Október 20-án délelőtt, az évközi idő 29. vasárnapján, a Szent Péter téren a Szentatya vezette azt az ünnepélyes szentmisét, amelynek keretében tizennégy új szentet avatott: Manuel Ruiz López és társai, Francesco, Mooti és Raffaele Massabki, Giuseppe Allamano, Marie-Léonie Paradis és Elena Guerra.
Az állami hatóságok részéről a szentmisén részt vett többek között Sergio Mattarella, az Olasz Köztársaság elnöke, Fra’ John Dunlap a Máltai Lovagrend nagymestere; Félix Bolaños García a Spanyol Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter, Josef Geisler, az ausztriai Tirol tartomány kormányzóhelyettese és Élisabeth Brière, a kanadai Sherbrooke parlamenti képviselője.
Beszédében a Szentatya azt hangsúlyozta, hogy kérdéseivel Jézus bennünket segít, saját önvizsgálatunkat segíti. Le kell lepleznünk a bennünk élő hatalmi törekvéseket, meg kell változnunk, és állandóan tudatosítanunk kell, hogy a keresztény életforma a szolgálat, nem az uralkodás.
Az alábbiakban a pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.
Jézus megkérdezi Jakabtól és Jánostól: „Mit kívántok, mit tegyek nektek?” (Mk 10,36). És rögtön utána újabb kérdést tesz fel nekik: „Tudtok-e inni a kehelyből, amelyből én iszom, vagy meg tudtok-e keresztelkedni a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?” (Mk 10,38). Jézus kérdéseket tesz fel, s éppen ezáltal segít bennünket a megkülönböztetésben, mert a kérdések felfedeztetik velünk azt, ami bensőnkben van, rávilágítanak arra, amit szívünkben hordozunk, és amiről néha nincs is tudomásunk.
Engedjük meg, hogy az Úr szava kérdéseket intézzen hozzánk! Képzeljük el, hogy megkérdezi tőlünk, mindannyiunktól: „Mit kívánsz, mit tegyek neked?”; és a második kérdés: „Tudsz-e inni a kehelyből, amelyből én iszom?” Ezeken a kérdéseken keresztül Jézus feltárja a tanítványok vele való kapcsolatát és hozzá fűződő várakozásait, a minden kapcsolatra jellemző fény- és árnyoldalakkal. Jakab és János ugyanis kapcsolatban vannak Jézussal, de elvárásokat is támasztanak vele szemben. Elmondják arra irányuló vágyukat, hogy közel legyenek hozzá, de csakis azért, hogy megtisztelő helyet foglaljanak el, fontos szerepet játszanak, „hogy egyikük a jobbján, másikuk a balján üljön dicsőségében” (vö. Mk 10,37). Nyilvánvalóan úgy gondolnak Jézusra, mint Messiásra, győzedelmes, dicsőséges Messiásra, és azt várják tőle, hogy megossza velük dicsőségét. A Messiást látják Jézusban, de a hatalom logikája szerint képzelik el.
Jézus nem áll meg a tanítványok szavainál, hanem mélyebbre megy, meghallgatja mindegyikük és mindegyikünk szívét, olvas bennük. És a párbeszédben, a két kérdésen keresztül, próbálja felszínre hozni a kéréseikben rejlő vágyat. Először azt kérdezi: „Mit kívántok, mit tegyek nektek?”; és ez a kérdés feltárja szívük gondolatait, felszínre hozza azokat a rejtett várakozásokat és dicsőségről szőtt álmokat, amelyek a tanítványokat titokban foglalkoztatták. Mintha azt kérdezné Jézus: „Mit akarsz, ki legyek számodra?”, és ezzel leleplezi azt, amire valójában vágynak: egy nagyhatalmú Messiásra, egy győzelmes Messiásra, aki megtisztelő helyet ad majd nekik. És az Egyházban is előfordul, hogy ez foglalkoztat bennünket: megtiszteltetés, hatalom…
Aztán a második kérdéssel Jézus megcáfolja ezt a Messiás-képet, s így segíti őket a szemléletváltásban, vagyis a megtérésben: „Tudtok-e inni a kehelyből, amelyből én iszom, vagy meg tudtok-e keresztelkedni a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?” Ily módon feltárja előttük, hogy
A kehely, melyet az Úr kiiszik, életének feláldozása, az ő élete, melyet irántunk való szeretetből odaad, a halálig, mégpedig a kereszthalálig.
És ott a jobbján és balján két rabló lesz, akik hozzá hasonlóan kereszten függnek és nem a hatalmi trónuson ülnek; két rabló, akik Krisztussal együtt felszögezve fájdalomban részesülnek, és nem dicsőségben uralkodnak. A megfeszített király, az elítélt igaz mindenki szolgájává válik: ez valóban Isten Fia! (vö. Mk 15,39).
Ismételjük meg: nem az győz, aki uralkodik, hanem az, aki szeretetből szolgál. A Zsidóknak írt levél is emlékeztetett bennünket: „A mi főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett” (Zsid 4,15).
Ezen a ponton Jézus segítheti a tanítványokat, hogy megtérjenek, hogy gondolkodásmódjukat megváltoztassák: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, és vezető embereik éreztetik velük hatalmukat” (Mk 10,42). De ennek nem kell így lennie azoknál, akik olyan Istent követnek, aki szolgává lett, hogy szeretetével mindenkit elérjen. Aki Krisztust követi, ha nagy akar lenni, szolgálnia kell, tőle tanulva.
Testvéreim, Jézus feltárja gondolatainkat, felszínre hozza szívünk vágyait és kivetítéseit, leleplezi olykor dicsőségre, uralkodásra, hatalomra, látszólagos nagyságra irányuló várakozásainkat. Segít, hogy többé ne a világ kritériumai szerint gondolkodjunk, hanem Isten stílusa szerint, aki utolsóvá lesz, hogy az utolsók felemelkedjenek és elsőkké váljanak. Jézusnak ezek a kérdései, a szolgálatról szóló tanításával együtt, gyakran érthetetlenek számunkra, mint a tanítványok számára. De ha követjük őt, ha nyomdokain járunk, és elfogadjuk szeretetének ajándékát, mely átalakítja gondolkodásmódunkat, mi is megtanulhatjuk Isten stílusát: a szolgálatot. Ne felejtsük el azt a három szót, amely
Isten közelivé válik, hogy szolgáljon; együttérzővé válik, hogy szolgáljon; gyengéddé válik, hogy szolgáljon. Közelség, együttérzés és gyengédség…
Erre kell áhítoznunk! Nem hatalomra, hanem szolgálatra. A szolgálat a keresztény életforma. Nem teendők listájáról szól, mintha a teendők elvégzése után azt gondolhatnánk, hogy a mi műszakunk lejárt. Aki szeretettel szolgál, az nem mondja: „Most már valaki máson a sor.” Ez az alkalmazottakra és nem a tanúságtevőkre jellemző gondolkodásmód.
A szeretet nem pusztán arra törekszik, hogy produkáljon, hogy eredményeket érjen el, nem alkalmi teljesítmény, hanem olyasmi, ami szívből jön, szeretet által és szeretetben megújult szívből. Ha megtanulunk szolgálni, akkor figyelmességünk és gondoskodásunk összes tette, gyengédségünk összes megnyilvánulása, irgalmasságunk összes cselekedete Isten szeretetének visszfényévé válik. És így mi mindannyian Jézus művét folytatjuk a világban.
Ennek fényében emlékezhetünk az evangélium azon tanítványaira, akiket ma szentté avatunk. Az emberiség zaklatott történelmében hűséges szolgák voltak, olyan férfiak és nők, akik vértanúságot vállalva és örömben szolgáltak, mint Manuel Ruiz López ferences atya és társai; olyan papok és megszentelt nők, akikben missziós szenvedély lángolt, mint Giuseppe Allamano atya, Paradis Marie Leonie nővér és Elena Guerra nővér. Ezek
Hitükben és apostoli munkájukban nem tápláltak világi vágyakat, nem töltötte el őket a hatalom kényszerképzete, hanem épp ellenkezőleg, testvéreik szolgáivá tették magukat, leleményesek voltak a jócselekedetekben, állhatatosak a nehézségek között, nagylelkűek mindvégig.
Kérjük bizalommal közbenjárásukat, hogy mi is követhessük Krisztust, hogy kövessük a szolgálatban, és a remény tanúságtevői legyünk a világ számára!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
