Timothy Radcliffe angol és Łukasz Popko lengyel domonkos teológusok Kérdések Istenről és Istenhez című kötete a Vatikáni Könyvkiadó gondozásában jelent meg október 31-én. A L’Osservatore Romano vatikáni napilap már október 29-én ajánlót adott közre a könyvből, amelyhez maga Ferenc pápa írt előszót.
„Mit akartok?” – hangzik Jézus egyik első kérdése János evangéliumában, amellyel a Keresztelő két tanítványához fordul, akik követték őt. Lukács evangélista szerint Jézus első szava a szüleihez éppen egy kérdés volt: „De miért kerestetek?” A kereszten pedig, az Isten gyengédségének hirdetésével töltött földi élete végén, az Atyához fordult egy kérdéssel: „Istenem, Istenem, miért hagytál el?” Végül a halálból való feltámadása után kettős, közvetlen kérdéssel fordult Mária Magdolnához: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?”
Jézus szeretett kérdéseket feltenni. Azért, mert szeretett párbeszédet folytatni korának embereivel, akik e különös tanítómester körül tolongtak, akiknek ő Istenről és a magvetésről, Isten országáról és a szántóföld kincseiről, a háborúba induló királyokról és ételekben dús lakomákról beszélt. Hallgatói pedig megértették, hogy az ő megszólalásai nem szónoki fogásokból állnak; szívükhöz intézett felhívások, amelyekkel kérdőre vonta bensőjüket, megpróbálva áttörni az ego héján, hogy abba a szeretet balzsamja szivárogjon.
Ferenc pápa köszönetet mond a szerzőknek a könyvért, mely tizennyolc kérdést elemez azok közül, amelyeket Isten az emberhez intéz a Szentírásban, illetve amelyeket különböző szereplők tesznek fel Istennek, Jézusnak.
A kérdés emberi, nagyon emberi gesztus: azt a vágyunkat hozza felszínre, hogy ismerjük mindnyájunk természetét, hogy ne elégedjünk meg pusztán azzal, ami van, hanem lépjünk túl rajta, érjünk el valamit, mélyüljünk el egy témában. Aki kérdez, az nem elégedett. A kérdezőket nyugtalanság indítja, amely az életerő jeleként ragyog fel. A kérdezőket nyugtalanság élteti. Akinek mindenre van válasza, nem kérdőjelez meg semmit; azt hiszi, hogy a zsebében van az igazság, ahogy a tollat tartjuk a zsebben, használatra készen. Boldog Pierre Claverie algériai dominikánus püspök, a barátság és a muszlim testvéreinkkel folytatott párbeszéd mártírja így fogalmazott: „Hívő vagyok, hiszek abban, hogy Isten létezik. De nem gondolom, hogy birtokolnám őt, még Jézuson keresztül sem, aki kinyilatkoztatja nekem, sem pedig hitem dogmái által. Istent senki sem birtokolhatja. Az Igazságot nem birtokolja az ember.
Ez a kutatás, ez a vágy, óhaj a kérdezésben, kérdések feltevésében, mások kérdéseinek meghallgatásában ölt testet. Tudjuk jól, hogy a filozófia a lét nagy kérdéseiből született: Ki vagyok én?; Miért van valami, és nem a semmi?; Honnan jövök?; Hová tart az életem?
A kereszténység mindig is közel állt azokhoz, akik kérdőre vonták magukat, mert – Ferenc pápa meggyőződése szerint – Isten nagyon szereti a kérdéseket, jobban, mint a válaszokat. Mert míg a válaszok zártak, addig a kérdések nyitottak. Ahogy egy költő írta: „Isten inkább vessző, nem pedig pont”, mert a vessző többre utal, előreviszi a beszélgetést, nyitva hagyja a kommunikáció lehetőségét. A pont azonban bezárja a beszédet, véget vet a vitának, megállítja a párbeszédet. Igen, Isten egy vessző. Ő szereti a kérdéseket – hangsúlyozza a Szentatya.
Ez a könyv arra nevel minket, hogy alaposan megfontoljuk kérdéseink jelentőségét. A Biblia kérdései szépek, provokatívak és nyugtalanítóak. Isten megkérdezi Ádámtól: „Hol vagy?” A Magasságbeli kérdezi Káintól: „Hol van a testvéred?” Mária azt kérdezi az angyaltól: „Hogy fog ez történni?” Jézus megkérdi övéitől: „Ti kinek tartotok engem?” Végül Pétert vonja kérdőre: „Jobban szeretsz, mint ezek?”
Kérdéseket feltenni azt jelenti, hogy nyitottnak kell maradnunk arra, hogy befogadjunk valami olyasmit, ami túlmutat rajtunk. Ha csak válaszokat adunk, az annak a jele, hogy ragaszkodunk a dolgokról alkotott saját elképzeléseinkhez. A kérdések, amelyeket a szerzők a Szentírás soraiban megvizsgálnak, egy másik tanítást is közvetítenek számunkra, mégpedig kérdéseink minőségéről és őszinteségéről. Vannak, akik azért kérdeznek, hogy ellehetetlenítsék beszélgetőpartnerüket. Vannak olyanok, mint a szüleikkel beszélgető gyerekek, akik őszintén hallgatják a hozzájuk szólót, tudva, hogy nem tudják azt. Néha rágalmazással faggatjuk az embereket, megpróbáljuk veszélybe sodorni a beszélgetőpartnert – ha így válaszol, akkor oda a hírneve, ha úgy, akkor elárulja magát. Ez az oka annak, hogy a szerzők bizonyos bibliai kérdéseket alaposabban is megvizsgálnak, amelyek nem olyan őszinték, mint amilyennek lenniük kellene.
Isten igéje nagy tanítómester ebben, mert – ahogy Szent Pál mondja – „kétélű fegyver, és feltárja a szív igazságát”. Ss miközben feltárja előttünk bensőnket, az ige képes arra, hogy mindig aktuális maradjon. Isten a Bibliában nemcsak a korabeli emberekhez szól, hanem mindenkihez, így hozzánk is. Nyugtalan szívünkhöz, ha meg tudjuk hallgatni őt. A szerzők által elemzett és megvitatott kérdések ma is aktuálisak, mélyen megráznak bennünket digitalizált társadalmunkban, mert ezeket a szavakat minden „el nem altatott szív” képes úgy venni, mint amelyek meghatározzák az életét. Mit tettem a testvéreimmel? Hogyan történhet meg, hogy Isten belép az életembe? Ki nekem Jézus, az az ember, aki Istennek mondta önmagát és életét adta értem?
Isten igéje továbbra is szól hozzánk a kérdéseivel, de nem az egyedüli szó, mert amint azt ez a könyv is jól mutatja, minden emberi szó, ha hitelesen emberi, isteni szóval van átitatva. A könyv az irodalom, a költészet és a film világából vett hivatkozásai (…) jobban megértetik velünk, hogy amikor valóban emberi, amikor az emberi lény hiteles bensőjének kifejeződése, akkor a művészi kifejezés teofánia lesz, mert tudja, hogyan kell megragadni a lényeget, hogyan adjon hangot a kegyelemnek, és így képes közölni a misztériumot. Ahogy a csillagos éjszaka vagy a naplemente előtt szívünk csak dicsérni tudja Istent, úgy Bach szonátája vagy Dosztojevszkij írása kapcsán is megbizonyosodunk arról, hogy a világ jó, életünknek van értelme. Ez az emberi képzelet ereje: kapcsolatba hoz minket az istenivel.
Ferenc pápa előszavának utolsó megjegyzése a humorról szól. Mert ez a könyv tele van humorral, amiért is kétszeresen hálát ad a szerzőknek. Először is, mert a humor olyan emberi kifejezés, amely nagyon közel áll a kegyelemhez. A humor könnyed, derűs, felvidítja a lelket, és reményt ad. Akinek van humora, az ritkán nem szeret másokat, nagylelkű, és képes relativizálni saját magát. Ahogy valaki szellemesen fogalmazta: „Boldogok, akik tudnak magukon nevetni, mert így szüntelenül szórakoznak.” A hit felragyogtatja azoknak az arcát, akik ragaszkodnak hozzá. Az evangélium örömet ad, nem mulandó, hanem igazi örömet. Aki hisz, az boldog, boldog ember, és ez látszik az arcán is.
Ebből a könyvből tehát három felhívás visszhangzik: mi, hívők maradjunk nyugtalanok, legyünk mindig képesek kérdéseket feltenni magunknak, és végül legyen egy kis humorérzékünk is – fogalmaz Ferenc pápa a Kérdések Istenről és Istenhez című könyvhöz írt előszavában, mely a Vatikáni Könyvkiadó gondozásában jelent meg.
Forrás: Vatikáni Rádió
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
