Szeptember 26-án este a Szentatya felszólalásával fejeződött be a Püspöki Szinódus tizenhatodik rendes közgyűlésének második ülésszaka a vatikáni VI. Pál Teremben.
Beszédében bejelentette, hogy nem szándékozik szinódus utáni apostoli buzdítást kiadni, mert a záródokumentumban „már nagyon konkrét javaslatok vannak, melyek útmutatásként szolgálhatnak” a helyi egyházaknak. A Szentatya óvott a merevségtől és buzdított a szinodalitás elsajátítására.
Az alábbiakban Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.
*
Kedves testvéreim és nővéreim!
A záródokumentumban összegyűjtöttük azoknak az éveknek a gyümölcsét – legalább három évét –, amelyekben igyekeztünk meghallgatni Isten népét, és a Szentlélekre figyeltünk, hogy jobban megértsük, hogyan legyünk „szinodális Egyház” a mai korban. Az egyes fejezetek elején olvasható bibliai utalások úgy formálják az üzenetet, hogy összekapcsolják a Feltámadt Úr tetteivel és szavaival, aki arra hív, hogy evangéliumának tanúi legyünk, elsőként az életünkkel, és csak utána szavainkkal.
A dokumentum, melyet szavazással elfogadtunk, hármas ajándék. Először is nekem, Róma püspökének. Amikor Isten Egyházát szinódusra hívtam össze, tudatában voltam annak, hogy szükségem van rátok, püspökökre és a szinodális út tanúira. Köszönöm nektek!
Róma püspökének is – gyakran emlékeztetem magam és benneteket – gyakorolnia kell a meghallgatást, sőt, gyakorolni akarja a meghallgatást, hogy válaszolni tudjon az Igének, aki nap mint nap megismétli neki: „Erősítsd meg testvéreidet… Legeltesd juhaimat!”
Az én feladatom, mint jól tudjátok, az, hogy megőrizzem és előmozdítsam – ahogyan Szent Bazil tanítja – a harmóniát, amelyet a Lélek továbbra is teremt Isten Egyházában, az egyházak közötti kapcsolatokban, az összes küzdelem, feszültség és megosztottság ellenére, melyek az Isten országának teljes megnyilvánulása felé vezető utunkat jellemzik. Izajás próféta látomása arra biztat, hogy Isten országát olyan lakomaként képzeljük el, amelyet Isten minden nép számára készített. Mindenkinek, abban a reményben, hogy senki sem fog hiányozni. Mindenkinek, mindenkinek, mindenkinek! Kivétel nélkül, mindenkinek! És a kulcsszó ez: harmónia.
Harmónia! Ezt tanítja a II. Vatikáni Zsinat, amikor azt mondja, hogy az Egyház „olyan, mint egy szentség”: jele és eszköze Isten várakozásának, aki már megterített, és vár.
Kegyelme az ő Lelkén keresztül szeretetszavakat suttog mindannyiunk szívébe. Mi azt a feladatot kaptuk, hogy felerősítsük ennek a suttogásnak a hangját, és ne támasszunk akadályokat eléje; hogy kapukat nyissunk, és ne falakat emeljünk. Mennyi kárt okoznak az Egyház emberei – férfiak és nők egyaránt –, amikor falakat emelnek, mennyi kárt! Mindenki, mindenki, mindenki! Nem szabad a „kegyelem kiosztóiként” viselkednünk, akik kisajátítják a kincset azzal, hogy megkötik az irgalmas Isten kezét. Emlékezzünk, ezt a szinódusi közgyűlést azzal kezdtük, hogy bocsánatot kértünk, szégyenkeztünk, elismertük, hogy mindannyian irgalmat nyertek vagyunk.
Van egy verse Madeleine Delbrêlnek, a perifériák misztikusának, aki így buzdított: „Főképp merevek ne legyetek!” A merevség bűn, olyan bűn, amely néha a papságot és a szerzeteseket is jellemzi. Madeleine Delbrêl verséből olvasok néhány sort. Ez egy imádság. Így fogalmaz:
Azt hiszem, talán már eleged van azokból,
akik mindig arról beszélnek, hogy vezényszóra szolgálnak téged,
akik professzori talárban ismernek téged,
akik szabályokat betartva jutnak el hozzád,
akik régi házasokhoz hasonlóan szeretnek téged.
[…]
Add, hogy életünket,
ne úgy éljük, mint egy sakkjátszmát, ahol mindent kiszámolunk,
ne úgy, mint egy küzdelmet, ahol minden nehéz,
ne úgy, mint egy tantételt, mely a fejünket töri,
hanem végtelen ünnepként,
ahol újból és újból találkozunk veled,
bálként,
táncként,
kegyelmed ölelésedben,
a szeretet mindenhol zúgó zenéjével.
Ezek a verssorok szolgálhatnának háttérzenéül, amellyel a záródokumentumot fogadjuk. És most, a szinodális út során elért eredmények fényében, döntéseket kell hoznunk.
A mai háborús időkben a béke tanúinak kell lennünk, azáltal is, hogy megtanulunk tényleges formát adni a különbözőségek együttélésének.
Ezért nem áll szándékomban „apostoli buzdítást” közzétenni. Elég az, amit jóváhagytunk. A záródokumentumban már nagyon konkrét javaslatok vannak, melyek útmutatásként szolgálhatnak az egyházak küldetéséhez a különböző földrészeken, a különböző kontextusokban: ezért teszem azonnal hozzáférhetővé mindenki számára, ezért mondtam, hogy tegyük közzé. Ezzel szeretném elismerni a megtett szinodális út értékes eredményét, melyet ezzel a záródokumentummal átadok Isten hívő, szent népének.
Az Egyház életének a záródokumentumban említett egyes aspektusait illetően, valamint azokat a témákat illetően, amelyeket a tíz „munkacsoportra” bíztunk – melyeknek szabadon kell dolgozniuk, hogy nekem javaslatokat tegyenek –, időre van szükség ahhoz, hogy az egész Egyházat érintő döntések szülessenek. Én tehát folytatom a püspökök és a rájuk bízott egyházak meghallgatását.
Ez nem a döntések határozatlan időre való elhalasztásának klasszikus módja. Ez az, ami megfelel a szinodális stílusnak, amellyel a péteri szolgálatot is gyakorolni kell: meghallgatni, összehívni, megvizsgálni, dönteni és értékelni. Ezekben a lépésekben pedig szükség van szünetre, csendre, imára. Ezt a stílust együtt tanuljuk, apránként. A Szentlélek hív és támogat bennünket ebben a tanulásban, amelyet megtérési folyamatként kell felfognunk.
A Szinódus Főtitkársága és a Kúria összes dikasztériuma segít majd ebben a feladatban.
A záródokumentum ajándék Isten egész hívő népe számára, annak sokféle kifejeződési formájában. Nyilvánvaló, hogy nem mindenki fogja elolvasni: főként ti lesznek azok, akik sokakkal együtt megismertetitek a benne foglaltakat a helyi egyházakban. A szöveg a szerzett tapasztalatokról való tanúságtétel nélkül sokat veszítene értékéből.
Kedves testvéreim, amit megtapasztaltunk, az olyan ajándék, amelyet nem tarthatunk meg magunknak. Az ebből a tapasztalatból fakadó lendület – melynek a záródokumentum a tükörképe –, bátorságot ad annak tanúsításához, hogy lehetséges együtt járni a sokféleségben, anélkül, hogy elítélnénk egymást.
A világ összes táját képviseljük, melyeket erőszak, szegénység, közömbösség jellemez. Együtt, azzal a reménnyel, amely nem csal meg, egyesülve Isten szívünkbe kiáradt szeretetében, nemcsak álmodhatunk a békéről, hanem minden erőnkkel dolgozhatunk is azon, hogy – talán nem is beszélve sokat a szinodalitásról – megvalósuljon a béke a meghallgatás, a párbeszéd és a kiengesztelődés folyamatain keresztül. A küldetésért létező szinodális Egyháznak most arra van szüksége, hogy a megosztott szavakat tettek kísérjék. Ez a követendő út.
Mindez a Szentlélek ajándéka: Ő az, aki harmóniát teremt, ő maga a harmónia. Szent Bazilnak nagyon szép teológiája van erről. Ha tudjátok, olvassátok el Szent Bazilnak a Szentlélekről szóló értekezését. A Lélek maga a harmónia. Testvéreim, folytatódjék a harmónia akkor is, amikor elhagyjuk ezt a termet, és a feltámadt Krisztus Lehelete segítsen bennünket abban, hogy megosszuk a kapott ajándékokat!
És ne felejtsétek – ismét csak Madeleine Delbrêl szavait idézem, –, hogy „vannak helyek, ahol a Lélek fúj, de egy Lélek van, aki mindenütt fúj”.
Szeretnék köszönetet mondani mindannyiatoknak, és köszönjük meg egymásnak! Köszönetet mondok Grech bíboros úrnak és Hollerich bíboros úrnak a munkájukért, a két titkárnak, Nathalie-nak és San Martínnak – jól csináltátok! –, Batocchio és Costa atyának, akik nagyon sokat segítettek nekünk! Üdvözlöm mindazokat, akik a háttérben dolgoztak, és akik nélkül mindezt nem tudtuk volna véghezvinni. Nagyon köszönöm nektek! Az Úr áldjon meg benneteket! Imádkozzunk egymásért! Köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
