konfliktus kategóriáival – bal- és jobboldaliak, progresszisták és tradicionalisták – történő értelmezése széttöri, polarizálja, elferdíti, elárulja annak valódi természetét: az Egyház állandóan válságban lévő test azért, mert élő, de sosem szabad nyertesekre és vesztesekre oszló, konfliktusban működő testté válnia. Ily módon ugyanis félelmet fog kelteni, merevebbé, kevésbé szinodálissá válik, egységes és egyhangúvá tevő logikát fog mindenkire kényszeríteni, mely oly távol áll attól a gazdagságtól és sokszínűségtől, amelyet a Lélek adott Egyházának.
Jézus olyan fogalmazást használ, amely egyszerűen és világosan fejezi ki ezt az átmenetet: „Ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz” (Jn 12,24). A mag elhalálozása ambivalens cselekedet, mert valaminek a végét, ugyanakkor valami másnak a kezdetét jelöli. Ugyanazt a pillanatot hívjuk halálnak-elrothadásnak és születésnek-csírázásnak, mert ezek ugyanazok: a szemünk előtt véget látunk, de vele egy időben új kezdet jelenik meg.
Ebben az értelemben mindazok az ellenállások, amelyeket azért teszünk, hogy ne kelljen belépnünk a válságba, és ne hagyjuk, hogy a Lélek vezessen bennünket a próbatétel idején, arra kárhoztatnak, hogy egyedül és meddőek maradjunk, s legfeljebb konfliktusban éljünk. Azzal, hogy védekezünk a válságtól, akadályozzuk Isten kegyelmének működését, amely bennünk és rajtunk keresztül akar megnyilvánulni. Ezért, ha egy bizonyos realizmus történelmünk legutóbbi szakaszát csak nem mindig sikeres próbálkozások, botrányok, bukások, bűnök, ellentmondások, rövidzárlatos tanúságtételek összességeként mutatja be, nem szabad megijednünk, és nem is szabad tagadnunk mindannak nyilvánvalóságát, amit bennünk és közösségünkben kikezdett a halál, és ami megtérésre szorul.
Csak azáltal leszünk képesek teret adni annak az újdonságnak, amelyet a Lélek folyamatosan ébreszt az Egyház szívében, ha meghalunk egy bizonyos mentalitás számára. Az egyházatyák tisztában voltak ezzel, amit „metanoiának”, a gondolkodásmód megváltoztatásának neveztek.
8. Minden válságban mindig jogos igény mutatkozik a korszerűsítésre: előrelépésre van szükség. De ha valóban korszerűsítést akarunk, bátraknak kell lennünk a teljes körű rendelkezésre állásra; nem gondolkodhatunk tovább úgy az Egyház reformjáról, mint egy régi ruha befoltozásáról, vagy egy új apostoli alkotmány egyszerű megfogalmazásáról. Az Egyház reformja valami más. Nem egy „ruha befoltozásáról” van szó, mert az Egyház nem egyszerűen Krisztusnak a „ruhája”, hanem az ő teste, mely felöleli az egész történelmet (vö. 1Kor 12,27).
Nem az a dolgunk, hogy megváltoztassuk vagy átalakítsuk Krisztus testét – „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké!” (Zsid 13,8) –, hanem az, hogy ugyanazt a testet új ruhába öltöztessük, hogy egyértelműen látszódjon, hogy a birtokolt kegyelem nem tőlünk, hanem Istentől származik: ugyanis „ez a kincsünk cserépedényben van, hogy a nagyszerű erőt ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk” (2Kor 4,7).
Találkozásunk végén örömmel adok majd nektek egy könyvet, Ardura atya ajándékát, amely egy cserépedény életét mutatja be, mely felragyogtatta Isten nagyságát és az Egyház reformjait. Olyan időszak ez, amikor nyilvánvalónak tűnik, hogy az agyag, amelyből formáltak bennünket, megsérült, elrepedt, széttöredezett. Arra kell törekednünk, hogy törékenységünk ne váljon az evangélium hirdetésének akadályává, hanem olyan hely legyen, ahol kinyilvánul az a nagy szeretet, amellyel az irgalomban gazdag Isten szeretett és szeret bennünket (vö. Ef 2,4). Ha kivágnánk életünkből az irgalomban gazdag Istent, akkor életünk hazugság lenne. A válság időszakában Jézus óv bennünket attól, nehogy olyan próbálkozásokkal akarjunk kijut belőle, amelyek eleve bukásra vannak ítélve, mint például az, aki „egy új ruhából tép egy darabot, hogy azt a régi ruhára tegye”; az eredmény kiszámítható: az új el fog szakadni, mert „az újból vett ruhadarab nem jó a régihez”. Hasonlóképpen: „Senki sem tölt újbort régi tömlőkbe, mert az újbor szétrepeszti a tömlőket, elfolyik, és a tömlők is tönkremennek. Újbor új tömlőkbe való!” (Lk 5,36–38).
Ezzel szemben a helyes viselkedés „az írástudóé, aki a mennyek országának dolgaiban járatos tanítvánnyá lett”, „aki kincstárából újat és régit hoz elő” (Mt 13,52). A kincstár a hagyomány, mely – amint XVI. Benedek emlékeztetett – „az az élő folyó, amely összekapcsol bennünket az eredettel, az az élő folyó, amelyben az eredet mindig jelen van. Az a nagy folyó, amely az örökkévalóság kikötőjéhez vezet” (Katekézis, 2006. április 26.). Eszembe jut annak a nagy német zeneszerzőnek [Gustav Mahler] a mondata: „A hagyomány a jövő biztosítéka, és nem múzeum, nem hamvak őrzője”.
Ez az ötödik századi mondat [Lerinumi Szent Vincétől]: „Ut annis scilicet consolidetur, dilatetur tempore, sublimetur aetate” [Hogy az évek múltával erősödjék, idővel terjedjen, a korral pedig a magasba emelkedjék.]: ez a hagyomány, így növekszik. Az evangélium megélésének egyetlen történelmi módja sem meríti ki annak megértését. Ha hagyjuk, hogy a Szentlélek irányítson bennünket, akkor naponta egyre közelebb kerülünk „a teljes igazsághoz” (Jn 16,13). Ellenkező esetben, a Szentlélek kegyelme nélkül, még az is lehet, hogy elkezdünk az Egyházról szinodálisan gondolkodni, mely azonban ahelyett, hogy a Lélek jelenlétével való közösségre utalna, demokratikus gyűlésként fogja fel magát, mely többségből és kisebbségből áll. Mint például egy parlament: de ez nem szinodalitás. Csak a Szentlélek jelenléte adja meg a különbséget.
9. Mit kell tenni válság idején? Először is el kell fogadni, mint kegyelmi időt, amelyet azért kaptunk, hogy megértsük Isten ránk és az egész Egyházra vonatkozó akaratát. Be kell lépni abba a látszólag ellentmondásos logikába, mely szerint „amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 12,10).
Elengedhetetlen, hogy ne szakítsuk meg a párbeszédet Istennel, még akkor sem, ha az fárasztó. Imádkozni nem könnyű. Nem szabad belefáradnunk a szüntelen imádkozásba (vö. Lk 21,36; 1Tessz 5,17). Nem ismerünk más megoldást a most megtapasztalt problémákra, csak azt, hogy többet imádkozunk, ugyanakkor pedig mindent, amit megtehetünk, nagyobb bizalommal tesszük. Az ima lehetővé teszi számunkra, hogy „reméljünk minden remény ellenére” (vö. Róm 4,18).
10. Kedves testvérek, őrizzünk meg magunkban egy nagy békét és derűt, annak teljes tudatában, hogy mindannyian, először én, csak „haszontalan szolgák” vagyunk (Lk 17,10), akikkel az Úr irgalmasságot gyakorolt. Ezért jó lenne, ha abbahagynánk azt, hogy konfliktusokban élünk, és helyette újból úton lévőnek éreznénk magunkat, nyitottnak a válságra. Az út mindig mozgást jelentő igékhez kapcsolódik.
Az első rossz, amihez a konfliktus vezet bennünket, és amitől távol kell tartani magunkat, a fecsegés: vigyázzunk erre! Nem a mániám, hogy a pletyka ellen szólok, hanem egy olyan rossz szóvátétele, amely a Kúriába is beszüremkedik; itt, a palotában sok ajtó és ablak van, melyen keresztül bejön, és mi hozzászokunk; a pletyka a legszomorúbb, legkellemetlenebb és legfojtogatóbb önmagunk körül forgásba zár bennünket, és minden válságot konfliktussá alakít. Az evangélium elmondja, hogy a pásztorok hittek az angyal híradásának, és elindultak a Jézushoz vezető úton (vö. Lk 2,15–16). Heródes viszont bezárkózott a mágusok elbeszélése elől, és ezt a bezárkózását hazugsággá és erőszakká változtatta (vö. Mt 2,1–16).
Engedjétek meg, hogy kifejezetten kérjem mindnyájatoknak, akik velem együtt az evangélium szolgálatában álltok, karácsonyi ajándékul: nagylelkű és szenvedélyes együttműködéseteket az örömhír hirdetésében, különösen a szegényeknek (vö. Mt 11,5).
Emlékezzünk arra, hogy csak azok ismerik igazán Istent, akik befogadják a szegényt, aki alulról érkezik a maga nyomorúságával, és aki épp ebben a szerepben küldetik fentről; nem láthatjuk Isten arcát, de megtapasztalhatjuk felénk fordulását, amikor tiszteljük felebarátunk arcát, annak a másiknak az arcát, aki szükségeivel kihívás elé állít bennünket. [5.] A szegények arca. A szegények állnak az evangélium középpontjában. És eszembe jut, amit az a szent brazil püspök mondott: „Amikor a szegényekkel foglalkozom, azt mondják rólam, hogy szent vagyok; de amikor megkérdezem magamtól, és megkérdezem másoktól: »Miért van ez a nagy szegénység?«, azt mondják rólam, hogy »kommunista«.”
Üdvözöllek mindnyájatokat, a családotokat és barátaitokat. És köszönöm, köszönöm a munkátokat! Nagyon köszönöm! És kérlek benneteket, mindig imádkozzatok értem, hogy legyen bátorságom válságban maradni! Boldog karácsonyt! Köszönöm!
[Áldás.]
Elfelejtettem elmondani, hogy két könyvet adok ajándékba. Az egyik, Charles de Foucauld-nak, a válság egyik mesterének az életrajza, aki ajándékot, gyönyörű örökséget hagyott ránk. Ezt az ajándékot Ardura atya adta nekem: köszönöm! A másik könyv címe: Olotropia: i verbi della familiarità cristiana [Holotrópia: a keresztény családiasság igéi]. Arra szolgálnak, hogy segítsék élni az életünket. Ez a könyv most, a napokban jelent meg, egy bibliatudós [Gabriele Maria Corini], Martini bíboros egyik tanítványa írta, aki Milánóban dolgozott, de az Albenga–Imperia egyházmegyéhez tartozik.
JEGYZETEK
[1.] Vita activa oder Vom tätigen Leben, Piper, München, 1996, 242. (Olaszul: Vita activa. La condizione umana, Bompiani, Milano, 1994, 182.)
[2.] Uo., 243.
[3.] Beszéd a fiatalokkal való ökumenikus és vallásközi találkozón, Skopje – Észak-Macedónia (2019. május 7.): L’Osservatore Romano, 2019. május 9., 9. oldal.
[4.] „Tanítványai közül, akik ezeket hallották, többen azt mondták: »Kemény beszéd. Ki hallgatja?« Jézus tudta, hogy tanítványai méltatlankodtak miatta, azért így szólt hozzájuk: »Botránkoztok rajta?«” (Jn 6,60–61). Csak ebből a válságból születhet hitvallás: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás” (Jn 6,68).
[5.] Vö. Emmanuel Lévinas: Totalité et infini, Paris, 2000, 76. (Magyarul: Teljesség és Végtelen, Jelenkor, Pécs, 1999, 58–59.)
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican.va
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
