Február 1-jén este, az Úr bemutatása ünnepének előestéjén, a megszentelt élet világnapja alkalmából a Szentatya az imaórák liturgiájának első esti dicséretét vezette a Szent Péter-bazilikában. A liturgiát a gyertyák megáldásának szertartása vezette be. Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepének vigíliáján a vesperáson sok bíboros, püspök, pap és szerzetes ünnepelt együtt.
Az alábbiakban Ferenc pápa teljes szentbeszédének fordítását közöljük.
„Íme, jövök, Istenem, hogy teljesítsem akaratodat” (Zsid10,7). A Zsidóknak írt levél szerzője ezekkel a szavakkal nyilvánítja ki Jézus teljes beleegyezését az Atya tervébe. Ma, az Úr bemutatásának ünnepén, a megszentelt élet világnapján, a remény jubileumi évében olvassuk ezeket a szavakat, egy olyan liturgia keretében, amelyet a fény szimbóluma jellemez. És ti mindannyian, nővéreim és fivéreim, akik az evangéliumi tanácsok útját választottátok, odaszenteltétek magatokat – mint „menyasszony a vőlegénye előtt […], akit beragyog vőlegénye fénye” (Szent II. János Pál: Vita consecrata apostoli buzdítás, 15) –, átadtátok magatokat az Atya ugyanazon ragyogó tervének, mely a világ eredetéig nyúlik vissza. Teljes beteljesedését ez a terv az idők végén fogja elérni, de már most láthatóvá válik „azokon a csodákon keresztül, amelyeket Isten a meghívott emberek törékeny emberségében művel” (Vita consecrata, 20). Gondolkodjunk hát el azon, hogy a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség általatok letett fogadalmán keresztül hogyan lehettek ti is a fény hordozói a ma élő férfiak és nők számára!
Első szempont: a szegénység fénye. Ennek gyökerei Isten életébe nyúlnak vissza, ez az élet ugyanis az Atya, a Fiú és a Szentlélek örök és teljes kölcsönös odaajándékozása (Vita consecrata, 21). A szegénység ily módon való megélésével
elutasítja mindazt, ami szépségüket elhomályosíthatja – az önzést, a kapzsiságot, a függőséget, az erőszakos és ölni szándékozó felhasználást –, viszont magáévá tesz mindent, ami szépségüket kiemelheti: a mértékletességet, a nagylelkűséget, az osztozást, a szolidaritást. Pál pedig azt mondja: „Minden a tiétek, ti Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené” (1Kor3,22–23). Ez a szegénység!
A második elem a tisztaság fénye. Ez is a Szentháromságból ered, és „a három isteni személyt összekapcsoló végtelen szeretet visszfénye” (Vita consecrata, 21). A tisztaság fogadalommal történő vállalása – a házastársi szeretetről való lemondással és az önmegtartóztatás útjának követésével – kidomborítja, hogy az ember számára az osztatlan és jegyesi szívvel fogadott isteni szeretetnek abszolút elsőbbsége van (vö. 1Kor7,32–36), és rámutat arra, hogy ez minden más szeretetnek a forrása és mintaképe. Tudjuk, olyan világban élünk, amelyet sok esetben a érzelmi kapcsolatok torz formái jellemeznek, amelyben az „amihez kedvem van” életelve arra ösztönzi az embert, hogy a másikban inkább saját szükségleteinek kielégítését keresse, mint a gyümölcsöző találkozás örömét. Ez így van. Ez a kapcsolatokban felszínességet, átmenetiséget, énközpontúságot, élvhajhászást, éretlenséget és erkölcsi felelőtlenséget hoz létre, melynek következtében a holtomiglan-holtodiglan vállalt hitvest felváltja a pillanatnyi partner, az ajándékként fogadott gyermekeket „jogként” követelt vagy „zavaró tényezőként” eltávolított gyermekek helyettesítik.
Nővéreim, fivéreim, ebben az összefüggésben, amikor „növekvő igény” mutatkozik „az emberi kapcsolatok belső tisztaságára” (Vita consecrata, 88), valamint az egyének és a közösségek közötti kötelékek humanizálására, a megszentelt tisztaság megmutatja nekünk – megmutatja a 21. század emberének – az elszigeteltség bajából való gyógyulás útját, a szabad és felszabadító szeretet gyakorlását, mely mindenkit elfogad és tiszteletben tart, senkit sem kényszerít, és senkit sem elutasít el. Micsoda orvosság a léleknek, ha olyan szerzetesekkel és szerzetesnőkkel találkozik, akik képesek egy ilyen érett és örömteli kapcsolódásra! Az isteni szeretet visszfényei (vö. Lk2,30–32). Ennek érdekében azonban fontos, hogy
és ne forduljanak elő olyan káros jelenségek, mint a szív megkeseredése vagy a kétértelmű utak választása, melyek szomorúságot és elégedetlenséget eredményeznek, s adott esetben – a gyengébb jelleműeknél – valódi „kettős élet” kialakulását okozzák. A kettős élet kísértése elleni küzdelem mindennapos. Mindennapos.
És elérkeztünk a harmadik aspektushoz: az engedelmesség fénye. Erről szintén beszél a szöveg, melyet hallottunk [a zsolozsma rövid olvasmánya: Zsid 10,5–7]: Jézus és az Atya kapcsolatában bemutatja nekünk „a felelősségteljes és kölcsönös bizalomra épülő gyermeki és nem szolgai függésfelszabadító szépségét” (Vita consecrata, 21). Éppen az Ige fénye válik ajándékká és szeretetválasszá, jellé társadalmunk számára, melyben hajlamosak vagyunk sokat beszélni, de keveset hallgatni: a családban, a munkahelyen és különösen a közösségi hálón, ahol szavak és képek tömkelegét cserélhetjük anélkül, hogy valaha is igazán találkoznánk egymással, mert nem tesszük magunkat igazán kockára egymásért. Ez érdekes dolog. A mindennapi beszélgetésben oly sokszor előfordul, hogy mielőtt az ember befejezné a mondandóját, már érkezik is a válasz. Nem hallgatjuk végig egymást.
Erre a magányos individualizmusra ellenszer a megszentelt engedelmesség, mely alternatívaként olyan kapcsolati modellt mozdít elő, amelyet a cselekedetekben megmutatkozó odahallgatás jellemez, melyben a „beszédet” és a „hallást” a „cselekvés” konkrétuma követi, azon az áron is, hogy lemondok arról, amihez kedvem van, amit elterveztem, amit szívesebben csinálnék. Ugyanis csak így élhetjük át teljes mértékben az ajándékozás örömét, legyőzve a magányosságot és felfedezve saját létem értelmét Isten nagyszabású tervében.
Befejezésül szeretnék egy további pontra utalni: „visszatérés az eredethez”, melyről oly sokat beszélnek manapság szerzetesi körökben. Csakhogy nem úgy kell visszatérünk a kezdetekhez, mintha egy múzeumba mennénk vissza, nem! Pontosan életünk eredetéhez kell visszatérnünk! E tekintetben Isten igéje, melyet hallottunk, arra emlékeztet bennünket, hogy az első és legfontosabb visszatérés minden Istennek szentelődés eredetéhez mindannyiunk számára a Krisztushoz és az ő Atyának kimondott igenjéhez való visszatérés.
Nővéreim, fivéreim, egy kicsit elveszítettük érzékünket az imádás iránt. Túlságosan gyakorlatiasak vagyunk, csinálni akarunk dolgokat, de… Imádás, imádás! Tudjunk csendben imádni! És ily módon mindenekelőtt úgy fedezzük fel újra alapítóinkat, mint hívő embereket, és velük együtt ismételjük imánkban és önfelajánlásunkban: „Íme, jövök, Istenem, hogy teljesítsem akaratodat” (Zsid10,7).
Köszönöm szépen tanúságtételeteket! Ez kovász az Egyház életében! Köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
