Ferenc pápa március 8-án, pénteken délelőtt a Kelemen-teremben fogadta az Apostoli Penitenciária szervezésében a belső fórumról tartott tanfolyam résztvevőit. Beszédében a szentgyónás bűnbánati imájának szövegéből vett három kulcsfogalmat elemzett: bűnbánat Isten színe előtt, a belé vetett bizalom és az elhatározás, hogy nem esünk vissza a bűnbe.
A Szentatya gyengélkedett, ezért nem olvasta fel a beszédét, hanem átnyújtotta azt a résztvevőknek.
Bevezetőjében szeretettel köszöntötte Mauro Piacenza bíborost, főpenitenciáriust, az Apostoli Penitenciária tisztviselőit, valamit a római pápai bazilikák gyóntatóit, illetve a képzés résztvevőit. A nagyböjti időszak és főként a jubileumra készülő imaév kapcsán a pápa azt ajánlotta, hogy a kiengesztelődés szentségének bűnbánati imájáról elmélkedjenek.
Noha régies a nyelvezete, ez az ima mégis megőrzi teljes érvényességét lelkipásztori és teológiai szempontból is. Annál is inkább, minthogy szerzője a nagy Liguori Szent Alfonz volt, az erkölcsteológia mestere, emberközeli és kiegyensúlyozott lélek, akitől távol állt minden kemény szigorúság és a lazaság is. A Szentatya a bűnbánati aktus három mozzanatát vizsgálta, melyek a bűnbánat Isten előtt, a belé vetett bizalom és az elhatározás, hogy nem esünk vissza.
Az elsőként vizsgált bűnbánatról megállapította, hogy az nem valamiféle önvizsgálatnak, sem pedig a pszichés bűntudat működésének a gyümölcse, hanem abból a felismerésből fakad, hogy milyen elesettek vagyunk Isten végtelen szeretete és határtalan irgalma előtt. Valójában ennek a megtapasztalása indítja a lelkünket arra, hogy bocsánatot kérjünk tőle, atyai szeretetében bízva: „Teljes szívemből bánom minden bűnömet”, hozzátéve „mert azokkal a végtelenül Jóistent megbántottam”. Az emberben a bűn érzése ugyanis pontos arányban áll Isten végtelen szeretetének megérzésével: minél inkább érezzük gyengédségét, annál inkább vágyunk arra, hogy teljes közösségben legyünk vele, és így annál nyilvánvalóbbá válik a gonoszság rútsága az életünkben. Éppen a bűnbánatnak és fájdalomnak nevezett tudatosság indít bennünket arra, hogy fontolóra vegyük önmagunkat, tetteinket és így megtérjünk. Emlékezzünk arra – kéri a pápa –, hogy Isten soha nem fárad bele a megbocsátásba, de a magunk részéről mi se fáradjunk bele, hogy bocsánatot kérjünk tőle!
Második elemként a bizalom szerepét tekintette át a pápa. A bűnbánati aktus Istent úgy írja le, mint aki „végtelenül jó és mindenekfölött szeretetre méltó”. Dicséretes dolog, hogy a bűnbánó lélek elismeri Isten végtelen jóságát és az iránta érzett szeretet elsőbbségét az életben. „Mindenek felett szeretni” azt jelenti, hogy Istent helyezzük mindennek a középpontjába, mint aki fény az úton járáshoz és alap minden értékrendhez, akire mindent rábízunk. A szeretetnek ez a primátusa éltet minden más szeretetet, az emberek és a teremtés iránt, hiszen aki szereti Istent, az szereti a testvérét is (vö. 1Jn 4,19–21), mindig az ő javát keresi, igazságban és békében.
A harmadik szempont az erős fogadást illeti és kifejezi a bűnbánó akaratát, hogy többé ne essen vissza az elkövetett bűnbe (vö. KEK, 1451), és lehetővé teszi a fontos átmenetet az attritióból a contritióba, vagyis a tökéletlen megbánásból a tökéletes bűnbánatba (vö. 1452–1453), a tökéletlen fájdalomból a tökéletes fájdalomba. Ezt a magatartást így fejezzük ki: „Erősen fogadom, hogy a bűnt és a bűnre vezető alkalmakat elkerülöm”. Ezek a szavak szándékot fejeznek ki, nem pedig ígéretet. Valójában senki sem ígérheti meg Istennek, hogy többé nem vétkezik. Ami a megbocsátáshoz szükséges, az nem garantálja a feddhetetlenséget, hanem az a gyónás pillanatában helyes szándékkal meghozott elhatározás. Továbbá ez egy olyan elkötelezettség, amelyet mindig alázattal vállalunk és ezt a „te szent segítségeddel” szavak is hangsúlyozzák. Vianney Szent János, az arsi plébános ismételte gyakran: „Isten akkor is megbocsát nekünk, ha tudja, hogy mi újból vétkezünk”. Másfelől pedig az ő kegyelme nélkül semmiféle megtérés nem lenne lehetséges a régi vagy új pelagianizmus mindenféle kísértésével szemben.
Végül a Szentatya a bűnbánati ima szép befejezésére emlékeztetett: „Uram, irgalmasság, bocsáss meg nekem”. Ebben a formában az „Úr” és az „irgalmasság” szinonim kifejezésként jelennek meg, és ez a döntő! Isten irgalom, ahogy János apostol írja első levelében (vö. 1Jn 4,8). Az Úr neve és arca: irgalom. Jót tesz nekünk, ha mindig emlékezünk erre: Isten arca átragyog irgalma és szeretete minden művében. A pápa beszéde megállapítja még, hogy a papokra bízott feladat a gyóntatószékben gyönyörű és döntő jellegű, mert sok lelket hozzásegíthet Isten szeretete édességének a megtapasztalásához, ezért arra biztatja őket, hogy minden gyóntatást mint egyedi és megismételhetetlen pillanatot éljenek meg, amikor kegyelemből és nagylelkűen közvetítik az Úr megbocsátását, tegyék ezt kedvességgel, atyai lelkülettel, sőt az is lehet mondani, hogy anyai gyengédséggel is. Arra kéri őket, hogy imádkozzanak és kötelezzék el magukat, hogy a jubileumi készülődés mostani évében sok szívben és sok helyen virágozzék fel az Atya irgalma, és így Istent mind jobban szeressék, elismerjék és dicsérjék. Végül a Szűzanya, az Irgalmasság Anyja oltalmába ajánlva megáldotta őket.
Forrás: Vatikáni Rádió
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
