December 15-én ajacciói apostoli útjának délutánján a Szentatya autóval a Place d’Austerlitz nevű térre utazott, hogy misét mutasson be advent harmadik vasárnapján. A mise végén, az ajacciói püspök François-Xavier Bustillo bíboros köszönt meg a pápa látogatását.
Az alábbiakban Ferenc pápa teljes homíliájának és mise végi beszédének a fordítását közreadjuk.
A nép megkérdezi Keresztelő Jánostól: „Mit tegyünk?” (Lk3,10). Mit tegyünk? Figyelmesen kell meghallgatni ezt a kérdést, mert az élet megújításának, jobbra fordításának vágyát fejezi ki. János a régóta várt Messiás érkezését hirdeti: akik hallgatják a Keresztelő prédikálását, fel akarnak készülni erre a találkozásra, a Messiással, a Jézussal való találkozásra.
Lukács evangéliuma arról tanúskodik, hogy éppen a legtávolabbiak fejezik ki ezt a megtérésre irányuló vágyat: nem azok, akik társadalmilag a legközelebbinek tűntek, nem a farizeusok és a törvénytudók, hanem a távoliak, a bűnösnek tartott vámszedők és a katonák kérdezik: „Mester, mit tegyünk?” (Lk3,12). Ez szép kérdés, amelyet talán ma, lefekvés előtt mindannyian elmondhatunk imaként: „Uram, mit tegyek, hogy felkészítsem szívemet karácsonyra?” Akik igaznak tartják magukat, azok nem újulnak meg. Akik viszont nyilvános bűnösöknek számítottak, azok a becstelen és erőszakos életvitelük helyett új életmódot akarnak kezdeni. A távoliak közelivé válnak, amikor Krisztus közel jön hozzánk. Keresztelő János ugyanis így válaszol a vámszedőknek és a katonáknak: gyakoroljátok az igazságosságot, legyetek egyenesek és becsületesek (vö. Lk3,13–14). Különösen az utolsókat és a kirekesztetteket megszólítva az Úr evangéliumhirdetése felébreszti az emberek lelkiismeretét, mert
És a legjobb, amit tehetünk azért, hogy Jézus megmentsen és megkeressen bennünket, az, ha elmondjuk magunkról az igazat: „Uram, bűnös vagyok.” Mindannyian azok vagyunk, akik itt vagyunk, mindannyian! „Uram, bűnös vagyok.” És így, az igazsággal közeledjünk Jézushoz, és ne egy valótlan igazságosság sminkjével! Mert ő éppen a bűnösöket jön megmenteni. És ezért tesszük ma is magunkévá azt a kérdést, amelyet a tömeg feltett Keresztelő Jánosnak.
A Szentírásból hallott szövegek a Messiásra való várakozás két módjáról szólnak: a gyanakvó várakozásról és az örömteli várakozásról. Az üdvösségre ezzel a két magatartással lehet várni: gyanakvó várakozással és örömteli várakozással. Gondolkodjunk el ezeken a lelki magatartásokon.
A várakozás első módja, a gyanakvás, tele van bizalmatlansággal és szorongással. Akinek az elméjét önző gondolatok foglalják le, az elveszíti a lélek örömét: ahelyett, hogy reménykedve virrasztana, kétségekkel néz a jövőbe. Teljesen elmerül a világias tervekben, és nem várja a Gondviselés működését. Nem tud azzal a reménnyel várni, amelyet a Szentlélek ad nekünk. És ekkor felhangzik Szent Pál üdvös kijelentése, mely felébreszt bennünket ebből a fásultságból: „Ne aggódjatok semmiért” (Fil4,6). Amikor eluralkodik rajtunk a szorongás, az mindig tönkretesz bennünket.
Ne legyetek szorongóak, csalódottak, szomorúak! Mennyire általánosak ezek a lelki bajok manapság, különösen ott, ahol a fogyasztói szemlélet terjed! Láttam ezekben a napokban Rómában, az utcákon, hogy mennyi ember megy vásárolni, bevásárolni, a fogyasztói társadalomra jellemző szorongással, csakhogy amit megveszünk, az később eltűnik, s nem hagy maga után semmit. Egy ilyen, fogyasztásból élő társadalom megelégedettség nélkül öregszik meg, mert nem tud adni: aki magának él, az sosem lesz boldog. Aki így él [zárt kézzel] és nem ezt teszi [nyitott kéz], az nem boldog. Akinek ilyen a keze [zárt kéz], aki csak magára gondol, és nincs keze arra, hogy adjon, segítsen, megosszon, az sosem lesz boldog. És ez egy olyan baj, amely mindannyiunkkal megeshet, az összes kereszténnyel, velünk is, papokkal, püspökökkel, bíborosokkal, mindenkivel, a pápával is.
Az apostol azonban hatékony gyógyszert kínál nekünk, amikor azt írja: „Minden körülmények között imádság és könyörgés által hálaadással tárjátok kéréseiteket Isten elé” (Fil 4,6). Az Istenbe vetett hit reményt ad! Épp ezekben a napokban, az itt, Ajaccióban tartott kongresszuson világosan megfogalmazták, mennyire fontos a hit ápolása, a népi jámborság szerepének felértékelésével. Gondoljunk a rózsafüzér imádságra: ha újra felfedezzük és jól gyakoroljuk, megtanít bennünket arra, hogy
És gondoljunk a testvérületekre, melyek a felebarátért végzett ingyenes lelki és testi szolgálatra nevelhetnek! A híveknek ezek a történelmileg oly gazdag társulásai aktívan részt vesznek az Egyház liturgiájában és imádságában, melyet a nép énekeivel és ájtatosságaival ékesítenek. A testvérületek tagjainak ajánlom, hogy mindig álljanak rendelkezésre, különösen a leggyengébbek számára, tevékennyé téve a hitet a szeretetben. És az a testvérület, amelynek különleges ájtatossága van, legyen közel mindenkihez, legyen közel a felebarátokhoz, hogy segítsen nekik.
És innen jutunk el a második magatartáshoz: az örömteli várakozáshoz. Az első magatartás a gyanakvó várakozás volt, az a várakozás, amely zárt kézzel csak önmagára gondol. A második magatartás az örömteli várakozás. És nem könnyű örülni. A keresztény öröm semmiképp sem felhőtlen, felszínes, farsangi öröm. Nem! Nem az. Ezzel szemben a keresztény öröm a szívnek szilárd alapokon nyugvó öröme, melyet Szofoniás próféta a néphez fordulva így fejez ki: Örülj, mert „veled van az Úr, a ti Istened, az erős Szabadító” (Szof3,17).
Nincs azonban közöttünk, amikor pletykálunk, megszólunk másokat. Ott nincs az Úr, ott csak mi vagyunk. Az Úr eljövetele üdvösséget hoz nekünk: ezért ad okot az örömre. Isten „erős”, mondja a Szentírás: meg tudja váltani az életünket, mert képes végbevinni azt, amit mond! Örömünk tehát nem illuzórikus vigasztalás, hogy elfeledtesse velünk életünk bánatait. Nem, nem látszatvigasztalás. Örömünk a Szentlélek gyümölcse a Szabadító Krisztusba vetett hit által, aki kopogtat szívünkön, megszabadítva azt a szomorúságtól és az unalomtól. Ezért az Úr eljövetele jövővel teli ünneppé válik minden nép számára: Jézus társaságában felfedezzük annak igazi örömét, hogy élünk, és hogy a remény jeleit adjuk, melyekre a világ vár.
És a remény első jele a béke. Aki eljön, az az Emmanuel, a velünk lévő Isten, aki békét ad azoknak, akiket az Úr szeret (vö. Lk2,14). És miközben készülünk a fogadására, ebben az adventi időszakban, közösségeink növekedjenek abbéli képességükben, hogy mindenkit támogassanak, különösen a fiatalokat a keresztség és a szentségek felé vezető úton; és kivált az időseket, az öregeket. Az idősek a nép bölcsességét jelentik. Ne feledkezzünk meg erről! És mindannyian elgondolkodhatunk: én hogyan viselkedem az idősekkel szemben? Keresem-e őket? Vesztegetem-e rájuk az időmet? Meghallgatom-e őket? „Jaj, ne, untatnak a történeteikkel!” Magukra hagyom őket? Hány gyerek hagyja magára szüleit az idősotthonban! Emlékszem, egyszer a másik egyházmegyében elmentem egy idősotthonba, hogy meglátogassam az embereket. Volt ott egy asszony, akinek három-négy gyermeke volt. Megkérdeztem: „És hogy vannak a gyermekei?” – „Jól vannak! Sok unokám van.” – „És eljönnek meglátogatni?” – „Igen, mindig jönnek.” Amikor kimentem, a nővér azt mondta: „Évente egyszer jönnek.” Ez az édesanya fedezte gyermekei gyarlóságait. Sokan hagyják magukra az öregeket. Telefonon kívánnak boldog karácsonyt vagy húsvétot!
És gondoljunk a fiatalokra, akik a keresztség és a szentségek felé tartanak. Korzikán, hála Istennek, sokan vannak! Gratulálok hozzá! Sosem láttam ennyi gyermeket, mint itt! Ez Isten kegyelme! És csak két kiskutyát láttam. Kedves testvéreim, vállaljatok gyermekeket, vállaljatok gyermekeket, akik a jövőben örömötök, vigasztalásotok lesznek! Ez az igazság: sosem láttam még ennyi gyermeket. Csak Kelet-Timorban volt ennyi, de a többi városban nem volt ennyi. Ez a ti örömötök és dicsőségetek! Fivéreim és nővéreim, sajnos jól tudjuk, hogy a nemzetek között nincs hiány a szomorúság nagy okaiból: nyomor, háborúk, korrupció, erőszak. Mondok nektek egy dolgot: néha ukrán gyerekek is eljönnek az általános kihallgatásra, akiket a háború miatt hoztak Rómába. Tudnotok kell: ezek a gyerekek nem mosolyognak! Elfelejtettek mosolyogni. Kérem, gondoljunk ezekre a gyerekekre a háborús országokban, a sok gyermek fájdalmára!
Isten igéje azonban mindig bátorít bennünket. És a népeket elnyomó pusztítással szemben az Egyház biztos reményt hirdet, amely nem csal meg, mert
Nővéreim és fivéreim, minden időben és minden szorongattatásban Krisztus jelen van, Krisztus a mi örömünk forrása. Ő velünk van a megpróbáltatásban, hogy előrelendítsen bennünket és örömet adjon nekünk. Tartsuk meg mindig ezt az örömöt a szívünkben, ezt a bizonyosságot: hogy Krisztus velünk van, velünk jár! Ne felejtsük el! És így, ezzel az örömmel, ezzel a bizonyossággal – hogy Jézus velünk van –, boldogok leszünk, és boldoggá teszünk másokat. Ennek kell tanúságtételünknek lennie!
*
A Szentatya köszönetmondása a mise végén:
Köszönetet mondok Bustillo bíboros úr szavaiért és ezért az egész napért, amelyen otthon éreztem magam! Köszönetet mondok mindazoknak, akik előkészítették ezt a látogatást, az egyházi és a világi közösségnek. Haladjatok előre harmóniában – egymástól megkülönböztetve, ami nem elszakítás –, mindig együtt dolgozva a közjóért! Szeretnék köszönteni egy korzikai bíborost is, aki ma itt van velünk, Mamberti bíborost.
Üdvözlöm és megáldom a betegeket, az egyedül élő időseket, a bebörtönzötteket. A Madunnuccia (a korzikai Szűzanya) adjon vigaszt és reményt a szenvedőknek! Legyetek közel az idősekhez, a betegekhez, az egyedül élőkhöz! Közel a szívetekkel, közel a gesztusaitokkal, közel a segítségetekkel.
Fivéreim és nővéreim, Jézus Krisztus evangéliuma segítsen benneteket abban, hogy szívetek nyitott legyen a világra: hagyományaitok nagy kincset jelentenek, melyet őrizni és ápolni kell, de nem azért, hogy elszigetelődjetek, soha! Haladjatok előre hagyományaitokkal, mindig a találkozás és a megosztás érdekében!
Köszönet mindenkinek! Jó utat a szent karácsony felé! Köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
